Szekszárdi Vasárnap 1995 (5. évfolyam, 1-34. szám)

1995-05-21 / 20. szám

Evangélium „...minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása." Jakab 1,17 „Mit Isten tesz, mind jó nekem" énekeljük egyik kedves énekünkben, és jókedvűen tudjuk zengeni ha az életünk egyenesben van. Akkor kezdünk el ingadozni, amikor valami nem sikerül, amikor váratlan csapás ér minket. Ilyenkor elkezd az ember spekulálni miért is történhetett VELE és ppnt vele a baj, és az idézett mondat értelmetlenné válik számára. „Hogyan engedheti ezt meg Isten?" - kérdezhetjük, és már nem tudunk lelkesen énekelni, csak panaszkodunk Istennek és embernek egyaránt. Jakab levelében Isten jó és tökéletes ajándékáról olvashatunk, amit az elkeseredett ember önsajnálatában nem lát. Az ember látóköre még a XX. század végén is igen szűk a világ egészéhez képest, hajlamosak vagyunk tehát mindent egy - adott esetben sötét szemüvegen át nézni. Szükségünk van tehát Jakab levelének figyelmeztetésére ajó és tökéletes ajándékról, amit számunkra - elkeseredett és elégedett - emberek számára készített Isten. Az a Teremtő Atya, akit nem érhet utol semmilyen változás, sem anyagi, sem erkölcsi, sem politikai, sem fizikai, sem lelki. Ő mindig a mi szerető Mennyei Atyánk marad, aki ajándékot készít Neked is, aki nem sajnálta Fiát sem a keresztre küldeni Erted, értem és bárkiért akit az utcán látsz, akire a boltban ráköszönsz vagy akivel már régen nem találkozhatsz. Van-e vajon tökéletesebb ajándék annál, hogy Isten önmagát adta a mi üdvösségünkért, azért, hogy túl ezen a földi életen, valami új, számunkra most elképzelhetetlen boldogságnak lehessünk részesei. Ennek az ajándéknak a tükrében átértékelődik az életünk és akármiben van is részünk, mégis tudjuk énekelni hálás szívvel: „Mit Isten tesz, mind jó nekem." Ámen. Johann-né Kertész Lea 1995. MÁJUS 21. , SZEKSZÁRDI TAMRIAP Persze már megint az iskolában szállt el valakinek a keze. Máskülönben ez az egész magánügy tenne. De ezúttal így tűnik, nem az a bizonyos jól irányzott makarenkóipofon csattant el, amely megfelelő időben kiosztva még akár nevelő célzatú is lehet. S nem is a tanoda valamelyik mellékhelyiségében történt az arculcsapás, ahol pedig köztudottan nem ritka egy-egy ilyen esemény. Csak hát az ott történtek később pironkodás nélkül letagadhatok, sajnos a fal, mint fül- és szemtanú jogi értelemben nem jöú számításba. Más a helyzet, ha - mint most - az egész osztály szeme láttára történik a verés. Ilyenkor persze nagyobb a megalázás, a lelkekbe gázolás is (lásd: akárkivel akármikor megtörténhet), túl a fizikai fájdalmakon. Ezúttal viszont az utóbbiakból is bőven kijutott a szenvedő (azt megelőzően pimasz, szemtelenkedő) kamasznak. InA pofon dulatos Nevelő keze ugyanis nem állt meg egy bal horog után, hanem - mint ama Döbrögi - rögtön huszonötöt (vagy ki tudja hányat?) szabott ki büntetésként, egy (vagy aznap már talán sokadik?) pimasz megjegyzés megtorlásaként. A „pimasz kamasz"fején mindenesetre talán hat sérülésről vettek aznap látleletet, indulatos Nevelő egyébként - pályatársaihoz hasonlóan - nyilván más nevelési eszközök alkalmazására tett esküt pályája kezdetén. S bár tudjuk és hisszük, hogy az ilyen verekedős pedagógusok vannak kisebbségben, s talán ritka az ilyen durva kirohanás, de azért azt is sejtjük, hogy sok hasonló eset lehet, ami nem kerül nyilvánosságra. Ez most egy jó nevű kisvárosjó hírű iskolájában történt. Történhetett volna bárhol - csak ne itt! Elsők... ...tizenöt éve A szélrózsa minden irányából érkeztek Az elsők között vette át diplomáját Szendrei Györgyi r 'A mára politikussá lett tanárok. Balról Jánosi György országgyűlési képviselő, az MSZP alelnöke és Kocsis Imre Antal, Szekszárd polgármestere A szélrózsa minden irányából érkeztek akkor is, most is. Az akkori tizennyolc-húszévesek szorongva vették tudomásul, hogy ők az első majdnem valóban szekszárdi főiskola első hallgatói, az első gólyák, az első tanítók és így tovább. Talán, maguk sem remélték, hogy egyszer önálló intézmény kerül az egykori kihelyezett helyébe, hogy egyszer igazi kollégiumot, épületében is szuverén gyakorlóiskolát kap majd az oktatóstól-hallgatóstól is alig több, mint száz lelket számláló kis intézmény. Egyáltalán, azt sem tudni, mit reméltek, min tanakodtak az akkori, bizonyára féktelenül optimista, s a későbbiekben - feltehetően - realistává edződött elsősök. Rejtély marad, mint ahogyan az is, hogy az akkor első évüket kezdő oktatók, az akkori ifjú - és mi tagadás, méltán népszerű - tanársegédek (például Kocsis Imre Antal, Jánosi György) vagy az idősebb generáció tanárai (Skandera Lajos, Méry Éva, Tóth Gyula, Rónai Béla, Endrédi Lajos) hogyan tudtak valóságos legendáriumot nyitni a napjainkban ugyan még mindig fiatal, ám ifjan is nagy múltú, néhány éve egészen szekszárdivá korosodott intézmény történetében. •

l A szigorlatok vér-verejtéke nevető legyintéssé, az első kalandok szépsége szemérmes mosollyá finomult a múlt szombati találkozón. Egykori hallgatók, oktatók, szakvezetők - mára kollégák, barátok, pályára leltek és pályaelhagyók - keresték megindultan a titkot, a sok év előtti pedfő varázsának titkát. Ha megtalálták is, ne reménykedjünk, hogy megtudhatunk abból valamit is mi, gyarló kívülállók, hiszen ők azok - hetvenegynéhányan - akik már tizenöt esztendeje őrzik a szekszárdi főiskola elsőként kiadott diplomáit. O. Gy. Fotó: - ka \ \