Szekszárdi Vasárnap 1995 (5. évfolyam, 1-34. szám)

1995-03-05 / 9. szám

3 1995. MÁRCIUS 12. , SZEKSZÁRDI fASARNAP Különösen mostanság, amikor a másodosztálybeli szereplés tovatűnt, kutat emlékeiben a szekszárdi futballszurkoló. Azok a több ezer embernek örömet hozó hetvenes évekbeli vasárnapok... Az akkor igen nagy rangot jelentő NB I/B-be jutást kiharcoló együttes (Li­povszky - Szántó, Simon, Vágó, Korner - Csordás, Hegedűs, Micskó - Kalász, dr. Freppán, Török. A tréner Kormos Mihály, a gyúró Farkas Dezső, a szertáros Lehr Dénes. Ma már történelem, lassan negyedszázados... A főszereplők többsége - akik egyéniségek voltak a maguk posztján - itt él, ténykedik közöttünk. Ki távol, ki közel él a futballtól. Most induló sorozatunkban egy „Mi újság" erejéig a „Bezzeg a mi időnkben"-t mellőzve ráköszöntünk az akkori főszereplőkre. „Lipó" a kapuslegenda • • o nnél nem nagyon divatos dolog a nosztalgia... f - Nem, sőt kifejezetten nem szere­tem, ha ezt az élet bármilyen területén túlzásba viszik. Le kell zárni, el kell kü­löníteni dolgokat az életben. Na jó, jó, nem vagyok ellene, hogy bizonyos ke­rek évfordulókat ne ünnepeljünk meg, ne emlékezzünk arra ami szép volt és értékes, de másnap már a jelen, a közelebbi vagy a távolabbi jövő a fontos. - Az 1979-es visszavonulása után mintegy varázsütésre eltűnt a nagy- és a kiskapuból egyaránt. Egy olyan sport­embernél, aki imádta azt, amit csinált, akinekfontos volt a közönség, a népsze­rűség, az, hogy tud ilyen angolosan tá­vozni. - Készültem a civil pályámra, amit igyekeztem nagyon komolyan venni. Aztán a Szekszárdi Dózsától való tá­vozásom után, amikor kisebb csapa­toknál védtem, úgy éreztem, ez már nem az igazi, nem kell nekem a pót­cselekvés. Ekkor már nem a foci volt az első számomra, de önmagammal szemben mégis a régi módon maxi­fcmalista voltam. Képtelen voltam elvi­"selni, hogy már nem úgy és nem akkor reagálok bizonyos játékhelyzetekre, mint régebben. Kell ez nekem? - kér­deztem magamtól, amit rögtön meg is válaszoltam. - No, de ott volumég, ott van az öreg­fiúk együttese, nosztalgiatornák, ame­lyeken az maradhatott volna, aki... - Ebben a helyzetemben sem válto­zott a véleményem. Képtelen lennék elviselni, hogy a tizen- avagy huszon­éves „hülyét csináljon" belőlem. Le­het, hogy másnak szórakoztató volna, de nekem maga a pokol. - Azért egykori játékostársak csak rá tudnák szedni egy-egy fellépésre, amikor lila melegítőt és kesztyűt húzna. - Na persze... így volt ez a szekszár­di sportcsarnok megnyitóján, és szíve­sen vállaltam szereplést azon a jubi­leumi mérkőzésen '92 nyarán, amikor a mi csapatunk és a nyolcvanas évek elején bronzérmet szerzett csapat ta­lálkozott. Nem viszem túlzásba, de ha nem az lenne a véleményem ebben a kérdésben, ami, akkor sem nagyon ér­nék rá öregfiúzgatni. A kevés szabad­idő, az állandó készültséget, készenlé­tet igénylő rendőri munkám miatt. - Alapvetően sikerorientált ember, így abban a kevés szabadidejében nem véletlenül csinálja azt, amit... A sportági logikának megf elelően a kapuban kezdünk. Azzal a már lassan ötvenkedő férfival, aki a pályán és azon kívül is legkarizmatikusabb egyénisége volt ennek a történelmet író dózsás társulatnak..., akinek mozdulatai­ra, parádés védéseire máig naprakészen emlékeznek a negyvenesektől kezdve a matuzsálemi korban lévőkig. De van élményanyagunk nekünk a harmincasoknak is, akik jutalomként fogtuk fel, ha egy-egy Dózsa-meccsen labdaszedők lehettünk, s mellé-fölé