Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-11-07 / 44. szám

9 1993. NOVEMBER 14. , SZEKSZÁRDI VASARNAP Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem../' szeütközések miatt jelentkeznek, de sok tanácstalan szülő is telefonál. Nagyon sok gyerek nem kapta meg a kellő szeretetet. A szülő— gyermek kapcsolatot kialakítani, a szeretetet adni és kapni - mindezt meg kell tanulni. Gyakoriak azok a hívások, amelyek arra utalnak, hogy a szülő a gyerekkel, vagy a gyerek a szüleivel egyszerűen nem tud mit kezdeni. Ilyen jellegű problémával 13 éves gyerekek is jelentkeztek már! A legtöbb fiatal férfi alapvető problémája a kapcsolatteremtés, a gátlások, az elutasítástól való félelem. Az elhagyást nagy tragédiaként élik meg, azzal, hogy velük szakítják meg a kapcsolatot, úgy érzik, férfiasságukon esett csorba. Hogy mi fáj nekik valójában? Lehet, hogy a kapcsolat nem is volt jó, lehet, hogy ők is ^zakításra gondoltak, a hiúságukéit bántja a társ tette. A hívások nem mindig kezdődnek a probléma elmondásával. Dühkitöréseiket is végig kell hallgatnom, meg kell nyugtatnom őket. Nem reagálhatok úgy a dologra, mint a többi felnőtt, mert ezzel azt igazolnám, hogy teljes mértékben jogos a felháborodása a felnőtt társadalommal szemben. Jó lenne még inkább tudatosítani a problémákkal küszködő fiatalokban, hogy létezik ez a vonal, hiszen sokkal könnyebben tudunk segíteni, ha idejében fordulnak hozzánk. Több szülő hívott minket, miután észrevette, hogy gyermeke drog hatása alatt áll. Ilyenkor információval is szolgálunk, hova tudnak fordulni, hol találnak szakembert. - Hogyan tudná körvonalazni a problémák alapvető mibenlétét? - Nemcsak a testünket, a lelkünket is karban kell tartani, ezért ha olyan súlyos problémával állunk szemben, amit nem tudunk megoldani, ha akkora bennünk a feszültség, hogy egyedül nem tudjuk feldolgozni, kéljünk segítséget. Én minden esetet, problémát a szeretet hiányára, vagy a nem megfelelő szeretetre vezetnék vissza. Egyszer valahol azt olvastam: ha minden gyereket szeretne az anyja, üresek lennének a börtönök. Minden másság mögött a szeretet hiányát érzem. Amikor valaki ennyi bajjal és kínnal találkozik, az embereket is másként látja. Az emberi problémák mindig ugyanazok, minden magatartásforma mögött ugyanaz a vágy fejeződik ki: mindenki szeretné, ha szeretnék. SZ. K. Fotó: - ka Azon a napon És ott állok majd megint a régi bérház öreg-öreg ajtaja előtt. Lám, anyám nyit ajtót, hogy megváltoztál, kisfiam. Te is, mondom majd, megint milyen szép vagy, milyen sötét a hajad is. Az utolsó napokon már nagyon sokat szenvedhettél, olyan voltál, mint egy kismadár... En ugyanott dolgozom, semmi sem történt velem, van két tündéri lányom, ha látnád őket. ^ Nem tudom, miért mosolyog, van benne valami titokzatos; igen, igen, Prnlékszem pontosan, az a mosoly, amikor születésnapomra megkaptam a dömpert... Tudod, a kórházban már sírni sem volt erőm, arra gondoltam, neked már jobb így... Ne haragudj, úgy összekeveredtem, annyi minden jutott egyszerre az eszembe. Tudom, tudom, neked minden egyszerre jut az eszedbe, csak anyádat felejted el mindig meglátogatni - mondd, mikor maradsz már nyugton egy kicsit, most már nincs mit rohangálni. Milyen könnyű újra minden. Hihetetlenül könnyű, én is mosolygok, tényleg, hirtelen mennyire ráérek, miért. És itt van Rózsi, a nagynéném is, te most is csak varrsz, dolgozol, miért nem hagyod egy kicsit abba, miért nem pihensz, vigyázz, tudod, hogy... Elfelejtettem, hogy mit akartam mondani, valamit a varrásról, vagy az abbahagyásról, vagy miről is... Itt most egyszerre mindent elfelejtettem, csak mosolygok, mi van velem. Nagy ég, hát itt a Vakarcs is. Hát te hogy kerülsz ide, Vakarcs, már azt hittem, sosem találkozunk, tudod, amikor azzal a rohadt kocsival te... A vállamra teszi a kezét. Nem mond semmit, csak megvakarja a fejét. Nem is tudja, milyen nagy fia van már, hogyan mondjam el, hogy... Gyere be, Gyurci, ne silabizálj, nem kell folyton ostobaságokon tanakodni, menjünk le a pincébe, nagyapámnak már tizenkét éves az óbora, meg kéne nézni... Mennyien vagyunk itt lenn, ebben a végtelen hosszú pincében - na, hát itt vannak a nagyapámék is, sötétkék ünneplőben, meg a szomszéd Bence bácsi, a plakátragasztó, Marika néni, az első tanítónénim, simogat és mosolyog, meg a sok-sok régi ismerős, hogy-hogy itt találkozunk és mindenki csak mosolyog, Istenem, milyen jó, hogy itt vagytok... Biztosan hosszú, nagyon hosszú időbe telik majd, mire ráébredek, hogy nem én örülök nekik, hanem ők nekem. ORBÁN GYÖRGY Fényárból lobbannak elő arcaik. Világít a temető. Siető életünk lélekdermesztő kertjében fázón-leszegve fejünk. Megint halottak napja van. Visszük a koszorúkat. Megint vagy először. Lehet, utoljára. Isten veletek, édeseim, mondta. Mint az arcához csatolt oxigéncső kalapja, lüktetett a torkunk. Föl és le. „Messzi hang csendül feléd... nemsokára hazaérsz", énekelte remegőn atyám. Megértettem akkor: véges-végtelen a mi időnk. Égnek a gyertyák. „Még ha a halál árnyékának völgy ében járok is... azért nem félek", üzenik. Még hallani lépéseiket. Szemeik régi ragyogása felfénylő parázs. Két évszám között egy élet. Szél, fény, pillanat. Távolról vonatkattogás. Valakik valahonnan valahová tartanak. Aztán... kiszállás. „Időm pereg szép kezedből" - égnek nekünk a gyertyák. Mintha mondanák: „Alszik a csillag, ha a nap felkelt, Nem hunyt el örökre, ki az életből elment. Aludjál csillag, a nappal ölén!" NÉMETH JUDIT Fotó: - ka -