Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-10-03 / 39. szám

1993. OKTÓBER 3. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 9 Helyszínrajz A tér és a jóság Van-e a térnek kedve? (Jókedve, rosszkedve.) Hangulatos kis helyről szoktunk beszélni, de hogy kedve... Vagy csak bennünk van, akik átvágunk a téren, netán a napszakokban? Évszakonként változik a nap, a fény szöge, amely megvilágítja az egészet és a részleteket is. Kedve van-e, eső utáni, frissen mosott? Vártam az árkád alatt, hogy elálljon az eső. Tócsák kerülgetése, csillogó kövezet, eső utáni csend. - Kéne egy kis jóság! - hang^^ott a hang, női hang, a hátam ^Phögött. Megálltam, kissé meglepve, mert az előbb még kihalt volt a tér, másrészt a közlés tartalma mián. (Manapság ki kíván jót az embernek; hosszú munkás életet tán csak az apeh, de az kincstári, hagyjuk.) Megfordultam, három kreol bőrű lány állt mögöttem. Tinik, a legkisebb talán általános iskolás korú. Nem a három Grácia, a báj, kellem és kecsesség istennői, nem bizony. Inkább hátrányos helyzetűnek tűntek, halmozottan annak. Külvárosi elegancia., csikágóbeli divat szerint. Hiányzott itt minden báj, inkább idétlen volt a helyzet, a szavak, a belépő. A nagyobbik, félretaposott trotőr cipőben billegve próbálta részletezni mi is lenne az a jóság, amibe bejuthatnék. Amibe ők juttatnának be. *

.lég egyértelmű volt, nem kellett olna ragozni. Nevetnem kellett volna, de nem ment, rosszkedvű lett a tér. A három tini közben látván, hogy nincs kapás, annak a lehetőségét kezdte feszegetni, hogy meghívhatnám őket valahova. Na persze, szlopálnák a kólát, vagy mit, én meg fizetnék mint egy hülye. Ez a leosztás meghaladta a fantáziámat, türelmemet satöbbimet. A tócsák csillogtak, már elmenőben mondtam: Menjetek szépen haza Mórágyra. * Egy időben a munkahelyem melyet rendszeresen látogattam a Rákóczi tér közelében volt Pesten, láttam hogy üzemelnek a hölgyek a kocsisoron, hogyan seftelnek a stricik. Nyíltszíni utcai cirkálót vidéken először Pécsett láttam, egy-két éve. Álldogált a Konzum Áruház melletti széles járdán. Nézelődött, rágta a rágót, unta magát, pangott az üzlet. Formás objektum volt, bár kissé sok volt a pakolás az arcán, túlhangsúlyozott. Mellé oldalaztam a szakmai ártalon - kíváncsiság okán, illendően köszöntöttem és megkérdeztem: Szintén a helyi járatra tetszik várni? A hölgy végigmért, le a divatos kis cipellőm orráig, majd vissza, aztán azt tanácsolta, hogy eltolhatnám a bringát. Bringatolásilag inaktív maradtam és megkérdeztem komoly hangon, hogy mennyi lenne az annyi. Ötezer, mondta a hölgy és imponáló gömböcskét fújt a rágóból tűzpiros ajkai között. Az nekem kevés lesz, annyiért nem vállalom, különösen ha nincs benne az áfa, fűztem tovább a társalgás fonalát. Erre a hölgy abbahagyta a kérődzést és ő fűzött hozzá valamit, elmenőben hallottam ahogy elkeríti á lá jutási őrmester stílben, s bár úgy tűnik manapság a nyomdafesték mindent elbír, ezt ehelyt mégsem idézném, tán csak annyit összefoglalóként; nem leltem meleg fogadtatásra. * Boszorkányok pedig nincsenek, ha netán mégis lennének, akkor őket tűzzel-vassal, mondja az illetékes. így van jól. Kisvárosunkban egyszer volt - a közelmúltban prostitúció, de azt idejében fölszámolták. (Idősebbek elbeszéléséből tudni, hogy volt itt máskor is, sőt vevőkörre specializált volt, például külön a bakáknak.) Az ismert figura, aki maga is járatos ebben a körben, sőt megfelelő díjazás fejében fölhajtja a megfelelő „bringát", ahogy ő nevezi a hölgyeket, szóval szerinte nem lett volna ekkora felhajtás a dologból, ha az ominózus szórakozóhelyen a gorillák nem dobnak ki ajtóstul néhány jeles személyt... Ő így tudja, a mi hivatalos verziónk más. * Siófokon azt mondja - tavaly az illetékes, hogy meglehetősen nehéz a küzdelem, mert tanú - ki az a hülye félj - általában, érthető okok miatt nem akad. Akkor éppen két kurva hűsölt náluk. Egy olasz férfi vitte el őket. Míg az egyikkel tartott a svédtorna, a másik elcsente az asztalon lévő kocsikulcsot és lement az autóból elemelni a devizát, amit a kuncsaft szánt szándékkal nem vitt föl a szobára. Csakhogy a digó gyakorlott volt, észrevette, elmegy piáért - mondta a hölgyeknek. Pia helyett rendőröket hozott, a pénz még az asztalon volt, tettenérés, sitt. A rendőrség közelében működött a masszásszalon. A tulajdonost igencsak piszkálta ami a szállodasoron zajlott, merthogy ott lengyel, ukrán és egyéb - szabolcsi - hölgyek rontották az üzletet olcsó kínálatukkal. A masszázsszalon tulajdonosa odáig ment, hogy felajánlotta a rend őreinek, hogy kifizeti a tarifát, csak buktassák már le a szállodasoron illegalizálókat. A rendőrök persze csak nevettek, a dolog kivihetetlen, kezdve ott, hogy nagy részük nős, otthon vajon miként lehetne az eseményeket szolgálati ténykedésnek fóltüntetni, hogy csak a legenyhébb fönntartást említsük. Egyik ismerősöm volt egy ilyen masszázsszalonban. Az ember ne veszítse el az érdeklődését ha tanulásról van szó, így némi élménybeszámolóra vártam. Apám, kezdte ismerősöm, ismered a mexikói óriáskereket? Nem ugrik be elsőre, de ha részleteznéd... Es a részletezés következett volna, mely pozitúra lenne is az, amikor a feleség bejött. „Nem tudjuk véletlenül, hol lehet az üdítősüveg kupaklecsavaró fogója?" A színes otthonkába csavart feleségeknek kifejlett, mondhatni csalhatatlan érzékük van ahhoz, hogy akkor ússzanak be a képbe, mikor a mexikói óriáskerék részletezésébe kezd a félj. Mit lehet erre mondani? Nem tudtuk. Elmentünk kupaklecsavarni. Téri Béni i 1