Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1994-10-16 / 41. szám

1994. OKTÓBER 16. SZEKSZÁRDI VASÁRNAP Külföldi sajt Évek óta nézegetem az üzletekben a külföldi sajtokat, de soha nem vettem egyikből sem, mert sajnáltam rá a pénzt. Annyira drágák, hogy eleinte fölháborodva tekintettem az árcédulára, később úgy módosult a véleményem, vegyen, akinek van kidobni való pénze. Titokban persze furdalt a kíváncsiság, milyen ízű lehet, ami kétszer annyiba kerül vagy még drágább, mint a legfinomabb magyar sajtok. Egyszer meg is említettem egy szép áruházban a mellettem keresgélő idősebb hölgynek, milyen lehetetlenül drága a külföldi sajt, mire ő jelentőségteljes arckifejezéssel mondta, hogy drága, de nagyon finom. A múltkor elszántam magam. A havi étkezési utalványokat vásároltam le, és ha már több, mint ezer forintért vesz az ember ennivalót, belefér ez is. Háromféle sajtot vettem, hogy tudjak különbséget tenni. Az egyik olyan, mintha jó darab, kerek pi| pereszappant tartana a kezében az ember, bordó színűt. Szeleteléskor jöttem rá, hogy az a bordó valami: viaszbevonat. Szépen lefejthető a sajtról. Beleharapok a sajtba, ami nem félkemény, inkább lazán rugalmas, gumiszerű anyag. Forgatom a számban, hogy rátaláljak a nagyon finom, esetleg döbbenetesen különleges jó ízre. Semmi eredmény. Majdhogynem íztelen. Kidobni azért nem akartam, ahhoz túl sok nekem 200 forint egy marék ennivalóért. Lassanként, talán tíz nap alatt elrágcsáltam, paradicsommal és más ízletes dolgokkal. Az egyik dobozos sajt nagyjából olyan, mint a legegyszerűbb kockasajtjaink. Semmi különös. Ehető, ha valaki kedveli ezeket a tapadós sajtokat. A másik dobozos még puhább, az könnyen kenhető. Az íze semmihez nem hasonlítható, jellegtelen. Erőlködve nyeli le a magamfajta ember, aki a jó sajtot, például a szekszárdi, igazán érett és friss Trappistát mindig, soha meg nem unva falja. Vagy a jobbnál jobb füstölt sajtjainkat. Vagy a ... lehetne sorolni. Aki azt hiszi, túlzok vagy baj van az ízlelőképességemmel, vegyen ezekből a külföldi sajtokból. Persze csak akkor, ha van kidobni való pénze. G. J. Kitöré; Szőlősgazdák a tudomány tükrében Ha a számokra bízzuk magunkat, látványos eredményekre bukkanhatunk. A Szekszárd környékén lévő hegyeken több, mint 4000 borostanya található, ez azt jelenti, hogy a helyi családok legalább 40%-ának van tanyája, ezen felül minimum 10% tanya nélküli szőlőt művel. Naná - vághatják rá sokan felületes nyugalommal - a borvidék az borvidék. Nézzék csak meg az én szőlőmet. Az MTA pécsi regionális intézetéB

k a közelmúltban végzett felmérésén azonban akad még egynéhány szám, melyek java része korántsem áll összhangban az iménti sommás megállapítással. A tudományos munkából a továbbiakban ugyanis kiderül: a gazdák a termést általában elaprózott, kis földterületeken végzik, a bor értékesítésére a rokonok, ismerősök segítségét fogadják legszívesebben (34%), míg egy szintén hagyományos csatornán, az italboltokban, kocsmákon keresztül csupán 9% értékesít, külföldre pedig alig egy százalékuk terméke jut el. A termelők java része hiányos szakértelemmel, alacsony technikai színvonalon termel. Kovács Teréz napokban megjelent könyve, a KITÖRÉS, nemcsak a fenti adatokat tartalmazza, a felmérés sok más eredményét is közzéteszi. Az MTA pécsi intézete és a Babits Mihály Művelődési Központ közös kiadásában megjelent mű (melynek sokatmondó alcíme: A szekszárdi kisparcellás szőlőtermelők az új piaci kihívások küszöbén) egyszerre összegzi a két évvel ezelőtti felmérés számszerű - és más természetű - eredményeit s ad útmutatást a szóba kerülő kitörési lehetőségek között. Az alig 60 oldalas füzet tanulságos olvasmánya lehet kistermelőnek, „profinak" - birtok nélküli lokálpatriótának egyaránt. -ógyé Evangélium „...a hited megtartott téged..." Márk 5,34 A reformáció emlékünnepére készülve, elevenítsük