Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1994-08-28 / 34. szám

1994. AUGUSZTUS 28. szekszárdi 9 nem fogom elejteni. Ám az is végig­pergett bennem, hogy íjas vadászat­nál nemigen marad idő teketóriázás­ra, mert kedvező lövési lehetőség igen ritkán adódik. A medve valószí­nűleg ismerhette már a placcot, mi­vel többször föltekintett a fára, mint aki tudja, hogy lehet ott keresnivaló­ja, ám én terepszínű ruhámmal, fe­ketére kent arcommal egészen be­leolvadhattam a környezetbe. A mackó elment alattam, felborí­totta a csali hordót és játszani kez­dett vele. Hogy stabilabban álljak, át­léptem egy másik ágra. Céloztam, de a medve mozdult, így nem lőhet­tem. Aztán egyszer csak „beállt", szépen mutatta az oldalát, hátvona­lát, ahogy az „elő van írva". Kihajoltam az ágak közül és lőt­tem. Amire érdemes volt 28 | évig várni " - Gyakorlatilag ott találtam el, ahol terveztem: a lapocka mögött, a gerincoszlop mellett. Lenézve lát­tam, hogy a vessző nem csapódott be túl mélyen, csak úgy az egyhar­madáig - valószínűleg az oldás pilla­natában izgalmamban visszafogtam az íj idegét, így nem gyorsult fel elég­gé a vessző. A medve megbicsaklott, fújt egyet, megfordult és leszaladt a völgybe - a mozgásán hallani lehe­tett, hogy komoly találatot kapott. Sötét volt már, így eleve nem is gon­dolhattam arra, hogy a dzsungelsze­rű rengetegben még aznap megtalá­lom az állatot. Egy álmatlanul töltött éjszaka után reggel vendéglátómmal és an­nak két kutyájával mentünk vissza a terepre. Alig értünk ki, néhány perc múlva már csaholtak is az ebek, a há­zigazda pedig csak ennyit mondott: Megvan." Rövid keresés után mi is ^megláttuk a mackót, egy kis tó part­ján feküdt. Gazdám magamra ha­gyott, terepjárójáért indult. Hogy milyen pillanatok voltak azok ott kettesben a mackóval, azt nehéz leírni, elmondani. Túl azon, hogy gyerekkorom óta erről álmo­doztam, két évem minden perce er­ről a pillanatról szólt - nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna arra, vajon milyen érzés lesz megpil­lantani a medvét, amikor már ott he­ver, nyílvesszővel az oldalában. Átfutott rajtam a két év tervezge­tésének minden pillanata és az, hogy a barátaimon kívül gyakorlatilag sen­ki sem hitte, hogy sikerülni fog. Bol­dog voltam, hogy a kétkedésekkel, sokszor hátráltatásokkal szemben si­került bizonyítanom, elsőként a ma­gyarországi vadászok közt. Andaxinnal ne induljunk útnak - Akadt más zsákmány is a vadá­szat alatt? - Összesen egy medvét lőttem: ha huszonnyolcat találtam volna, akkor is csak egyet ejthettem volna el, hi­szen - ahogy ott mondják - medvé­ből egy is elég. És hát íjjal vadászni egészen más, mint hagyományos fegyverrel: sokkal nagyobb felké­szültséget, lényegesen több időt, ki­tartást, bizonyos értelemben egé­szen más képességeket igényel, mint távcsöves, golyós puskával útra kelni - ám az élmény is százszorta nagyobb. - Soha nem félt? - Egy dolog valóban igaz: Észak­Amerikában a medvebalesetek 99%-át a feketemedvék okozzák. Ez nem annyira támadókedvükből, mint inkább létszámukból, elterje­désükből adódik. Nem túl nagy ter­metű állatok, a nőstények 100-150, a hímek 200-300 kg-ra nőhetnek. Tudni kell, hogy ezek bátor állatok, nem félénkek és bizony elég nagy kalamajkákat tudnak okozni. Ami még gond lehet velük kapcsolatban, az az, hogy - ellentétben például a grizzlyvel - igen kiválóan tudnak fá­ra mászni, tehát ha a kolléga valakit le akar szedni a biztonságosnak tűnő magasból, akkor nincs sok apelláta. Vannak bizonyos játékszabályok ­akár a sebzett példányokkal, akár a bocsait vezető anyamedvével kap­csolatban -, amiket be kell tartani