Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-01-10 / 1. szám

8 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1993. JANUÁR 10. „A lélek ajándékait ki-ki azért kapja, hogy használjon vele." (1. Kor. 12. 7.) A lélek ajándékai Miért Szent Pál apostol igéjét választottam egy emberpár életútjának fölvillantásához? Mondja el helyettem ez a beszélgetés. Az őcsényiek 59 éves körzeti orvosa, dr. Erdélyi Etelka január 1. és május 1. között már az őt nyugdíjazás előtt megillető szabadságát tölti. Férje, Csontos Károly - akinek nevét népművelőként, a megyében egykor virágzó amatőr fotó- és filmművészet művelőjeként, jő tollú filmkritikusként ismerik sokan közel tíz éve aktív nyugdíjas már; a kórház pszichiátriai osztályán dolgozik pedagógusként. A Szekszárd közeli kis faluban európai módon él ez az emberpár, benne a kis és nagyobb haza szellemi, kulturális életének áramában. Hitem szerint nemcsak azért, mert gyermekeik Szekszárdon születtek, jártak iskolába és diplomákat szerezve ide jöttek haza használni. Péter a városi tv operatőre, Judit sokadik oklevele megszerzése után családsegítőként a szociális gondoskodás frontvonalába készül. (Cseverészve várakozunk egy pénteki nap délutánján a kellemesen berendezett hallban, ahol zöld növényekből is van annyi, mint hanglemezekből és könyvekből. Fejünk fölött, a csilláron adventi koszorú, a házigazda kedvesebb nem lehetne. Amint a háziasszony hazaérkezik, mégis boldogan menekül előbb kutyát futtatni a reptérre, utána a másik szobába.) - Etelka, amíg a betegeidnél jártál, Karcsi megismételte azt a korábbi nyilatkozatát, hogy nem kíván tettestárs lenni nekrológjának elkészítésében. - Ez csak azt igazolja, hogy a Drágámra olyan jellemző humor változatlan. Különben senki, még talán én sem ismernék rá

; ha lemondana a magát sem kímélő ironizálásról. - így viszont nehezebb lesz a dolgod, mert egyedül kell állnod a sarat... - Azt hiszed, szóvivőként nem bírok veled? Edzett vagyok és szívós is, merszem is van elegendő. Ha rossz „helyre" kérdezel, legfeljebb elhallgatok. Ez számomra az önvédelem máig leghatásosabb eszköze. - Akkor in medias res! Már a múlt héten kerestelek benneteket. Csak nem a beszélgetésünk elől menekültetek föl Budapestre? - Ugyan már! Maradt néhány nap szabadságunk, fölmentünk és nagy szerencsével csodálatos színházi előadásokat néztünk meg. Nálunk hagyománya van az ilyen célú, néhány napos eltűnéseknek. - Nem látszol fáradtnak, pedig legalább picikét igazolhatnál engem. Kedvenc vesszőparipám, hogy a falusi körzeti orvoslás még manapság sem nőnek való foglalkozás, mivel nemcsak szellemi megterhelést jelent, hanem inkább férfierőre méretezett fizikait is. - Tévedsz. Nagy hiba lenne a nőket kizárni a körzeti orvoslás lehetőségéből. Abban van legföljebb némi igazad, hogy ezt a munkát a nőnek, aki orvos, optimális időben kell fölvállalnia. Akkor, ha gyermekei megszülettek, túl vannak az ismert gyermekbetegségeken és..., ha adva van egy olyan féij, mint az enyém, aki nem engedte, hogy megszenvedjék a gyerekek az én elkerülhetetlen távolléteimet. Amikor Őcsénybe jöttünk, Péter már az általános iskola negyedik osztályába járt, Judit nagycsoportos volt óvodásként, de a következő őszön már iskolás ő is. Karcsival együtt jártak be Szekszárdra „dolgozni" az ének-zenei általánosba. Nap-^ közben ezt a triót csak a Garay tér ™ választotta el egymástól. - Nem értem ám igazán, hogy amikor megszületett az elhatározásod, hogy körzeti orvosként folytatod kórházban kezdett pályafutásodat, miért nem a várost, Szekszárdot választottad? - Mert nem vágyódtam városi körzetbe és meg is tetszett ez a község, ahova 1973-ban véletlenül vetődtünk ki, arra a hírre, hogy itt kapható olyan garbó, amilyet Karcsinak kerestünk. Akkor hallottam, hogy váratlanul orvos nélkül maradt a falu, üres a státus és van a rendelő mellett szolgálati lakás is. Ez volt a perdöntő Szekszárd és a szüleim lakhelye, Bátaszék közelségén kívül. Jöttem, az őcsényiek befogadtak. Ide építettük a házunkat. - Karcsi Szegeden született 1925ben, te viszont 1933 karácsonya előtt három nappal, a bácskai Bajmokon, — ami Szabadka és Újvidék között vanU valahol. A te családodat is a háború végnapjainak forgószele sodorta Tolna megyébe? - Igen, de 1944-ben a menekülésünk első állomása Baranya volt, ott is Sásd egyik faluközeli bakterháza. Édesanyám odahaza tehetségesnek tartott, megbecsült nyomdász volt, már itt, később hívták is dolgozni a szekszárdi nyomdába, de öcsém születésekor derült ki, hogy súlyos cukorbeteg. Apámnak egyébként nem eredeti foglalkozása volt a vasutasság. Akkor szegődött a vasúthoz, amikor kiskereskedőként tönkrement. A nagy elrendeződések után kerültünk Bátaszékre. - Te hogyan élted meg ezeket a viharos éveket? - Színes, izgalmas volt számomra minden, ami új. Sokfelé jártam iskolába, mindenütt sikerült tartós barátságokat kötni és találkozni olyan tanítókkal, tanárokkal, nagy műveltségű egyházi emberekkel, akiknek sokat köszönhetek. Utóbbiak azért jutottak kiemelt szerephez az életemben, mert a családom mélyen vallásos volt. - Hallottam felőled, hogy igen komoly, tudásra szomjas kislány voltál, I