Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-10-17 / 41. szám

1993. OKTÓBER 17. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 9 Film mítosz, etiha Városunkban az elmúlt hetekben játszották - szinte végig telt ház mellett - Spielberg nagysikerű, új filmjét, az Őslényparkot. A legújabb technikával, kitűnő színészekkel elkészített, reklámmal jól felvezetett film biztos kasszasiker. Monumentális alkotás, műfaját tekintve tudományos-fantasztikus vígjáték. A szórakoztató jelleg mellett - véleményem szerint - a filmnek olyan tartalmi üzenete is van, ami túlmutat a történeten és érdemes rajta elgondolkodni. Ez a film nemcsak az őslénypark sorsáról szól, nemcsak egy elérhetetlen utópiát realizál. Egyébként is a génsebészet, a sejtklónok tenyésztése egyre inkább mindennapjaink részévé válnak. A fűm fantasztikus elemét az hogy a tudósok már nemcsak telepet ™Wnak létrehozni egyetlen sejtből, hanem ki tudják tenyészteni az egyedet is. A filmben történetesen egy dinoszauruszt, állatot; de ez azt is jelenti, hogy a technika alkalmazható növényre, sőt az emberre is. Ezen a ponton kapcsolódik a filmbe egy igen fontos, az egész emberiséget érintő etikai kérdés. A másik problematikus pont a mítosz napjainkban is ható jelenléte eszmevilágunkban. Nyilván nem véletlenül esett a választás a dinoszauruszokra. Az idő megközelíthetetlen, rejtélyes távolságaiban már szinte mítoszszá nőtték ki magukat a róluk szóló történetek. A filmben a dinoszauruszokat a maguk fizikai valóságában helyezték el a jelenbe. Első pillanattól kezdve megdöbbentő egy mítosz megelevenítése, a tudósok, szereplök számára is, a néző még „nyugodt", ezcsakafilm, nem a valóság. A mítoszrombolás lehetősége nem annyira megdöbbentő és félelmetes hatású, mint inkább a dolog erkölcsi vetülete. Van-e joga •

rnbemek „beleszólni"a természet munkáa, van-e joga a világ természetes rendjén változtatni?. A film sem vállalkozik egyértelműen a kérdés megválaszolására és ez nem véletlenül történik így. A szereplök nemcsak a veszélyek miatt menekülnek az őslényparkból. Menekülnek a számukra már nem létező, a jelenben anakronisztikussá és félelmetessé vált mítosz világából. A színészek szempontjából továbbgondolva, a mi számunkra pedig kilépve a film világából, a realitás talaján, komoly problémával állunk szemben, mely legalább annyira megosztja majd a közvéleményt, mint például a mégmasem rendezett euthanasia. A mikor az ember az életet és a halált - fajunk nagy mítoszait-próbálja megérteni, Bábel tornyát építi tovább. Vajon megengedhetjük-e magunknak, vajon megengedi-e a természet, hogy az Istenhez érjünk, azzá váljunk? A film tehát a jövőben bekövetkező tudományos vívmányt helyez reflektorfénybe, megjelenésekor bizonyosan heves vitákra ad majd okot. Most, a művészi kifejezés impreszszionáló eszközeivel megjelenítve, a széles közönségnek is lehetősége van arra, hogy szembesüljön közeljövőnk jelenségével. A vele kapcsolatban felmerülő kétségeket pedig nekünk, az embereknek kell megoldanunk. SZABÓ KATALIN Portagaléria A festő krónikás Czencz János művészetét kortárs kritikusai, pályatársai a legmagasabb jelzőkkel illetik: nagy lendületű, felfelé ívelő, nemesen tisztult, letompított színharmóniáié, melegséggel teli, briliáns, bravúros. Ami azonban munkásságát a többiek formanyelvétől megkülönbözteti, tájaiban, portréiban, csendéleteiben mássá teszi, az a magyaros zamat, az a színharmóniájából áradó jellegzetes érzés, ami a fájdalmak fölé emeli a győztes művészetet. A kolorista tobzódásával örökíti meg Bátára költözvén az ünneplő, Tolna megyei asszonyokat, leányokat, a most kiállított képén a sárközi lányokat. Ecsetjével menti a vidék viseletét, az átalakuló kis falu életét. Festő krónikás volt. Nagy kár, hogy kevéssé ismeijük életművét, amelynek jegyzéke sajnos még csak megközelítően sem teljes, s az is lehet, hogy a háború idején éppen legjobb művei pusztultak el a Szépművészeti Múzeum bombázásakor. Czencz János nagy elhivatottságot érzett a festészet iránt, mert bár szülei kívánságára elvégezte a tanítóképzőt, ám azután rögtön beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára és Edvi Illés tanítványaként másodéves növendékként már kiállított a Műcsarnokban, s attól kezdve állandó résztvevője a nagy hazai és külföldi tárlatoknak. A magyar festészet élvonalába került. Az ötvenes években a megélhetésért üzemet, gyárat, gépet kellett festenie, hősiesen vívta is harcát a szocialista realizmussal, de valójában távol állt tőle ez az idegen közeg. Tudjuk, hogy igazán maradandó alkotásai a németalföldi mesterekre emlékeztető lágymeleg portrék, tájképek, csendéletek. így idézzük őt, a szép valóság, az örök valóság „képletes" mesterét. Talán kevesen tudják, hogy Czencz János itt nyugszik a szekszárdi alsóvárosi temetőben. Pásztor János fájdalmasan szép nőalakja vigyázza nekünk festett, vászonra álmodott álmait. Az alkotás a megyei könyvtár portagalériájában látható október végéig. Németh Judit Repró: - ka B

