Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-05-02 / 17. szám

15 1993. MÁJUS 16. , SZEKSZÁRDI fASARNAP Bölcsességek a szerelemről „Érzem, ha gondod bánatod van, Szólok hozzád, veled vagyok; mint én is meghallom bajomban hozzám szivárgó sóhajod!" (Garai Gábor) Nőkről, nemcsak nőknek! Egymásért... A borús reggelt szikrázó napsütés, langyos tavaszi délelőtt váltotta fel. A Bezerédj utcán végigsétálva, lépéseim egyre vontatottabbá vál­tak, hogy mind tovább érezhessem a simogató tavaszt. Megtréfált bennünket ez az április, iga­zi szeszélyes bolond hónap. Talán ezért örü­lünk minden percnek, amely arra emlékeztet, mégiscsak itt a tavasz, nyílnak a nárciszok, a fű zöldellni kezd és az emberek, így szombat dél­előtt, nem sietnek haza annyira a bevásárlás­mint máskor. Megállnak, beszélgetnek, lnek minden szembejövő ismerősnek. Jómagam is így vagyok, hisz az egész heti bezártság után - ha mégoly számomra kedves munka vár is ma rám - megint a nap nagy részét zárt falak között töltöm. Már a plébánia előtt jártam - mit jártam, andalogtam - amikor egy idős házaspár jött velem szemben. Látszott, túl vannak a hetvenen, mindketten kicsit meggör­nyedve, egymásba karolva. Nem beszélgetnek, csak lassan sétálnak. Arcukat a nap felé fordít­ják és valami hihetetlen és megmagyarázhatat­lan nyugalmat, békességet látok rajtuk. Sajná­lom, hogy csak pillanatokig tart a találkozás. Olyan jó eljátszani a gondolattal, hogy mi lett volna ha köszönök nekik, ha megkérdezem tő­lük, hogy vannak? Vagy egyszerűen csak jó egészséget kívánok nekik. Már az is jólesik, hogy gondolatban meg­tehettem. Az esküvőkre való készülődés alatt kísért ez jl találkozás. A mosolygó arcuk, az egymásba­(Bpaszkodó kezük, a nyugalom, ami áradt belő­lük. Mi az ami úgy megérintett a velük való ta­lálkozásban? Délután fiatal párok, menyasszonyok, vőle­gények boldogságtól sugárzó arca mellett ­hozzájuk beszélve - állandóan látom az idős pár arcát. S közben rájövök a titokra. Az együtt leélt évtizedek öröme, gyötrelme, boldogsága és fáj­dalma, a mégis itt vagyunk, együtt vagyunk, minden rosszat elfeledtető és minden jót még jobbá szépítő múlt, ami látszott az arcukon. Kic icsit furcsára sikeredtek azon a szomba­ton a beszédeim. Kevesebbet beszéltem a sze­relemről, többet a szeretetről. S talán még so­sem kívántam ennyire a szívem mélyéről azt, hogy türelemmel, megértéssel, önzetlenséggel becsüljék meg egymás értékeit és fogadják el egymás hibáit az életüket összekapcsolók. Egymásért, saját magukért, azért, hogy évti­zedek múlva ugyanúgy foghassák egymás ke­zét, mint az az idős pár, akikkel egy áprilisi szombaton délelőtt találkoztam, a Bezerédj ut­cában, ragyogó tavaszi napsütésben. Sas Erzsébet oldala Paul Hauck: Mitől jó a házasság? A hétköznapi pszichológia sorozat egyik kötete. A szerző, munkiya során szerzett tapasztalatokról számol be és ta­nácsait érdemes elfogadni, alkalmazni. Ettől nemcsak házasságunk, kapcsola­taink válhatnak harmonikussá, hanem mi is. Önvizsgálat és átalakulás: hogy alkal­masak legyünk a boldogságra. Karaván éttermi randevúnk vendége Domonyai Péterné született Majsai Anna, aki nem kevesebb mint fél évszázada feleség. A beszélgetés közben de­rült ki, hogy Anna néniék családjában az idei év rend­kívüli. Ők aranylakodalmukat ünneplik, egyik fia ne­gyedszázada nősült, leányunokájának pedig ezen a nyáron kötik be a fejét. Ritka, hogy ilyen nevezetes három ünnep legyen egy családban, egy év leforgása alatt. - Kedves Anna néni! Hogy is volt, amikor Majsai Annából Domonyai Péterné lett 1943. június 