Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1994-10-30 / 43. szám
1994. OKTÓBER 30. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 15 Halottak napján „Minden mi van. a/ született. És nem tér vissza, ami él. Meg kell, jaj meg kell halnia" (Tennyson) Nőkről, nemcsak nőknek! Sas Erzsébet oldala Kávéházi randevú C. J. Zachert: Belli, váriak otthon a paradicsomban... különös, fájdalmas olvasmány ez a naplóregény, amely a halálról szól. Egy tizenöt éves kislányról kiderül, hogy rákbeteg. Hogyan éli meg a remények és a kétségek napjait. erről számol be a/ édesany a. endégem a Gemenc presszóban Futó V Józsefné, a szekszárdi Panteon, Kegyeleti Szolgáltató Kft. munkatársa. - Beszélgetésünk aktualitását a közelgő halottak napja adja. Az utóbbi években sokat változott városunkban a temetkezéssel kapcsolatos ügyintézés. Mondhatjuk úgy is, hogy az Önök irodája, az elhunytak végtisztességének megszervezése mellett ugyanis fontosnak tartja a hozzátartozók segítését ezekben a nehéz napokban. - A temető mellett egy korszerűen felszerelt, és kulturáltan berendezett irodaépületben várjuk a hozzátartókat. Az elhunyt anyakönyvezésével, az újságban való közzététellel és más adminisztráció felvállalásával szeretnénk a fájdalmas, hosszú ügyintézést átvállalni. - Nagyon nehéz lehet egyszerre részvétet nyilvánítani és közben adminisztrációs és a temetkezéssel kapcsolatos gyakorlati ügyeket intézni. - Nehéz! Öt éve végzem ezt a munkát. Kezdetben azt hittem, minden egyes elhunyttal egy kicsit én is meghalok. Aztán rájöttem, hogy nekem ezt csinálnom kell, ha úgy tetszik ehhez erőm, indíttatásom van arra, hogy segítsek az embereknek, akik életük legnehezebb pillana. taiban keresnek meg. Minden haláleset megrázó, s itt, ahol a végső úthoz kell kiválasztani a kellékeket sokszor olyan sokkhatás éri a hozzátartozót, amit csak nagy türelemmel, lelki erővel^ empátiával lehet „átvészelni". Sokszor sírnék velük együtt, ha elmennek sokszor meg is teszem - de az ő helyzetük azt kívánja, hogy bár együttérző, de udvarias és határozott viselkedéssel próbáljam a fájdalomtól, a tennivalókra terelni a gondolataikat. - Volt már, hogy úgy érezte, nem bírja, nem csinálja tovább? - Igen volt. Minden haláleset megrázó, mindenki úgy érzi, hogy az ő fájdalma a legnagyobb. Az viszont elvitathatatlan, hogy gyermeküket elveszítő szülőknél nagyobb fájdalom nem érhet embert. Ezt nehezen élem meg, és semmi más nem tud átlendíteni ezen az érzésen csak az, hogy tudom milyen nagy szükségük van rám. - Hogyan viselkedünk, amikor megcsap bennünket a tragédia...? - Sokféleképpen. Van aki erősen uralkodik magán, ami nem jelenti a fájdalom hiányát, van aki összezuhan, látszik rajta, azt sem tudja mi történik vele. Amikor idősebbek halnak meg, akkor azzal erősítik magukat, hogy szép kort ért meg, amikor súlyos beteg akkor azzal, hogy végetértek a fájdalmai, amikor hirtelen jön a halál, akkor azzal, hogy legalább nem szenvedett. - Bizonyára nem vagyok egyedül, aki észrevette, hogy a temetéseken közreműködő sírásók külsejemilyen változáson mentát. Egyenruha, kulturált viselkedés, áhítat az egész szertartás alatt. A temetés végén szem beállva egymással a sir felé fordulva, meghajolva adnak végtisztességet az elhunytnak. Torokszorító... -« Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a hozzátartozókat ebben a fájdalmas órában velük együttérző, a szomorú alkalomhoz illő ruházatú és viselkedésű emberek vegyék körül. Ez az igényes gyászbeszédre, a szavalóra, és természetesen a sírásókra is vonatkozik. Az utolsó állomás Az elmúlás természeti törvény. Minden társadalom. bármely kultúra alapvető feladata, hogy tagjait e tény elfogadására felkészítse, s a halálról nemzedékek során felhalmozódott tapasztalatokat megőrizze, rendszerbe foglalja, s az élők és eljövendők számára hozzáférhetővé tegye. Napjainkban a művelődés, a kultúra szorosan kapcsolódik életünk minden mozzanatához, a halálhoz közeledve azonban megtorpan. A társadalmi érdeklődés visszahúzódik a témától. Nyilvánosan, társaságba nem illik róla beszélni. Baráti, családi körben is ritkán érintik, hiszen a jelenlévők között mindig akadhat olyan személy, aki találva érezheti magát, s akit együttérzésből, udvariasságból kímélni akarnak. Napjaink embere váratlanul, felkészületlenül kerül szembe a halállal. Vannak akiket koruk késztet e szembenézésre, másokat súlyos betegségük, esetleg tragikus élethelyzetük. A továbbélők számára a legfontosabbak azok a hagyományok, amelyek a haláleset után szabályozzák a gyászidő alatti viselkedést, öltözködést, életvitelt. Ezt nemzedékek örökítik át, változik nemzedékek, nemzetek, kultúrák szerint. „Méltó végét az életnek" Sok költő és író foglalkozott írásaiban a halállal, a halálkultúra változásával. Rainer Maria Rilke költészetének minden szakaszában mélységes felelősségérzettel, tiszteletre méltó kíváncsisággal, s őszinte emberi érzékenységgel vizsgálta magában és környezetében a halál jelentőségét. Mindenki. aki a halál gondolatával magára maradt, akit e téma nyomaszt, s tanácsot keres, segítségre talál a költő verseiben, leveleiben, feljegyzéseiben. Egyik versében így ír: „Uram add meg mindenkinek a maga halálát, méltó végét azon életnek, amelyben ki-ki szeretett, melynek értelme volt, melyben reá szükség volt." Hogyan gyászolunk? Az, hogy valaki hozzátartozóját, a szeretett lényt lelkében, szívében meddig gyászolja, senki sem tudhatja. A külső gyászt, amelynek ruházatunkkal adjuk jelét, hagyományok „írják" elő, szabják meg. Minden országban más és más a hagyomány. Nálunk másfél évszázaddal ezelőtt még a fehér volt a gyász színe, amely lassan feketévé alakult. A gyász ideje hat hét és egy év közötti időszak, attól függően, hogy milyen közeli hozzátartozónkat veszítettük el. A gyász időtartama - bármily furcsa - a gyászoló életkorától is függ. A fiatalabb generáció kevesebb ideig, az idősebb generáció hosszabb ideig gyászol, de legfeljebb egy évig. Vannak olyanok, akik életük párját elveszítve örök gyászt tartanak. Ezek a hagyományok a mai korban nagy válozáson mennek át.
