Szekszárdi Vasárnap 1995 (5. évfolyam, 1-34. szám)

1995-04-23 / 16. szám

1995. ÁPRILIS 23. SZEKSZÁRDI VASÁRNAP M liért éppen a jazz? - Mert játék, szórakozás. Muzsikustársaimnak is, nekem is. - Nagyon sok orvos vonzódik a művészetekhez vagy meghökkentő hobbinak hódol; madarakat gyűrűz, fegyvereket gyűjt, eredményesen sportol, éghajlatot kutat. Mi ez, feszültséglevezetés? - Igen, egyértelműen. Jellemző ránk a más irányú hobbikeresés, persze egyéb szakmákban is, ahol nagy az idegmunka, elengedhetetlen az odaadás, ahol a napi gondokat nem lehet ledobni a munkaidő letelte után, mert azok hazakísérik az embert. Kell valami, ami más hullámhosszra terel. - Gondolom, mindig is szerette a zenét, de mikor jött el az a pillanat, amikor úgy érezte, hogy meg is kell szólaltatni egy hangszert? I - Úgy 18 éves korom körül, a magam szórakoztatására. Nem tanultam, csak kitaláltam, hogyan kejl zongorázni. Aztán a hatvanas években, nem sokkal azután, hogy idejöttem, kezdtem játszani Radnai Tiborral, Lőrinczi Gyuszival. Csak a 80-as évek elején tértem át a vibrafonra. - Aztán jött az együtt muzsikálás örömével a közös hangzásvilág. Egy volt a cél, mint az orvoslásban a teameké. - Valóban. Egy idő után pedig, hogy ne váljon öncélúvá a muzsikánk, kitaláltuk, hogy meg kéne honosítani ezt a műfajt városunkban is. Nem sokkal a művelődési központ megnyitása után már próbálhattunk is, hangszert is adtak, így '72-ben már az első jazzkoncertre is sor kerülhetett. Nem voltak túl sokan, de hát a városnak, amelyben a klasszikus zenének komoly hagyományai vannak, e műfajt illetően még tapasztalatai sem voltak. Ma, '95-ben már úgy gondolom, az emberek megszerették ezt a fajta zenét is, szívesen hallgatják a Big Bandet is, a spirituálékat is és ránk is kíváncsiak. - A Szekszárdi Jazz Quartet legújabb állomása az élő CD-felvétel, közönséggel, a nézőtér közepén keverőpulttal, szupertechnikával. Nagy lehet az izgalom... - Persze, mert azt szeretnénk, hogy nagyon jól sikerüljön. Még világszerte sem mindennapos a közvetlen felvétel. Közismert, hogy a lemezek nagy része stúdióban készül. Ott nincs izgalom, nincs rontás, az inkább munka. Milliószor lehet ismételni. Nagyon keveseknek jut osztályrészül, Magyarországon pedig alig, hogy akár professzionális zenekarok nyilvános koncertjéről CD-felvétel készüljön. Mi pedig amatőrök vagyunk. És azért is nagy dolog, mert az a hangulat, ami maga a nyilvánosság ez esetben, egy stúdiófelvételen sem reprodukálható. Ez nem steril munka. - A Magyar Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány néhány hónapja tette ezt az ajánlatot, éppen a SZ J Q-nak. - Megtiszteltetés persze, de ennyi év után már megbecsülés is. Talán kimondhatom, a zenekar sajátos stílusa félő, hogy valamelyikük túlságosan belemerül az improvizálásba? - Ez a kockázat benne van, de lehet, hogy éppen ettől lesz jó. A közönség beletapsol, érzi a fontos pillanatokat, ez a megismételhetetlen hangulat. - Most jön a senki sem próféta... kezdetű örökzöld, hisz ezt a várost oly sok A megismételhetetlen SZ J Q in Concert Az lenne nagyszerű, mondja Kelemen Endre, ha sokan lennénk, ha mind többen eljönnének! Ha tetszik; akkor azért tapsoljanak, kiabáljanak, fütyüljenek, doboljanak, ha nem, akkor is tegyék nyugodtan ugyanezt, mert így lesz a felvétel élö és megismételhetetlen. Jöjjenek, legyenek velünk, ezt kéri a Szekszárdi Jazz Quartet a jazzkedvelöktöl. (Május 1., 19.30, Babits Mihály Művelődési Ház színházterme.) az, ami a társaság felkérésének hátterében áll. Nemigen játsszák ezt a típusú, ezt a felépítésű zenét. Mások mást játszanak kitűnően, tehát nem kategorizálni akarok, de mindez együttesen teszi számunkra fontossá ezt az estét. - Amikor nyilvános koncert van, nem művészeti ágban képviselik polgárai, hogy hovatovább természetes az országos, sőt a nemzetközi hírnév is. - Örök szabály. De hálisten meg is szokták az emberek saját együtteseiket, várják a fellépéseket, a művészek már hozzátartoznak a mindennapokhoz. A megítélés is szinte családias. - Az igazi, kihívó kritika kívülről jön. - Ez a mostani felkérés például pozitív kritika. Bár mi örömmel, szinte létszükségletként csináljuk ezt a zenét, csakúgy, mint a Big Band a maga két utánpótlás együttesével, ami példátlan, de nyilvánvaló, hogy honoráriumként igen jólesik, ha konkrét felkérés érkezik máshonnan is. Az idén talán Finnországba is eljutunk. - Milyen műhelytitkaik vannak, hiszen többnyire saját szerzeményeiket játsszák. Hogyan áll össze egy zeneszám? - Valamelyikünk megírja az alapzenét, a többiek aztán hozzáteszik a saját mondanivalójukat, végül közösen alakítjuk ki a végleges formát. A megírt darabnak általában eleje és vége van, a közepe pedig inprovizáció. - Véglegesek a melódiák? - Egy ideig. De még most, a fellépés előtt sincs olyan próba, ahol ilyen vagy olyan módosítások ne lennének. Már szinte mulatságos, hogy mindenki könyörög az éppen újat kitalálónak, hogy ne tovább, mert az új részeket meg is kell ám tanulni. Néha már úgy néznek ki a kották, hogy elég rajtuk kiigazodni. - Ön nem is használ kottát. - Vibrafonnal játszom. Az elé kottát tenni? Képtelenség. De ha képes is lennék rá, ahhoz túl messze lenne, hogy olvasószemüveggel lássam, ahhoz viszont túl közel, hogy távollátót használjak. Na, így van ez. - Akkor minden számra emlékezni kell. - Na nem. Ha valamelyiket jó ideig nem játsszuk, akkor kemény gyakorlás előzi meg az előadást. - Talán ars poétikájuk is van? - Nem fogalmaztuk meg. Túlságosan szabad műfaj a jazz, hogy valamiféle koncepcióról lehessen beszélni. Nem passzol hozzá. Zeneesztéták tudnak kategóriákat felállítani, mi nem. Ma is, és a jövőt illetően is az az álláspontunk, hogy kialakult a stílusunk, hangzásvilágunk, amihez nem kéne hozzányúlni, mert ennek köszönhető eddigi sikerünk. Ne hangozzék szerénytelenségnek, de a nagy nevű, híres együttesek is rátaláltak egy bizonyos stílusra, ami csak rájuk jellemző, s ha évtizedekig együtt maradtak, mindvégig annak tökéletesítésére törekedtek. így alkottak maradandót. Na, mégis van ars poétikánk? Felvételünkön a zongoránál Hulin István, a vibrafonnál Kelemen Endre, dobol Soponyai József és gitáron Béres János játszik. Németh Judit Fotó: - kafi i