Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1994-06-05 / 22. szám
15 1994. JÚNIUS 12. , SZEKSZÁRDI fASARNAP Bölcsesség a tanításról „Félig sem olyan fontos az, amit tanítunk gyermekeinknek, mini az, hogyan tanítjuk. Amit a/, iskolában tanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, amelyet egy jó oktalási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad." (Eötvös József) Nőkről, nemcsak nőknek! Sas Erzsébet oldala Thomas Gordon: T. E. T. \ sikeres tanítás szemlélete és gyakorlati kés/séctára. A kiim \ olvasmányos és éhe/etes stílusban, példák sokaságával, lí'pésrííl lépésre haladta mutatja he a T. E. T. móds/i ri t. igj pedagógus és s/iilö riiiid időn belli! sikerrel alkalmazhatja. Pedagógusnap így, tavasz végén, nyár elején, amikor a nagyobbak érettségire készülnek, a kicsik számolják a napokat - hányat kell még aludni a vakációig - ünnepeljük a pedagó« kat. Az óvó néniket, tanítókat, tanároVlinden évben ezen a napon a szeretet, a tisztelet, a köszönet virágaival állnak elébük a tanítványok. Jó egészséget, türelmet és sikeres éveket kívánva verssel köszöntjük őket. <> • • Szabó Lőrinc: Elemi Ekkortájt kezdődött az elemi, j^tűket már tudtam... Valami börtön lesz ez is, itt nincs kegyelem... „Kezeket karba"! Engedelmesen ültem, vártam; s jó viseletemért óra végén a néni megdicsért. No, ez nem nehéz, gondoltam... S nagyon csodálkoztam, később, a nyelvtanon: azt tanítják, amit úgyis tudunk? És a számtan, az a százszor megunt kétszerkettő! A földrajz, az igen, az új volt, tetszett, rettenetesen, meg a térképek - hogy egy perc alatt a messziről oly sokat mondanak... Jó tanuló, nem lázongtam soha; de csak akkor tetszett az iskola, amikor semmi sem feszélyezett: ha hagyták, hogy természetes legyek. o <> <> Kávéházi randevú Vendégem a Gemenc presszóban dr. Lemle Zoltánné, Vilma tanító néni, akit nagy szeretettel és tisztelettel köszöntök abból az alkalomból, hogy pár nap múlva veszi át gyémántdiplomáját. - Hatvan év telt el a diploma megszerzése óta... - A kecskeméti tanítóképzőben végeztem 1934ben. Előtte Szentendrén jártam polgáriba. Mindkettő egyházi iskola volt, ezért amellett, hogy a haza, a család, a hivatás szeretetére tanítottak, az Istenhez vezető utat is megmutatták nekünk. - Mikor tetszett Szekszárdra jönni, hisz Dunabogdányban született, és mint mesélte, Szekszárdot csak a térképről ismerte? - Abban az időben nehéz volt elhelyezkedni. Sokáig nem kaptam állást. Amikor 1938-ban a szekszárdi Református iskolába felvettek és beléptem először az osztályba, azt hiszem nem volt nálam boldogabb ember. - Mi volt a legfontosabb tanítói munkájában? - Mindig alsó tagozatosokat tanítottam. A legnehezebb mégis a legcsodálatosabb pedagógusi feladat. Év elején még azt sem tudták, hogy kell ülni a padban, s év végén olvastak, számoltak, írtak. Igazi sikerélmény, amelyet mindig úgy próbáltam elérni, hogy először megismerkedtem, megszerettem őket, mert a tanítás, a nevelés ettől függött, s csak ezután következhetett. A gyerekek szeretetét és tiszteletét kiérdemelni nem könnyű feladat. - Amikor Vilma néni tanított, még nem volt tv, nem volt videó. Milyenek voltak akkor a gyerekek? - Egyben biztosan hasonlítottak a maiakra, vágylak a szeretetre. Az ismereteiket csak az iskolából és otthon szerezhették be, s bizony sokan csak az iskolából. Ezért sok más feladat is volt a tanítás mellett. Ifjúsági összejöveteleket, irodalmi színpadokat szerveztem, báboztam nekik, szórakozásképpen és sok nevelői célzattal. Abban az időben együtt lélegzett a felsőváros apraja-nagyja. Ahhoz, hogy jó tanító legyek, tudnom kellett a gyerekek otthoni hátterét, hogy éppen válnak a szülők, beteg az édesapa, anyagi gondokkal küzd a család. Ismerni kellett a gyermek lelkivilágát, gondjait. Ezért a szülőkkel való kapcsolattartást nagyon fontos dolognak tartottam végig a pályám során. S talán abba sem változtak a gyerekek, hogy dicsérettel lehet náluk a legnagyobb hatást elérni. Szidás helyett, a legkisebb eredményt, a legkisebb erőfeszítést is dicsérni. - Találkozik régi tanítványaival? - Elköltöztem a Felsővárosból, de ha felülök az 1es buszra, sok régi tanítványommal találkozom, akik azóta már nagymamák, nagypapák lettek. Jóleső érzés amikor megállítanak, s elmesélik mi történt velük, hová merre sodorta őket az élet. Nekik én a tanító néni maradok, s ezek a találkozások, beszélgetések nagyon boldoggá tesznek. - Vilma néni mindig tanítónak készült? - Igen, azt hiszem én tanítónak születtem. Édesanyám és nagyapám is tanító volt, otthonról hoztam ennek a hivatásnak a szeretetét, tiszteletét. A tanítás számomra nem volt munka, minden percét élveztem. Ha bementem az osztályba megszűnt körülöttem a világ, csak a gyerekek voltak számomra. -Azt tetszett mondani a beszélgetés idején, hogy három dolog határozta meg és kísérte végig az életét. Az egyik a tanítói pálya. A többi? - A családom. Második éve voltam Szekszárdon, amikor megismerkedtem a férjemmel, aki akkor alispáni titkár volt. Nagyon boldog házasságban éltünk 54 évig. Két fiúnkat, Zoltánt és Bélát a legnagyobb szeretetben neveltük fel. Mindig érezniük kellett, hogy szeretem őket, ezért gyermekkorukban és a mai napig is bizalommal vannak irántam. Semmi különlegeset nem csinálok, de azt tudják, hogy ha szükségük van rám, akkor meghallgatom őket. Azt hiszem, ha felnőnek a gyerekek, a szülőnek már csak ez a kötelessége marad. S imádkozni értük. Isten segítségével sikerült minden nehézséget áthidalni életünkben. A harmadik állandó és meghatározó dolog az életemben - anélkül, hogy fontossági sorrendet állíthatnék fel - a hit. - Pedagógusi hitvallása? - Nemcsak tanítani, nevelni. Mindazt ami az emberséghez hozzátartozik, annak kell a legfontosabbnak lenni, s csak ezeket követi a tárgyi tudás. - Tisztelettel köszönöm meg a beszélgetést, Isten éltesse Vilma tanító nénit, pedagógusnap, s gyémántdiplomájának átvétele alkalmából.
