Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-12-26 / 51. szám

1993. DECEMBER 24. , SZEKSZÁRDI fASABWAP 17 m - Tehát a halálvágyát is? - Amikor azt kérik, hogy engedjetek méltósággal meghalni, ne legyek egy gépre kötött, szenvedő emésztőcsatorna. Akinél elérkezett az agykárosodás, azt csak az éltetőgépek tartják életben. - Ön, mint lelkész elfogadhatónak tartja, hogy ilyenkor kikapcsolja a gépet? - Nem tudok határozott választ adni. Eddig ez a döntés az orvosok kezében volt. Most szeretnék a felelősséget a társadalommal megosztani. - Akkor konkretizáljuk. A beteg azt kéri, hadd menjen haza, mert otthon szeretne meghalni. Ha a kórházban marad, esetleg hetekkel tovább élhetne, mint ha hazamegy. Támogatja a kérését? - Ha az orvos véleményét már ismerem, támogatom a kérést. Sok ilyen esetem volt. Az otthoni környezet megszépítheti az utolsó nakat és - ebben is bízom - javushoz vezethet. Találkoztam olyan emberrel is, aki nagyon kívánta a halált, aztán az utolsó napokban mégis nagyon akart élni. - Ezek után rá kel! kérdeznem az egyház álláspontjára... - Ez egy állandó kérdés volt és eléggé polarizálódik az egész a protestantizmus és a katolicizmus között, éppúgy, mint az abortuszkérdés. A legfontosabb - és itt most nem az egyházamét, hanem a magánvéleményemet közlöm - nem növelni a szenvedést. Meg kell hallgatni a beteg kérelmét, aki megbékélt a halál gondolatával és a fájdalmakat már nem bírja elviselni. * A szekszárdi gyermekotthon népszerű nevén ACSI - nyugdíjas osztályvezető főnővére Ordasné feadics Ilona mondja. - A Heine-Medin utókezelő intézetben dolgoztam, olyan betegek között, akiket soha nem lehet elfelejteni. Járványos gyermekbénulásban szenvedőket kezeltünk ott, akiknél a vírus az idegközpontokat, a gerincvelőt támadta meg. - Erről egy szörnyű szó, a vastüdő jut'eszembe... - Voltak ott egész életüket vastüdőben töltő betegek és valamivel • könnyebb esetek is, de mindegyikük gyógyíthatatlan. Fent a Rózsadombon hozták létre ezt az intézetet, 1959-ben kerültem oda. Később ez lett a még most is működő Budapesti Területi Gyermekkórház. Több pavilonból állt az intézet, ennek egyik épülete a légzésbénult betegek osztálya. Nem ott kezdtem - 1967-ben -, hanem a béna betegeknél, de ötvenkilenctől átjártam a László kórházba egy tanfolyamra, illetve gyakorlatra és ott tanultam meg a gépi lélegeztetést és az ilyen betegséggel kapcsolatos ápolási tudnivalókat. - A légzésbénulás a gyermekparalízis következménye? - Nemcsak a légző-, hanem az egyéb mozgatóizmokat is megtámadta ez a betegség. Akkoriban harminc, harmincöt beteggel kezdtük, azóta már kevesebben vannak. Új beteg már nincs, hála a Sabin-cseppeknek. - Itt juthatunk el az eutanázia kérdéséhez. Nem lenne jobb betegnek és családtagnak is az ifyen}egyértelműen gyógyíthatatlan betegnél a gépet kikapcsolni? - Ez szóba sem jöhetett. Ha engem kérdez, az élethez mindenkinekjoga van. Ilyesmi soha eszünkbe sem jutott. Erre az nem gondolhat, aki ott élt, látta ahogy a beteg gyermekből felnőtt lesz, tanúja volt az' egészségeseket is megszégyenítő élni akarásuknak, betegen is teljes életüknek. Tizenkét évig dolgoztam ott, láttam, hogy szeretnek és akarnak élni. - Mégis hogyan? - Mindegyikük a lehetőségei szerint. Volt közöttük olyan, aki - igaz ápolói kísérettel - kimehetett néha a városba. Ilyenkor mindig nálunk volt a kézi lélegeztetőkészülék és ha bármi történt, azonnal lehetett segíteni. A másik csoport, akiket hintarespirátorral lélegeztettünk. Ez egy libikóka elvén alapuló szerkezet, a hasűri szervek lenyomásával, felhúzásával működő lélegeztetés. Ez a légzés negyven-ötven százalékát pótolta, tehát akiknek valamennyire működött a légzésük, ezen tudtak élni. Az elektrorespirátor pedig egy olyan szerkezet, aminek a csövét a beteg légcsövébe vezették és azon keresztül juttatott a szerkezet levegőt a tüdőbe. A vastüdő a legborzalmasabb. A koraszülött osztályon látható inkubátorra hasonlít, csak itt a beteg feje kint van belőle. Ebben a légmentesen zárt berendezésben éli le az életét. Itt mosdattuk, tisztáztuk, ha kellett injekcióztuk. De tudomásom szerint ilyen beteg ma már nem él. Néhány éve halt meg az utolsó. - Újra kérdezem, érdemes így élni? - Ez csak a kívülálló kérdése. A beteg, a családtagja és az ápolók sem kérdezték ezt soha. Épp ezért számomra az eutanázia is elfogadhatatlan, kivéve, ha már emberileg elviselhetetlen fájdalmakról van szó. - Az eutanáziának minden formája tiltott - szögezi le dr. Barabás János ügyvéd. - Egyébként két fajtáját különböztetjük meg. Az aktív eutanázia, ha valaki aktív cselekménnyel azért gyorsítja meg a sértett halálának bekövetkezését, hogy őt a szenvedéstől megmentse. Éz a halálba segítés. A passzív eutanázia pedig a jog szerint az, amikor nem tesz meg mindent valakinek az életben tartásáért. Ez a halni hagyás. - Büntetőjogilag ezt hogy értékelik? - Az orvosi munkával kapcsolatban ez foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés. Ezt a 171 -es büntetőjogi szakasz szabályozza, vagyis az orvos kötelessége mindent megtenni a beteg gyógyítása és szenvedésének csökkentése érdekében. Az az orvos szegi meg hivatása szabályait, aki gyógyíthatná, de ehelyett hagyja meghalni betegét. De a törvény azt is kimondja, hogy a foglalkozási szabályoknak megfelelően jár el az orvos, aki a szinte már elviselhetetlen fájdalmak leküzdésére olyan hatású gyógyszereket is alkalmaz, amelyek kétségkívül megrövidítik a meghalás folyamatát, aki a teljesen kilátástalan helyzetben lemond az életfunkciók készülékkel való értelmetlen fenntartásáról. Az orvos büntetőjogi felelősségét az dönti el, hogy indokolt volt-e a beavatkozás. - Elég keskeny mezsgye ez... - így igaz, és néha pillanatok alatt kell dönteni. Nagyon sokszor csak az etika, ami szabályozza az orvos cselekedetét. Büntetőjogilag - ha csak nincs valami kirívó eset - nehezen megfogható és hozzátenném, több évtizedes praxisomban nem fordult elő, hogy ilyen ügyet tárgyaltunk volna. Napokig foglalkoztatott az eutanázia kérdése. Megkérdeztem másokat is, nemcsak ezen írás szereplőit és okosabb nem lettem. Azt hiszem, megfogalmazhatatlan az a határ, hogy meddig lehet elmenni, mikor jó döntés ajó halál melletti út. A gyógyászat fejlődésével egyre veszélyesebb távlatok nyílnak. A Kóma című könyvben leírt jelenség napjainkban iszonyú valósággá válik. Ma már az orvos beavatkozhat a haldoklás folyamatába, ez azonban csak egyirányú lehet. Az élet meghosszabbítása. Az életé, nem a testműködésé. Tamási János (Részlet a napokban megjelent Tolna Megyei Kalendáriumból) Ök is az életet választanák