akó András nemrégiben nehéz műtéten esett át, egy napja tért haza a kórházból, és most a háziorvosát várta. A háziorvos - csinos, fiatal nő - tíz órára ígérkezett, de öreg barátom már fél kilenckor glédában állt: amennyire a kötés engedte, lezuhanyozott, hajat mosott, megborotválkozott, frissen vasalt pizsamába bújt, és felvette az elegáns, dohánybarna háziköntösét is, amelyet a kórházbavonulás tiszteletére vásárolt. A doktornő tizenegy óra előtt néhány perccel nyomta meg a kapucsengőt. Bakó András visszacsengetett, és az órájára pillantott. - Én győztem, doktornő - nyitott ajtót diadalmas arckifejezéssel. - Miben? - csodálkozott a háziorvos. - Én tegnap az összevagdosott hasammal négy perc alatt értem fel az ötödikre, magának hat és fél percig tartott.- Jaj, nem bírom az emeletjárást, estére úgy megdagad a lábam, hogy mozdulni sem tudok - mentegetőzött a doktornő. - Talán be kellene fásliznia éjszakára - tanácsolta Bakó András. - Lehetséges. De mondja, hogy Baka István Háziorvos van? Nem volt nehéz fölkelnie, hogy beengedjen? - Ó, már hajnal óta talpon vagyok, épp azon gondolkoztam, hogy körbe kéne futni a háztömböt - legénykedett Bakó András. - Megkínálhatom valamivel? - Köszönöm, nem. Nincsenek fájdalmai? - Ugyan, miért lennének? Egy pohár narancslét? - Nem lehet, cukros vagyok. Milyen gyógyszereket íijak fel magának? - Nekem? Elég volt, amit a kórházban adtak. De a doktornőre ráférne egy kis szíverősítő, remek szekszárdi borom van, - Köszönöm, sok a savam. - De kávét adhatok azért? Majd teszek bele tejszínt... - Nem szoktam kávézni, magas a vérnyomásom. - Igen? - csillant fel Bakó András szeme. - Régen nekem is magas volt, de egy barátom azt tanácsolta, igyak meg naponta egy liter csalánteát, és attól teljesen rendbejött. A nővérkék még csodálkoztak is, hogy az én koromban ilyen normális a vérnyomásom. - Milyen teát mondott? - kérdezte a háziorvos. - Csalán? És gondolja, hogy nekem is használna? F

eltétlenül - válaszolta öreg barátom, és hosszú előadásba kezdett a különböző betegségek megelőzéséről és természetes gyógymódjairól. A fiatal, csinos doktornő figyelmesen hallgatta és néhány tanácsát feljegyezte, megígérve, hogy beszámol majd a hatásról. Jó félóra hosszat tartott a beteglátogatás, azalatt az orvos minden panasza terítékre került. Amikor a háziorvos végre továbbindult - még előtte állt a délutáni rendelés maratonja -, Bakó András aggódva nézett utána az ajtóból. - Többet kellene pihennie - morogta maga elé -, olyan beteges színe van! - Aztán a gyomorfalába hasító fájdalomtól meggörnyedve visszament a lakásba. 1 i