fel egyik fontos alapigazságát, mely így hangzott: Solus Christus—Egyedül Krisztus. Az evangéliumból vett fenti idézet is így értendő: Egyedül a Krisztusba vetett hited tartott meg. A történet arról szól, hogy egy 12 éve vérfolyásban szenvedő asszony, aki vagyonát elköltötte már gyógykezelésére, rábízza magát Jézusra, mert addigi tapasztalatát így foglalta össze: Sok orvostól sokat szenvedett. Gyógyulásának tanulsága egybecseng a reformációs tétellel: Az az EGY többnek bizonyul a sok másiknál, abba az EGYbe vetett hit célhoz vitt, a többibe vetett hit tévútra vitt. A reformációban nyert felismerések értéke nem abban van, hogy egy történelmi helyzetben megoldást kínáltak az akkor élők problémáira, hanem abban van, hogy a mindenkori ember mindenkori problémáira érvényes megoldásra, Isten örök igéje által mutattak rá. Az evangéliumi történet keretében a belső sebből vérző asszony számára nyilvánvaló lett, hogy a sok orvosnál több volt az egy Jézus. A reformáció sok hasonló evangéliumi bizonyságtételre alapozva mondotta ki, és tette vezérlő elvvé: Hitünket és életünket ne az az egyetlen meggyőződés vezérelje, hogy mindenáron a sokra és a sokról a még többre törekvés töltse ki. A rejtett, belső vérző seb indítson el az egyetlen gyógyulást adó Krisztus felé! mint a névtelen asszonyt az evangéliumok bizonyságtétele szerint Krisztushoz „segítette" vérző sebe. Hazánk és népünk történetére gondolva, szinte jelképpé válhat az evangélium asszonyalakja a maga rejtett, vérző, élete kibontakozását lehetetlenné tevő sebével. A súlyos vérveszteségek és a velük együtt járó anyagi veszteségek után szinte csak Jártányi erő" maradt arra, hogy nemzedékről nemzedékre továbbvigye létét a nemzet - kibontakozás nélkül. Nem kétséges, hogy a gyógyítás szándéka őszinte volt a bajokat orvosolni akarókban. A nagy - reformációs - kérdés ma is az: Elfogadjuk-e sokan és egyenként: Gyógyító orvosunk EGYEDÜL KRISZTUS. Szilvássy Géza református lelkész Szekszárdi történetek r- rOszi utca Pár éve egy fémből készült, henger alakú hirdetőoszlopot kiemeltek helyéről. A belső felén csupa-csupa rozsda fémlemez már szinte lukacsos volt, a külső oldala, amelyet a járókelők sok évtizeden keresztül láttak, az viszont tömör volt. A sok év alatt ráragasztott temérdek plakát három centiméteres vastagságúra hízott. Nagyon értékes gyűjteményt lehetett volna kihámozni ebből az egy oszlopból, csupán csak az egészet vízbe kellett volna tenni és megvárni, amíg szétázik egészen, aztán külön-külön megszárítani valamennyit. Azt hiszem ez a művelet elmaradt, senki sem vette a fáradságot... Amiért erről írok, annak oka, hogy valamelyik nap azt láttam a városközpontban, hogy a hirdetőoszlopokat leragasztották fehér papírral. Hófehéren virítottak a napfényben, napokig nem lehetett rajtuk látni egyetlenegy hirdetményt sem, azóta már persze megteltek, mert akad jó pár olyan honfitársunk, aki főfoglalkozásként, meg műkedvelőként ragasztja nap mint nap a szükséges hirdetéseket. Pár éve láttam egy nemzetközi plakátművészeti kiállítást a Várban. Ez a kiállítás bizonyította, van plakátművészet, hazai is, meg nemzetközi is, sajnos azonban az utca embere napjainkban ebből nem sokat lát. Olyan plakát, amilyenre az ember felkapja a fejét, nagyon ritkán látható. Négy évvel ezelőtt az induló pártok némelyike rukkolt elő ötletes, jól megoldott munkákkal, ezek közül pár fennmaradt a különböző irodákban, meg persze garázsokban, ahol különösen szép gyűjteményeket lehet látni. A rádió, tévé, az újságok tele vannak hirdetésekkel, valahogy a hirdetőoszlopokra nem jut ezekből, pedig az utca művészete, ahogyan ezt a tevékenységet nevezik, többre lenne bizonyára képes. A lenullázott fehér oszlopok most jó alkalmat kínálnak a hirdetőknek, csak rajtarajta, minél jobbat, feltűnőbbet, esetleg igazabbat, szebbet, ha lehet, olcsóbbat...