Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1994-08-21 / 33. szám

1994. AUGUSZTUS 21. , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 13 A 7 embere Az Amerikában járt Vida Mihály A sportéletben ténykedőknek feltűnt, hogy a jelentős tömegeket megmozgató sportesemények, rendezvények szerve­zésével foglalkozó Vida Mihály (36) ta­valy ősszel mintegy varázsütésre eltűnt Szekszárdról. Élve a felkínált lehetősé­gekkel az USA-ban kötött ki, s a jelekből ítélve úgy néz ki, hogy hosszabb időre megveti a lábát az Államokban. Évente néhány alkalommal látogat haza. Ebből az egyik, biztosan a most magunk mö­gött hagyott SporTolnát megelőző, illet­mz azt követő időszak lesz. Mert ott Ba születésénél, felcseperedésénél, nagykorúvá válásánál egyaránt. - Hogyan jutottál ki, és kinek, illetve mi­nek köszönhető a „nagy kaland"? - Hadd induljak el onnan, hogy ideha­za lótottam-futottam, nem járt különö­sebben nagy anyagi haszonnal amit egyébként szeretetből csináltam, de ko­moly immáron számomra felbecsülhe­tetlen értékű ismeretségeket, kapcsola­tokat hozott az állandó nyüzsgés, a szer­vezőmunka. így jutottam hozzá a Buda­pesti Sportirodánál egy hivatalos meghí­vóhoz a New York-maratonra, ami köz­tudottan a világ legnagyobbszabású „maraton-cirkusza". Nemcsak az egye­dülállóan sok, 26 ezer résztvevő miatt, hanem az egész ceremónia, a sajátos hoz, a neves utcai futóklubhoz kerültem közelebb. Először is azzal, hogy gyen­gébb erőállapot ellenére lefutottam a ne­vezetes New York-maratont. így ismer­tem meg a lehető legjobban a szigetekre épült, hidakkal, felhőkarcolókkal teli metropoliszt. A képekről, filmekből is­mert manhatteni részen a hídhoz érve csodálatos panoráma tárulkozott ki, no és előttem, mögöttem sosem látott em­hangulat miatt is. Szóval a sport révén kaptam beutazási, majd a szokásos félévi tartózkodási engedélyt az Államokban. - Hogy ennél jóval többről lehetett szó, azt, mint hírlik, egy egészen más jellegű is­meretségnek köszönheted. - Erika, aki immáron a feleségem, Amerikában született és élt ötéves ko­ráig, ekkor költöztek haza Magyaror­szágra. Ő rendelkezik amerikai állampol­gársággal is, ami kétségtelen nagy san­szot adott ahhoz, hogy a jövőt az Egye­sült Államokban tervezhessük, hiszen hozzájuthatok a zöldkártyához, ami az állandó ott-tartózkodás lehetőségét je­lenti. - Amikor leszálltatok a repülőtéren, fel­tételezem nem a vakvilágba érkeztetek, biztosan voltak akik egyengették az utato­kat? - Tévedsz, mert senkire sem számít­hattunk. Erikáék annak idején Los An­geles környékén éltek, New York egé­szen más tészta, neki ugyanolyan isme­retlen volt, mint nekem. De közösen vál­laltuk a nagy kihívást. New Yorkban sok a magyar, valóságos közösségi életet él­nek, ez volt a fogódzó, a kapaszkodó. Be­jött: mindketten munkához jutottunk. A magyarok jóvoltából a sporthoz, minde­nekelőtt a New York-i fütómozgalom­berfolyam. Egyébként tizenhét magyar volt a 26 ezres (!!) mezőnyben, mit mondjak: nagyon jólesett a felhangzó „Hajrá magyarok" buzdítás, valószínűleg a címeres trikóm volt egy nézőhonfitár­sunknak árulkodó. - De abszolút kisemberként, ily rövid idő alatt hogyan kerültél közelebbi kon­taktusba a New York-maraton minden­ható agytrösztjével, Lebow úrral? Hajói tudom, a POP TV-t is te juttattad be hoz­zá?! - Ez igaz, de ez még személy szerint nem jelent vele közelebbi kontaktust. Futókapcsolataim már azért olyan szin­ten voltak, hogy tudtam, kinek kell szólni ez ügyben, aki szintén tudta kit kell ke­resni. Ez a jövő zenéje: a nyelvtudás fo­kozatos gyarapodásával közelebb kerül­ni a nagyszabású rendezvények, verse­nyek szervezéséhez, látni, tapasztalni, megtanulni, s ha a piacgazdaság egyszer eljut Magyarországon olyan szintre, hogy nem lesz mindennemű ötletnek, elképzelésnek a rákfenéje a pénzhiány, akkor mindezeket itthon megvalósítani. - A SporTolna jó gyakorlóterepnek ígér­kezik... - Igen, volt egy-két ötletem már az idén is, így például a sportexpo létreho­zása, a kötős fejpánt