Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1994-06-12 / 23. szám

1994. JÚNIUS 12. SZEKSZÁRDI 3 „A könyv is olvas engem" Ördögh Szilveszter (1948), író, drámaíró, esszéista, műfordító, folyóirat-szerkesztő a 65. Ünnepi Könyvhét szekszárdi vendége volt. Ahogy mondani szokás, fiatalon rob­bant az irodalmi köztudatba, Csikó című elbeszéléskötetével. Koponyák hegye című regénye meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült. Ezt a különös Jézus-Júdás tör­ténetet el is ismerték, de kereken el is utasították. Az idén 10. kötetével, a Koponyaüreg című regényével jelentkezett, amely ismét újszövetségi témájú, s amely az olvasók kö­rében várhatóan újra vihart kavar. B, ' ibliai témákhoz vissza-visszatér­ve, mintegy a megváltás esélyeit latol­gatva, itt a legújabb Júdás-könyv, egy I átértelmezett történet, bizonyos politi­kai analógiáktól sem mentesen. - Ezek a témák valóban régóta foglalkoztatnak. Júdás története is érdekelt, s igyekeztem róla mindent elolvasni. Főképpen Kodolányi ha­tott rám és az Újszövetség, ami min­dennapi olvasmányom. Merészen feltételeztem, hogy Júdás nem halt meg, feltételeztem, hogy a politika sem volt annyira leegyszerűsített, ahogy ma tanuljuk, ahogy ma sem egyszerűsíthető, s valószínűleg egy­szer majd mi is elmondhatjuk, hogy a politika sűrűjében éltünk. Ám ak­koriban valószínűleg kegyetleneb­bül határozta meg a mindennapo­kat, mint ma. Bár nagyon nehéz kü­lönbséget tenni. Az akkori szöve­vényt próbáltam meg a magam ké­pességeivel rekonstruálni. - ...Parafrázisként:..? - Hangsúlyozottan regényként, de nem történelmiként, nem is pa­rafrázisként. Nem is apokrif evangé­liumot akartam írni, csak azt a vélhe­tő politikai valóságot megjeleníteni, ami hasonlíthat ahhoz, ahogy ma is élünk. Mert igazán nagy minőségi fejlődésen nem ment keresztül az em­ber. Ha csak a jézusi parancsra, a szere­tet parancsára gondolok, plusz kétezer évet hozzáadok, akkor azt mondha­tom, hogy ugyanott tartunk,'vagy még ott sem. - Gondolom, évekig formálódtak a gondolatok. - Azt már öt éve tudtam, hogy lesz Koponyaüreg, hogy Júdásról írni kell. de csak akkor alkotok, ha valami ben­nem kész, ha azt ki kell írnom magam­ból. Ez a regény három hét alatt ké­szült, s mindjárt gépbe. Befűztem a pa­pírt és ráírtam, hogy Holt-tenger. Váz­lat sem .volt. - Hogyan ir? - Foglalkozásszerűen sosem. Követ­kezésképpen terveim sincsenek úgy, mint másoknak. A negyedik kötetem után éreztem azt, hogy nem kell szé­gyenkeznem. Ez a kötet a tizedik. S ha arra gondolok, hogy első írásom '66­ban jelent meg a Tiszatájban, szóval tíz vékony kötet született azóta és nem harminc, azért mégsincs lelkifurdalá­som. - Milyen a viszonya a kiadókkal? - A mai szövevényes kiadási rend­szerben némi meghatódással veszi tu­domásul az alkotó, ha nem bulvárfuad­ványnak szánt művét egy kiadó felvál­lalja és a terjesztők terjesztik. A könyv­heti kampány alkalmas arra, hogy fel­tudom-e írni a témát. Lehet, hogy néha hallgatni jobb hosszabb ideig és olvas­ni, szemlélődni. Rengeteg ember írt már könyvet, a könyvtárak tele vannak, s így nem is akarom a szó jó értelmében megidézni Vörösmartyt. Azt hiszem, az ismeretünk sok szempontból felületes, nem biztos, hogy pontosan értünk fogalmakat. Eb­ben persze benne van a huszadik szá­zad, az ezredforduló is. Gyorsan avul­nak a tárgyi ismeretek, ám a lényeges kérdésekre, hogy hogyan kell élni, mit jelent az élet minősége, nincs kellő el­mélyültség bennünk. Ezért nem tu­dom, hogy kell-e írni új könyveket, nem volna-e okosabb visszanyúlni a klasszikusokig. - Mit jelent ma szűkös anyagi helyzet­ben lapszerkesztőnek lenni? - Ma már tudom, mit jelent pénz után futkosni. Nekünk azért is nehéz a helyzetünk, mert nem tartozunk seho­va, a támogatást sem egy helyről kap­juk. Az elmúlt időszakban az értelmi­ség megosztott lett, sőt bizonyos ér­telemben egymás ellen fordult. Nem akarom leegyszerűsíteni a dol­got, de van egyfelől a népi, másfelől a kozmopolita urbánus értelmiség. Még jobban egyszerűsítve, van a So­ros Alapítvány és van a Lakitelek Alapítvány, azaz a támogatott sze­mélyek nem ugyanazok. Mi semle­gességünk folytán egészen kis költ­ségvetéssel létezünk. Hogy meddig? Én mindig rögeszmésen hittem az eszmecserében. Leülni és beszélni az ellentétekről. Érintkezni kell. A könyvbemutatómra is több mint száz embert meghívtam, s voltak kö­zöttük olyanok, akikjó húsz éve nem hívja a figyelmet a kiadványokra, de azt gondolom, olvasni folyamatosan kell, persze a napi információdömping mel­lett egyre kevesebb az idő az elmélyü­lésre, ezt is tudom. - Mit gondolna ma Vörösmarty? - Ahogy említettem, csak akkor írok, ha eldöntöm, hogy meg kell-e és meg találkoztak. Örülök, hogy együtt vol­tak, mert egymás nem ismerése csak szegényít. - A Tekintet kulturális szemle, amelyben egyaránt publikál Páskándi és Konrád is. Ezt elérte. - Igen. Azt tapasztalom, hogy erre egyre nagyobb az igény, csak hát a pénzfedezet apad. Nincs illúzióm, de a legkeményebben ellenállok an­nak, hogy most egy másfajta rekont­raszelekció érvényesüljön. Tudom, sokan sokféle ok folytán el fognak hallgatni. - Elképzelhetőnek tartja az állami mecenatúra megváltozását? - A kultúrát mindig is mecénálni kellett, mert az nem a mindennapi kereslet-kínálat alapján van jelen. A támogatásnak az esélyegyenlőség biztosításában kell megjelennie. Te­hát nem szelektálhat. - Addig is bízzunk a könyvekben, ahogy esszékötetében íija: „Amikor már nem regényt, novellát, verset, nem tanulmányt és esszét, nem félig nyom­tatott oldalakat és nem rájuk fakult­feketült sorokat, mondatokat, nem igéket és főneveket,jelzőket és határo­zókat olvasok, olyankor mára mű ol­vas engem... a könyv lapoz ben­nem. " Németh Judit fotó: - kafi -

Next

/
Oldalképek
Tartalom