Szekszárdi Vasárnap 1995 (5. évfolyam, 1-34. szám)

1995-03-05 / 9. szám

3 1995. MÁRCIUS 12. , SZEKSZÁRDI fASARNAP Különösen mostanság, amikor a másodosztálybeli szereplés tovatűnt, kutat emlékeiben a szekszárdi futballszurkoló. Azok a több ezer embernek örömet hozó hetvenes évekbeli vasárnapok... Az akkor igen nagy rangot jelentő NB I/B-be jutást kiharcoló együttes (Lipovszky - Szántó, Simon, Vágó, Korner - Csordás, Hegedűs, Micskó - Kalász, dr. Freppán, Török. A tréner Kormos Mihály, a gyúró Farkas Dezső, a szertáros Lehr Dénes. Ma már történelem, lassan negyedszázados... A főszereplők többsége - akik egyéniségek voltak a maguk posztján - itt él, ténykedik közöttünk. Ki távol, ki közel él a futballtól. Most induló sorozatunkban egy „Mi újság" erejéig a „Bezzeg a mi időnkben"-t mellőzve ráköszöntünk az akkori főszereplőkre. „Lipó" a kapuslegenda • • o nnél nem nagyon divatos dolog a nosztalgia... f - Nem, sőt kifejezetten nem szeretem, ha ezt az élet bármilyen területén túlzásba viszik. Le kell zárni, el kell különíteni dolgokat az életben. Na jó, jó, nem vagyok ellene, hogy bizonyos kerek évfordulókat ne ünnepeljünk meg, ne emlékezzünk arra ami szép volt és értékes, de másnap már a jelen, a közelebbi vagy a távolabbi jövő a fontos. - Az 1979-es visszavonulása után mintegy varázsütésre eltűnt a nagy- és a kiskapuból egyaránt. Egy olyan sportembernél, aki imádta azt, amit csinált, akinekfontos volt a közönség, a népszerűség, az, hogy tud ilyen angolosan távozni. - Készültem a civil pályámra, amit igyekeztem nagyon komolyan venni. Aztán a Szekszárdi Dózsától való távozásom után, amikor kisebb csapatoknál védtem, úgy éreztem, ez már nem az igazi, nem kell nekem a pótcselekvés. Ekkor már nem a foci volt az első számomra, de önmagammal szemben mégis a régi módon maxifcmalista voltam. Képtelen voltam elvi"selni, hogy már nem úgy és nem akkor reagálok bizonyos játékhelyzetekre, mint régebben. Kell ez nekem? - kérdeztem magamtól, amit rögtön meg is válaszoltam. - No, de ott volumég, ott van az öregfiúk együttese, nosztalgiatornák, amelyeken az maradhatott volna, aki... - Ebben a helyzetemben sem változott a véleményem. Képtelen lennék elviselni, hogy a tizen- avagy huszonéves „hülyét csináljon" belőlem. Lehet, hogy másnak szórakoztató volna, de nekem maga a pokol. - Azért egykori játékostársak csak rá tudnák szedni egy-egy fellépésre, amikor lila melegítőt és kesztyűt húzna. - Na persze... így volt ez a szekszárdi sportcsarnok megnyitóján, és szívesen vállaltam szereplést azon a jubileumi mérkőzésen '92 nyarán, amikor a mi csapatunk és a nyolcvanas évek elején bronzérmet szerzett csapat találkozott. Nem viszem túlzásba, de ha nem az lenne a véleményem ebben a kérdésben, ami, akkor sem nagyon érnék rá öregfiúzgatni. A kevés szabadidő, az állandó készültséget, készenlétet igénylő rendőri munkám miatt. - Alapvetően sikerorientált ember, így abban a kevés szabadidejében nem véletlenül csinálja azt, amit... A sportági logikának megf elelően a kapuban kezdünk. Azzal a már lassan ötvenkedő férfival, aki a pályán és azon kívül is legkarizmatikusabb egyénisége volt ennek a történelmet író dózsás társulatnak..., akinek mozdulataira, parádés védéseire máig naprakészen emlékeznek a negyvenesektől kezdve a matuzsálemi korban lévőkig. De van élményanyagunk nekünk a harmincasoknak is, akik jutalomként fogtuk fel, ha egy-egy Dózsa-meccsen labdaszedők