Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-12-26 / 51. szám

1993. DECEMBER 24. , SZEKSZÁRDI fASARNAP 11 Karácsony - fél évig A karácsony szentestével kezdődik, utána jön az első napja, majd a második. Van úgy, hogy a kiskarácsonyig is eltart, újévig. Van, akinek csak néhány perc a karácsony, míg megkapja az ajándékokat. A híd alatt alvónak, a hajléktalannak még addig sem. A menekülteknek sem. Azazhogy talán kezükbe nyomnak valamit, de nem tudnak, nem érnek rá ünnepelni. Nagyon fáj a szívük, félsüketek a robbanásoktól, szemük véreres a sok sírástól. - Nekünk fél évig tartott AZ a karácsony - mondtam Matvinak. Bólogatott. Nem kellett mondanom, melyik. A háború utolsó karácsonyára gondoltunk, amitől most egy év h(ján fél évszázad választ el bennünket. Azóta még kegyetlenebbre váltott át a háborúskodás, a tömegirtó atombombától a rendszeres népirtásig. Hogy melyik a nagyobb? Azt nem lehet vitatni, nem is akarjuk. Ki szenvedett többet? Az idők folyamában mindig az utolsók, mert a korábbi tömegsírok beolvadtak az anyaföldbe, a hallgatásba, de az utolsókon még friss a hant és jajgatnak a gyászolók. I Mégis, aki belekóstolt a rakéták, bombák, gyilkok általi kiszolgáltatott helyzetbe, azt láthatatlan szál köti össze minden szenvedővel, akitől a háború elveszi az otthonát és szeretteit. A mi karácsonyunk akkor itt Dunántúlon ősszel kezdődött és tavasszal végződött. A pécsi egyetem soproni fakultására éppen akkor utaztam vonaton, amikor égtek Csepelen az olajtartályok és Budapesten késéssel indították a vonatokat, mert a bombázásoktól égtek Komárom felé is a benzintornyok. - Majd karácsonyra hazajöttök - mondták a szüleink. Középső bátyám már hősi halott volt az ősz elején. Az országot már majdnem félig bedarálta az erősebbek hadigépezete, de a Duna biztos védelem lesz, ígérték. így hát karácsony bűvöletében éltünk, fényes karácsonyfát láttunk negyedévvel előbbre otthon, Szekszárdon. Aztán nem stimmelt valami. Vége lett a háborúnak egy fél napra, azután mégse. Eltűnt a kormányzó úr, zöld inges nyilaskeresztesek vették át a győzelem ügyét, vitték az ifjúságot leventéből katonába, ami felért egy horogütéssel. Egyik bátyám a hadikórházban feküdt félholtan, kiskatona bátyám a határról küldött egy búcsúlapot. Aztán november végén bemondta a másik oldal rádiója, hogy Szekszárdra is bejöttek az oroszok. Mindezt úgy fogalmazom, ahogy akkor beszéltünk. Hiszen nem láttunk messze, üvegházban éltünk mi fiatalok, nevelésünknek megfelelően csak az engedelmességgel volt dolgunk. Karácsony előtt egy szűk hónappal elveszett hát az otthoni ünneplés minden reménye, az első éves egyetemi polgárból síró-zokogó gyerekké lettem egy rádióhírre. Nem mehetek haza! Kerítést építettek közénk, tankokból, ágyúkból, több százezer egymásra lövöldöző katonából. Tudom, hogy ez a fájdalom csak gyereksírás értékű, nem lehet összevetni a hadirokkantakéval, a foglyokéval, a halálraítéltekével. De itt engem találtak szíven, én maradtam egyedül, engem üldöztek el a meleg ölelésű családtól, ahol én voltam a gyámolításra szoruló legkisebbik. A háború mindig akkor a leggonoszabb, amikor rádöbbenti az embert, hogy mindent elveszíthet és egyedül marad. A lakóteremben csend lett, csak a rádió halk vartvogása hallatszott, amint megismételte az újabban elfoglalt Duna-menti helységek neveit, köztük az én szülővárosomét is. Peregtek a könnyeim, levegő után kapkodtam. Majd egy erős kar fogta át a vállamat. Miska szorított magához és azt mondta, amit kellett akkor. - Ne sírj..., veled vagyunk... Isten is veled marad... Akkor ez kimondhatatlanul jólesett. Mert a karácsonyt hozta előre. Azt a jó hírt ismételte, aminek annyira örültek az idők teljességében a pásztorok és a napkeleti bölcsek. És énbennem is örömöt kelt mindmáig, mint a sötét felhők