Szekszárdi Vasárnap 1995 (5. évfolyam, 1-34. szám)

1995-03-12 / 10. szám

( 1995. MÁRCIUS 12. , SZEKSZÁRDI fASARNAP 15 Bölcsesség az optimizmusról „Az optimista ember az, aki a legnehezebb helyzetekben is megőrzi józan ítélőképességét és kudarcait úgy éli meg, hogy elkeseredés helyeit erőt merít ajüvtí korlátlan lehetőségeihez." (K. Viktor) Nőkről\ nemcsak nőknek! Sas Erzsébet oldala Kávéházi randevú Dávid J. Schwartz: Gondolj merészet Nem árt ha megismerjük a/ opti­mista \ilágszemléletet. Ha megtanul­juk a dolgokat a/ érdemesebb, a jó ol­dalukról látni, scmminta rosszról. Ha szemléljük a világol, megkiinm it­hetjük Siyát éskümyezelünk életét. \ könsv mottója: Gondolj merészet és nagvot és azt jókedvűen valósítsd is meg. endégem a Gemenc presszóban Nagy Gáspárné, j Erzsike, akivel az akaraterő­ről, az optimizmusról, az autóversenyzésről és az emberségről beszélgetünk. - Személyesen vagy látásból sokan ismerik Szekszárdon, de valójában ki is az a víg kedélyű, szőke hölgy, aki Tra­bantjával - rajta a mozgássérültek jel­legzetes emblémája - tűnik fel, elma­!®fchatatlan a sportpályákról, egyszóval mindig ott van, ahol zajlik az élet... - Hódmezővásárhelyen születtem, ott jártam általános iskolába és tagoza­tos gimnáziumba. Szerettem á kémiát és a biológiát, ezért érettségi után ezen a vonalon kívántam továbbtanulni. Le­ningrádbajelentkeztem egyetemre s a pontszámaim alapján mehettem volna, mert a felvételi sikeres volt. Amikor meglátták, illetve amikor nem látták a másik lábamat, akkor „valami" mond­vacsinált ürüggyel itthon „marasztal­tak". Mindig dacos voltam, fiatal ko­romban pláne, akkor éppen dacból - ha külföldi egyetemre nem mehetek, ak­kor itthoni egyetemre se legyek jó - ab­bahagytam a tanulást. Személyiségi jo­gaimban sértettnek éreztem magam. Most már másként cselekednék. Az ÁFÉSZ-nél helyezkedtem el, irodai munkát végeztem. Aztán a család Hő­gyészre költözött, s nagymamám na­^feon beteg lett, s miután az a kerese­™m elhanyagolható volt, én maradtam otthon ápolni. - Milyen változást jelentett ez az éle­tében? - Hőgyészen ismerkedtem meg a férjemmel, s 1977-ben a házasságkö­téskor Szekszárdra költöztünk. Azért azt még elmondanám, hogy Hőgyészen kegyetlen két évet töltöt­tem. Egy nagyváros után egy falusi kö­zösségben, ahol bámész szemek kísér­ték minden lépésemet, már csak azért is sok mindent megtettem, ami szá­mukra elfogadhatatlan volt. Számom­ra ez egy védekezés volt. A családban úgy nevelkedtem mint egy teljes egész ember, ez bennem tudatosult, a gim­náziumban az osztálytársaim, taná­raim is ezt még megerősítették. S akkor szembe kellett néznem egy falu előíté­léteivel, ahol még a jóindulatról sem tudhattam, hogy nekem szól vagy édesanyám pozíciójának. - Péntek 13. Mit jelent ez a nap az Ön számára? - Szerencsét. Amikor Szekszárdra költöztünk elkezdtem iskolába járni - a bonyhádi keriben érettségiztem - s ez a nap is ugyanúgy mint az első érettsé­gim, péntek 13-ra esett. Ehhez hozzá­jön: péntek 13-án szereztem meg a jo­gosítványomat. - Meséljen arról, hogy mit jelent az autóvezetés? - Szabadságot, állandó kihívást, já­tékot, harcot, rengeteget. Amikor meg­vettük a Trabantot, elkezdtünk a fér­jemmel versenyekre járni. - Például? - Évente 2-3 alkalommal jártunk - Hát erről regényt lehetne írni. Egy esetet azért elmesélek. Amikor egy hir­detésre telefonon jelentkeztem felvé­tel ügyében, elmondtam a végzettsége­met, úgy tűnt megfelelek. Amikor el­mentem személyesen, s