lehettünk, s mellé-fölé szállt lövéseket követően visszahozhattuk neki a labdát. Lipovszky Józsefnek (Lipónak), a csapat vitathatatlanul a legszínesebb egyéniségének. Sosem epekedett a nyilvánosságért - még pályafutása delelőjén sem -, '79-es visszavonulása óta „lakatot tett a szájára", nem nyilvánult megfutballügyben. Nem Darnyi-módrajó rendőrhöz illő tisztelettudóan utasította vissza mindig közeledését. Ha nehezen is, jól ráleltünk a lakatot felnyitó kulcsra. - Mire gondol? - Arra, hogy vadászik, ha teheti és itteni célzóképessége olyan, mint Freppán Miklósé volt, a tizenhatos környékéről elvégzett szabadrúgások esetében... - Hm... Igyekszik az ember, valóban eljárogatok... (Itt a hobbi témánál sem nyílott meg a rendőrségnél töltött évek hatására talán még zártabbá váló belső csillaga, ami személyiségjegyévé válhatott...?) - És meccsre jár? - Nem. Elég a Milán meg a Barcelona a tévéből, a helyi eseményeket, történéseket az újságból, meg innen-onnan követem. - Pálját ritkító öröklött tulajdónságokkalbiró tehetségnek tartották. Túltette már magát azon, hogy ehhez képest csupán néhány NB l-es mérkőzésre futotta... - Régebben nagyon fájt, bosszantott a dolog, ma már feledésbe merült. Zárjuk le a témát azzal, hogy az edzők akikkel dolgoztam - tisztelet-a néhány kivételnek - hazárdíroztak a tehetségemmel. - De még így is eljött élete nagy pillanata: '73-ban elvitte a magyar futballban egyeduralkodó, nemzetközileg is jegyzett nagy Újpest. Egyszer csak a valamikor Zombáról induló fiú ott találta magát a Népstadionban, aztán mintha elvágták volna. - A Csepel ellen olyannyira jól ment a védés, hogy a kettős rangadóra, a Vasas ellen játszottunk. Szentmihályi sérülése miatt kezdő lettem. Kikaptunk, már csak jelentéktlelenebb meccseken kaptam némi szerepet. - Nem akarok fájó sebet feltépni, de meg kell kérdezzenem: nem Ön ellen ment a játék a stadionban? Szárnyra keltek akkoriban olyan fülesek: a csapat nagyjai (Benéék) már döntöttek a tekintetben, hogy ki lesz Szentmihályi utódja vagyis Borbély. Magára maradt 90 ezer néző előtt... ? - Nem lehet ezt utólag bizonyítani... Én - noha kellőképpen izgatott voltam egy ilyen lépés előtt - nem éreztem olyat, hogy összeesküdtek volna ellenem. Mendemondák voltak, vannak. A rangidős kétségtelenül Borbély volt. - Nekem azért gyerekfejjel is furcsa volt, hogy Ön, aki úr volt a szó legszigorúbb értelmében a kapu előtti légtérben, fejesekből is kapott gólokat, úgy, hogy előtte a magyar mezőny legjobban fejelő védőpárosa (Horváth-Harsányi) játszott. - Azok a gólok bementek, ezek tények. Az már vitatható, hogy melyikért mennyire voltam okolható. Hogy a védők nem tettek meg mindent, erre nem tudok mit mondani: lelkük rajta... Ha nem isjutott el oda, ahová tehetsége följogosította, páratlan bravúijai, alakításai révén felejthetetlen legendává vonult be a helyi futballtörténelembe. Egykori játékostársa, későbbi edzője, Kormos Mihály a következő sztorit meséli: „A Pécsi Urán ellen játszottunk, az ellenfél játékosa Dárdai egyedül senkitől sem zavartatta rávezette a labdát, majd átemelte fölötte. Nem volt ideje semmire, majd egy villanásnyi idő alatt tornászokat, atlétákat megszégyenítő ollómozdulattal hárította a kapuba tartó lövést." Ha ilyet éppen nem is, de ehhez hasonlókkal a jó öreg Dózsa-pálya állandónak számító négy-ötezres nézőseregét is megörvendeztette - nemegyszer-kétszer... „,,. _ .. Bálint György