szállt lövéseket köve­tően visszahozhattuk neki a labdát. Lipovszky Józsefnek (Lipónak), a csapat vitathatatlanul a legszínesebb egyé­niségének. Sosem epekedett a nyilvánosságért - még pá­lyafutása delelőjén sem -, '79-es visszavonulása óta „la­katot tett a szájára", nem nyilvánult megfutballügyben. Nem Darnyi-módrajó rendőrhöz illő tisztelettudóan uta­sította vissza mindig közeledését. Ha nehezen is, jól rálel­tünk a lakatot felnyitó kulcsra. - Mire gondol? - Arra, hogy vadászik, ha teheti és itteni célzóképessége olyan, mint Freppán Mik­lósé volt, a tizenhatos környékéről elvégzett szabadrúgások esetében... - Hm... Igyekszik az ember, valóban eljárogatok... (Itt a hobbi témánál sem nyílott meg a rendőrségnél töltött évek hatására talán még zártabbá váló belső csillaga, ami személyiségjegyévé válha­tott...?) - És meccsre jár? - Nem. Elég a Milán meg a Barcelona a tévéből, a helyi eseményeket, történé­seket az újságból, meg innen-onnan kö­vetem. - Pálját ritkító öröklött tulajdónságok­kalbiró tehetségnek tartották. Túltette már magát azon, hogy ehhez képest csupán né­hány NB l-es mérkőzésre futotta... - Régebben nagyon fájt, bosszantott a dolog, ma már feledésbe merült. Zárjuk le a témát azzal, hogy az edzők akikkel dolgoztam - tisztelet-a néhány kivétel­nek - hazárdíroztak a tehetségemmel. - De még így is eljött élete nagy pilla­nata: '73-ban elvitte a magyar futball­ban egyeduralkodó, nemzetközileg is jegyzett nagy Újpest. Egyszer csak a va­lamikor Zombáról induló fiú ott találta magát a Népstadionban, aztán mintha elvágták volna. - A Csepel ellen olyannyira jól ment a védés, hogy a kettős rangadó­ra, a Vasas ellen játszottunk. Szentmi­hályi sérülése miatt kezdő lettem. Ki­kaptunk, már csak jelentéktlelenebb meccseken kaptam némi szerepet. - Nem akarok fájó sebet feltépni, de meg kell kérdezzenem: nem Ön ellen ment a játék a stadionban? Szárnyra keltek akkoriban olyan fülesek: a csa­pat nagyjai (Benéék) már döntöttek a tekintetben, hogy ki lesz Szentmihályi utódja vagyis Borbély. Magára maradt 90 ezer néző előtt... ? - Nem lehet ezt utólag bizonyíta­ni... Én - noha kellőképpen izgatott voltam egy ilyen lépés előtt - nem éreztem olyat, hogy összeesküdtek volna ellenem. Mendemondák vol­tak, vannak. A rangidős kétségtelenül Borbély volt. - Nekem azért gyerekfejjel is furcsa volt, hogy Ön, aki úr volt a szó legszigo­rúbb értelmében a kapu előtti légtérben, fejesekből is kapott gólokat, úgy, hogy előtte a magyar mezőny legjobban fejelő védőpárosa (Horváth-Harsányi) ját­szott. - Azok a gólok bementek, ezek té­nyek. Az már vitatható, hogy me­lyikért mennyire voltam okolható. Hogy a védők nem tettek meg min­dent, erre nem tudok mit mondani: lelkük rajta... Ha nem isjutott el oda, ahová tehet­sége följogosította, páratlan bravúijai, alakításai révén felejthetetlen legen­dává vonult be a helyi futballtörténe­lembe. Egykori játékostársa, későbbi edző­je, Kormos Mihály a következő sztorit meséli: „A Pécsi Urán ellen játszot­tunk, az ellenfél játékosa Dárdai egye­dül senkitől sem zavartatta rávezette a labdát, majd átemelte fölötte. Nem volt ideje semmire, majd egy villanás­nyi idő alatt tornászokat, atlétákat megszégyenítő ollómozdulattal hárí­totta a kapuba tartó lövést." Ha ilyet éppen nem is, de ehhez ha­sonlókkal a jó öreg Dózsa-pálya állan­dónak számító négy-ötezres nézőse­regét is megörvendeztette - nemegy­szer-kétszer... „,,. _ .. Bálint György

Next

/
Oldalképek
Tartalom