a hölgy meglá­tott ez volt a reagálása: „Jézusom, ma­ga nyomorék?" Nem fordítottam hátat, hanem megkérdeztem, hogy ha az előbb tele­fonon keresztül megfeleltem, mint könyvelő, akkor most mi az, ami miatt ájuldozik. versenyre, talán a legnagyobbakat em­líteném. Budapesten a Dózsa György úton minden év szeptemberében a mozgássérültek napján rendeznek ­évekig elsők voltunk ezeken a verse­nyeken. Aztán Dombóvárról is elhoz­tuk az összes megnyerhető díjat. Ha megjelentünk egy-egy versenyen a fér­jemmel, a többiek már úgy fogadtak, hogy megjöttek a győztesek. - Teljesen elkormányoztuk egymást a versenyek felé, pedig élete másik nagy él­ménye... - Andrea lányunk 1984-ben szüle­tett. Természetesen, mint minden szü­lő én is elfogult vagyok vele szemben. Sportol, négy éve kosárlabdázik. Né­met óvodába járt, most a Dienes Valé­ria Általános Iskola ötödikes tanulója. Nagyon érdeklődik a számítógépek iránt, de még konkrét elképzelése nincs arról, hogy mi szeretne lenni. - Nagyon sok gondja volt a gyes után az elhelyezkedéssel. Sokszor váltott munkahelyet és végzeit végzettségéhez „méltatlan" munkát... A többit nem mondom el. Voltam naptárcsomagoló, zacskóragasztó és sok minden más. Élni kellett és kell. A féljem a rokkantnyugdíja mellett is dolgozik. Most a szociális foglalkoztatóban dolgozom pénzügyi vonalon, közben járok egy tanfolyamra, ahol számító­gép-programozást és vállalkozásszer­vezést tanulok. - A sok nehézség és „arcutcsapás" el­lenére megmaradt makacs, küzdő, ugyanakkor optimista embernek. A ku­darcok után meséljen valamit, amiből erőt merített, s megtarthatta optimizmu­sát? - A versenyek minden esetben erőt adtak, a sikerélmény beépült az éle­tünkbe. Aztán vannak emberek akik­nek semmit nem jelent az, hogy így szoktam mondani: hárman három lá­bon élünk, s ebből kettő a lányunké. Szeretnek bennünket ezek az emberek és ez erőt ad. - Utaztak is nemrégiben, úgy hallot­tam? - Igen. Tavaly nagy élményben volt részünk. A német testvérváros Bietig­heim-Bissingen Mozgássérült Egyesü­lete vendégül hívott nyolc mozgássé­rült sportolót, 5 napra. Az ottani szállá­sunkat teljes egészében fizették ellátás­sal együtt, nekünk csak a kiutazásról kellett gondoskodni. Akkor elmentem a polgármesteri hivatalba és az utazásunkat 40000 Ft­tal támogatták. Már csak a fennmaradó húszezer forintot kellett szponzorok­tól kérnünk. Ez a hozzáállás nagyon jólesett, úgy a hivatal, fnint a magán­személyek részéről. Egy mikrobusszal mentünk, ahol a gépkocsivezető egyben ápoló is volt. Felejthetetlenül csodálatos öt napot töltöttünk ott, barátságok szövődtek és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Viszont­vendégségbe váijuk őket. - Győzelemről, kudarcokrók, nehéz­ségekről, értetlenségről, sportról beszél­gettünk... - Az értetlenséggel nem tudok mit kezdeni. Nekem az olyan természetes, hogy a mankót reggel a hónom alá ve­szem, mint ahogy más cipőt húz. Aki ezt nem érti meg vagy emiatt más szemmel néz rám, azzal nincs dolgom, túllépek rajta. A sportot imádom, törzshelyem van a sportcsarnokban. Azt el sem mondtam még, hogy ping­pongozom is. A győzelmek éltetnek, a kudarcok dacot váltanak ki belőlem. A nehézségekkel mint minden ember­nek szembe kell néznem és meg kell birkóznom vele. Szerencsére nem va­gyok egyedül. Férjem, lányom és van egy csomó ember körülöttem, aki Je­gyez" engem. A gyors üzleti sjker elérheti cso| SZEKSZÁRD, KOSSUTH U. S. 74/ 31 S - 21A Oe-gQ-41 Q-1B1

Next

/
Oldalképek
Tartalom