után kiragyogó fényes nap. Mert a szenvedést az emberek újrateremtik egymásnak, de van Valaki, aki letörli könnyeinket és erőt ad tovább. Hogy Őt teszik az emberek minden rosszért felelőssé? Én ma már csak a szeretetét látom a keserves időkből. Keserves tanulóidő volt a háború utolsó fél éve. Tengerentúli légierődezredek szálltak a város fölé és lőtték, bombázták az utcákat. A fentiek megbüntették a lent lapulókat, ez volt a parancsuk. A háborús számlák tartozásait rendszerint az ártatlanokkal fizettetik meg. Égett a város, utcák sora roskadt a földre, hordták a halottakat, sebesülteket. Ez pedig ismétlődött még hónapokig a megmaradt országrészben, a fővárostól a kicsiny falukig. Azt a háborút már csak az ötven éven felüliek tudják, bár tizenkét év múlva megint kaptak belőle ízelítőt sokan néhány hétig ebben az országban. De ők is már inkább negyven felett vannak, a többiek könyvekből és filmekből ismerik a borzalmakat. így hát, akik átélték, versengve licitálnak rá a kortársakra, bizonygatva, hogy a legtöbbet szenvedők között voltak. A fiatalok pedig bólogatnak a sokat hallott történeteken, a nagyapa „egyszemélyes" háborúján (mint mi valamikor unásig hallgatva Doberdó és Isonzó első világháborús katonatörténeteit), aztán keresnek egy vidám műsort vagy sci-fit. Nem is akarom tovább ragozni a civil lakosság háborús megpróbáltatásait, hiszen elért minket is a sok bombázás, kinn a mezőn, óvóhelyre rohanás közben és lapulva a pince mélyén. Volt ugyanis, hogy éjszaka felülről fénybe borult a város, sokáig világító Sztálin-lámpák ereszkedtek lassan alá és nyomukban érkezett a halál óriási bombadübörgések között. Eljött a karácsonyeste is, csend volt odakint. Az elsötétítő függönyök mögött halvány gyertyafények égtek a kis karácsonyfán. Tizennégyen maradtunk együtt az ünnepekre, nagydiákok. Inkább ázott verebekhez hasonlítottunk, akiket kiűztek a fészekből. Haza nem mehettünk, a családból senki sem volt közelünkben, de a karácsonyi énekeket talán egy időben énekeltük az otthoniakkal és a betlehemi evangélium adta a közösséget velük. „- Ne féljetek, nagy örömöt hirdetek nektek, amely minden népnek öröme lesz, nektek született a Megtartó!" Ilyen közel még nem voltak hozzám a pásztorok, akiknek semmi másuk nem volt, csak az örömhír és a remény. Valami új győzelem volt születőben a vesztésre álló háború végén, amelynek vajmi kevés köze volt a fegy verekhez és a hazug hadijelentésekhez. Itt bennünk egyenesedett ki a lélek és szívünk megérezte a belső győzelem örömét. Minden megfutott tőlünk, amitől féltünk eddig, szenvedés, pusztulás, halál. Belekapaszkodtunk abba az Atyába, aki csak egyet ígér a jövőből, önmagát. Azt szeretném elmondani erről a karácsonyról, hogy talán akkor voltam a leggazdagabb. Lemaradt mellőlem minden felesleges holmi, de átélt valóság lett előttem az élő Isten. Átölelt, mint otthon apám és anyám, testvéreim kezét adta a kezembe és szeretettel vendégül látott szalonnára, kenyérre, borra. Én meg csak köszönni tudtam ezt még vagy negyed évig, majd megőszülésemig. No igen, a hátralévő háborús negyedévben még sokszor hajszálon múlt az életem, de így is jó volt. Kapualjba vágódtam be, amikor akna robbant a ház előtt. Futás közben is meg kellett állnom egyszer, a cipőfűzőt bekötni, amikor leomlott előttem magától egy romos emeletes ház eleje, éppen oda, ahol akkor lennem kellett volna. Aztán húsvétkor elhallgattak nálunk a fegyverek, a front átszaladt fölöttünk, az óvóhely sűrű levegőjében szelíd gyertyafény pislákolt. Ugyanúgy, mint karácsonykor. Fél évszázad alatt sokszor belenéztem a karácsonyi gyertya lángjába. Örömben, bánatban, fáradtan vagy meghatottan. Mindig eszembe jut, amit a nagy háború piciny gyertyafénye mellett láttam. A hozzám lehajló, szerető Isten arcát. JJ NÉMETH ISTVÁN «