5-én? - A férjemmel egy osztályba jártunk az elemiben. Aztán az iskolásévek után is találkoztunk, a táncmu­latságokon, sőt egyszer, a szüreti bálban bíró és bíró­né is voltunk. Abban az időben, minden vasárnap volt zene, á társasággal együtt jártunk mi is. - Mikor jött a szerelem? Mikor érezték, hogy most már nemcsak volt iskolatársak, pajtások, tánc­partnerek, hanem valami mást jelentenek egymás számára? - Úgy a 17-18-ik életévünk között lett a barátság­ból szerelem. - Meddig tartott az udvarlás? - Nem sokáig. A párom bevonult katonának. Előtte megtartottuk az eljegyzést, így menyasszony­ként vártam rá. Tolnán volt katona, tüzér tizedes. Ott még csak meglátogathattuk, hanem amikor kivitték a harctérre, onnan már csak a tábori levelezőlapok jöt­tek. - Sűrűn jöttek, mentek a levelek? - Hát bizony sokat írtunk, ő az ottani dolgokról ­már amit szabad volt - én meg, hogy idehaza mi van, mit csinálunk, hogy van a család. Szerencsére egész­ségesen hazajött - a bátyám sajnos odaveszett - aztán még azon a nyáron megtartottuk az esküvőt. - Milyen volt akkor a menyasszonyi divat? - Az úgy illett, hogy délelőtt kosztümben, a két ta­núval, a városházán volt a polgári esküvő, délután az igazi menyasszonyi ruhában, a templomi. - Hová költöztek mint újdonsült pár? - Először az én szüleimhez, aztán a féljem szülei­hez, és ma is abban a házban lakunk, a Bocskai utcá­ban. - Gyerekek? - Két fiú. Péter az idősebb, aztán utána mindjárt a következő évben László. Mindkét fiamnál két uno­kám van. Nincsenek velünk, mindketten építettek, a sajátjukban élnek. - Milyen volt ez az 50 év, így visszagondolva? - Ilyen is, olyan is. A legfontosabb az, hogy min­dig sokat dolgoztunk. Először önálló gazdák voltunk, aztán a férjem a téeszbejárt. Onnan ment nyugdíjba. Néha én is besegítettem - szüretkor, kukoricatörés­kor - de elég volt nekem a háztáji, a gyerekek, a kert, a háztartás. - Mostanában hogy telnek napjai? - Már nagyon várom, hogy igazán kitavaszodjon. Hosszú volt a tél. Nem bírom a tétlenséget, a semitte­vést. Szeretek kint lenni a szőlőben, akkor vagyok be­teg ha nem dolgozhatok. - Kikapcsolódás? - A felsővárosi olvasó asszonyok klubjának alapí­tó tagja vagyok, 1971 óta nagyon sok közös kirándulá­son voltunk, itthon és külföldön. Ma is minden hét­főn találkozunk. - Ötven éve házasok Péter bácsival. Ez egy olyan évforduló, amely nagyon kevés embernek adatik meg, hogy megérje. Nemcsak azért, mert ehhez egy bizonyos életkort is el kell érni, hanem azért is, mert együtt kell élni fél évszázadot. - Öreganyám azt mondta, hogy az asszonyok kö­ténye sok mindent eltakar. Szóval, a békesség ked­véért sok mindent el kell nézni, nekünk asszonyok­nak. Alkalmazkodni kellett abban az időben nem­csak egymáshoz, hanem a szülőkhöz is, akiWcel együtt éltünk. Ez másképpen nem megy, minthogy el kell nézni egymás hibáit, mert mindenkinek van hibája. Aztán ha összezördültünk, majd kibékül­tünk. Nem lehet mindent azonnal felrúgni. - Mit kíván az unokájának, akinek nyáron lesz az esküvője? - Értsék meg egymást és tartsanak ki egymás mel­lett. Kedves Anna néni és Péter bácsi! Önöknek pedig egészséget és még békés boldog együtt töltött éveket kívánunk. • • Öregedni élvezet... A cimbéli kijelentéssel lehet vitatkozni. Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy a fenti címmel meg­jelent könyv egy szenzációs olvasmány. A szer­ző Marcella Markham egyik „aranyköpése\L Öregszel, ha nem emlékszel, hogy melyik régi dalt, melyik régi szerelmeddel hallgattad. Stb., stb., stb. Kávéházi randevú

Next

/
Oldalképek
Tartalom