és kész. Sokkal több veszélyt jelentett pél­dául, hogy a leshelyekig - ahova másfél, két órajárással lehetett kijut­ni - gyakorlatilag semmilyen út nem vezetett, csak egy alig észlelhető csa­pás, amit ha eltéveszt az ember, menthetetlenül eltéved, különösen este, amikor észrevenni is alig lehe­tett őket. Ha ott valami végezni akar velem, mákszemnyi sanszom sincs ­Kenuval Kanada földjén még ha kibiztosított kézigránáttal sétálok is. De aki ettől fél, annak nem kell elmennie ilyen helyre va­dászni. Nézem a szenvedélyesen mesélő fiatalembert, aki huszonnyolc eszten­dős korára megcsinálta a „nagy do­bást", azt, ami után az ember már tényleg ráér hétköznapi dolgokkal pe­pecselni élete végéig. Kutyául irigy lem Kovács Lászlót Nem Kanadáért, nem a megvalósí­tott gyerekkori álomért, de még csak nem is a medvéért. Saját magáért Űgy, ahogy van. ORBÁN GYÖRGY Fotó: - kali ­S, A nagy vad szobája falán emlékeztet a vadászkalandra Szekszárdi történetek Belváros A várost átszelő ötvenhatos út ki­használtsága azt gondolom, nem sok kívánnivalót hagy maga után. Leter­heltsége folyamatosan nagy. Irgal­matlan mennyiségű gépkocsi zuhog végig naponta ezen a meglehetősen szűk keresztmetszetű úton. Es feltű­nően sok a nagy, pótkocsis, meg nyer­ges szállítmány, mely járgányok ala­posan megrakottak. Kővel, téglával, cementtel tele zúgnak át a majd négy kilométernyi szakaszon. Most újra folytatják a burkolatja­vítását. A kórházkápolna és a mun­karuházati bolt közti szakaszon fo­lyik a munka. Készül a padka maga­sítása, készülnek a helyi járatok ré­szére az öblök, készítik elő a terepet az aszfaltozáshoz. így aztán majd megint bírja pár évig a forgalmat. * Vannak azért csendesebb órák is a városban. Vasárnap délelőtt például kihalt minden. A taxiállomás ugyan televan, de sem ember, sem járműfor­galom nincs. Igazi idill. Tulajdonkép­pen lehetne sétáltatni gyereket meg kutyát, csak úgy nézelődhetne az em­ber, mégsem választja a városlakó ezeket az órákat ilyen célra. Azért akad autós, aki élvezi a helyzetet. Áll a kocsi a piros lámpa előtt a szélső sávban, melyből az újváros felé tehet­ne kanyarodni. Ő, egy kékbe-zöldbe öltözött fickó, nem kanyarodik, mi­nek is, újságot akar venni. De hogy? Szóval át dönget a Garay térre a szél­ső sávból, ott a fagylaltos előtt meg­fordul, még ugyanezzel a zölddel visszajön, át a kereszteződésen és megáll az újságosbódé mögött. Kiug­rik, mint aki siet, de nem siet, mert legalább öt percig vár az újságjára. A példa azonban ragadóssá válik. A posta felől busz kanyarodik a vasút felé. Kint marad a külső sávban és megáll a már ott várakozó autó mö­gött. De ez még semmi. A busz és a zebra között pont befér még egy sze­i mély kocsi. Megáll. Neki is újság kell. Teheti mind a három kocsi nyu­godtan. Se forgalom, se semmi. Va­sárnap délelőtt van. Csend és nyuga­lom. * Tudják, mi a Red Bull? A Red Bull az egy üdítő. Egy osztrák vállalkozó gyártja. Televan mindenfélegyógynö­vényekkel. Serkent, meg amit csak akarsz. Az ize nagyon kellemes, sa­vanykás. Pezseg, mint a veszedelem. Egy baja van. Nagyon drága. A két­három deci dobozos vagy üveges hol­mi majd kétszáz forint. Múltkor tele volt vele az ötvenes. Nézem a minap. Sehol egy darab sem. Elfogyott. Meg­vettük mi, emberek, hiszen különben honnan tudnám, hogy milyen jó? * Nézem a Skálában a választékot. Tényleg van minden, kengurut is lát­tam. Egy dobozon láttam a kis álla­tot, amely amúgy nem kicsi, mint tud­juk. De a dobozon kicsi. A doboz sö­rös. A usztrál a doboz is, a sör is. Meg kéne kóstolni. Biztos nem rosszabb, mint a Red Bull. -tüke-

Next

/
Oldalképek
Tartalom