bevezetése. - Hamarosan visszautazol, milyen közelebbi és távlati célkitűzések vezérel­nek? - Először is lefutni a jubileumi 25. New York-i maratont, jobban fog men­ni, mint tavaly novemberben, azóta már elindultam a bostonin is: több mint fél­órát fejlődtem. Bekapcsolódni a kisebb­nagyobb ottani események szervezésé­be, előkészítésébe. Erre jó esélyt ad újsü­tetű ismeretségem: az egyik külvárosi fu­tóklub oszlopos tagjával, Feld Gézával. No és a triatlon is közel áll hozzá. Távo­labbi célom: előkészíteni a búcsút New Yorktól... - Ez aztán a meglepő fordulat! - Akár sima szurkolóként is, de szeret­nék eljutni Atlanta közelébe, már az olimpia lázában égek. Olyannyira, hogy odaköltözünk. Nagyon titkos és egy ki­csit illuzórikus vágyam, hogy akár legki­sebb szereplőként bekapcsolódjak az olimpia vérkeringésébe. Akármilyen munkát vállalnék, csak­hogy belülről lássam az egészet, de ha végül a lelátón kötök ki, akkor sem leszek elkenődve. Ennek pedig meg van a reális esélye­Bálint György Fotó: - ka ­dékokat, autókat nyomtak a kezükbe, vi­lágító koronát tettek a fejükre - engem is meglepett a nagy ováció. A nyitó- és zá­róünnepségen léptünk fel, a főpolgár­mester fogadta a csoportot és ami na­gyon megható volt: a műsor második ré­szében eleredt az eső, amit a főpolgár­mester úgy kommentált záróbeszédé­ben: az égbolt is sírva fakadt örömében, olyan csodálatosan táncoltak a gyere­kek... Hozzáteszem, elragadtatással be­széltek a Magyarországon működő gyer­mektánc-mozgalomról. - Végre valamiben követésre méltók va­gyunk. De a németek gyerekcentrikussága is figyelemre méltó lehet számunkra... - Igen, mindenben a gyerekek kedvét keresték, ajándékozták őket, míg nálunk általában a vezetők vannak előtérben. A program is a kicsiknek készült; egy fan­tasztikus strandon jártunk aztán egy mannheimi parkban egész napos pikni­ken vettünk részt terrárium, arborétum, gyerekjátékok, gyönyörű pázsit és,kör­nyezet - minden együtt volt. ' - Most pihenés következik? - A nagyobbacskákkal Olaszországba a Comói-tó partjára készülünk, a felnőt­tek közül három pár Csillebércre tovább­képző táborba utazik rövidesen. Az or- , szágos szólótáncversenyre készítik fel őket. - csa ­^^ 76 esztendős Róbert Schuler erdélyi szarmazású szász ember, aki valaha szomszédjában élő magyaroktól tanulta meg nyelvünket. A történelem kacska­ringói a németországi Weinheimbe ve­zették, baráti kapcsolata miatt tartózko­dott Szekszárdon néhány éve. Akkor lát­ta meg a Bartina Néptáncegyüttest a színpadon és a gyermektánccsoport le­nyűgözte a művészetpártoló vendéget. Kapcsolatot kezdeményezett. A Pün­kösdi Fesztiválon a Bietigheim-Bissin­gentől 40 kilométerre fekvő Weinheim gyermekcsoportja lépett fel nagy sikerrel, bartinás családok szállásolták el, fogad­ták őket és augusztus 1-jére „Kerve" ün­nepére a szekszárdi táncosok kaptak meghívást. Matókné Kapási Julianna művészeti vezető a Liszt Ferenc Zeneis­kola néptánctagozatát, a Bartina gyerek­csoportot vitte el, bár hasonló hosszú tú­rára a kicsik még soha nem utaztak. - Egyórás programot a Bartina zene­kar negyedórás műsorával, a gyerekcso­port is tud produkálni, ezért döntöttem így - mondja a művészeti vezető. - Óriási sikert arattak. Az együttes rengeteget utazik, jár külföldön, de ez az élmény számomra is fantasztikus volt. Ilyen ven­dégszeretetet soha nem tapasztaltam, Schuler úr, a vendéglátók Ilse és Gerda lesték a gyerekek minden kívánságát. Mire kimondták volna, már megvették a belépőt a körhintára, a strandon a csúsz­dákra, nem tudták mivel kedveskedje­nek nekünk. - Ez egy fesztiválprogram volt? - A németeknek hagyományos ünne­pe ez a szőlővel kapcsolatos mulatság, ahol több tízezren vesznek részt és egy csodálatos kastélyparkban felállított színpadon szerepelnek a helyi és meghí­vott együttesek, zenészek, táncosok. Bravóztak, éljenezték a gyerekeket, aján­Weinheimi csoportkép, a képen jobbról a második Róbert Schuler, mellette Matók­né Kapási Julianna Még az égbolt is sírt örömében

Next

/
Oldalképek
Tartalom