Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-08-22 / 33. szám

1993. AUGUSZTUS 22. , SZEKSZÁRDI TASARNAP 3 N JL 1 em panaszkodhat, hogy unalmas lett volna az élete... - Szászrégenben születtem, a Maros mentén. Volt egy kis földünk, de abból nem tudtunk megélni. Elhatároztam, kitanulok valami mesterséget. Mivel nem volt más, elmentem tímárnak. Az inasiskolában kezdtem olvasni, s ekkor döntöttem el, hogy filozófiát akarok tanulni. - Mint a népmesékben a legkisebb fiú, elindult a „kincses Kolozsvárra"... - Számomra valóban kincsesnek bizonyult Kolozsvár. Összevont vizsgákat tettem, leérettségiztem és felvettek az egyetemre. A Bolyai egyetem az ötvenes évek^fen a nehéz körülmények ellenére ^nváló szellemi műhely volt. Kitűnő tudósok, nagyszerű emberek tanítottak bennünket, akik megtartó erőt jelentettek számunkra, erkölcsi példát. Az erdélyi irodalmi nyelv fejlődését feldolgozó Szabó T. Attila, Gálffy Mózes, a kitűnő nyelvész és stiliszta. Szinte barátunknak tekinthettük Antal Árpád irodalomtörténészt, Csehi Gyulát, aki kitűnő Heine-kutató és egyben Európa-szerte ismert politikus volt. Az egyetemi fiatalságra roppant nagy hatást gyakorolt Balogh Edgár, a romániai magyar irodalmi élet egyik fő szervezője. S - amiért az anyaországbeli fiatalok különösen irigyelhettek bennünket - ezek «

agyszerű emberek a diákokat égáknak, magukkal egyenrangú feleknek tekintették. - Végig nyelvészekről, irodalmárokról beszél. Mi lett a filozófiával? - Filozófiára felvételiztem, de éppen akkor történelem-marxizmus-leninizmus szak lett belőle. Mivel nem ezt kerestem, ott akartam hagyni az egyetemet. Amikor Balogh Edgár meghallotta, éktelenül lehordott, s azt mondta: „Te pedig ősszel átiratkozol a magyar szakra." így lett magyartanár belőlem - nem a csángóknál, ahová szívem szerint mentem volna tanítani, hanem Nagybányán, ahol tizenhárom évig voltam az iskola igazgatója. - Erdélyben magyar nyelvet és irodalmat tanítani sorsvállalást, a magyarság gondjaival való azonosulást is jelent. Ha a tanáraitól látott erkölcsi tartással kívánta végezni munkáját, úgy gondolom, nem ment konfliktusok nélkül... - Először ki akartak nevezni tartományi tanfelügyelőnek, de visszautasítottam, hiszen nem értettem egyet azokkal a rendeletekkel, amelyeket végre kellett volna hajtanom, s amelyek alapján pélAttól tartottam, hogy ha ránk szakad valamilyen természeti katasztrófa, akkor ez a gyenge rendszer, amely azért olyan agresszív és embertelen, mert nem áll meg a saját lábán, politikai katasztrófával fogja tetézni azt. Gondolataimat el is mondtam, s persze újra börtönben találtam magam. Pedig én úgy éreztem, soha nem politizáltam, A történelem kacskaringóin 1946. Kolozsvár: Pollack András, 15 éves szászrégeni fiú beáll tímárinasnak. Meg sem fordul a fejében, hogy néhány év múlva egyetemre fog járni, s az erdélyi magyar művelődéstörténet legkiválóbb képviselői lesznek tanárai, barátai. Mint ahogy a nagybányai iskolaigazgató sem sejtheti, hogy negyvenévesen Andreas Pollack úrnak fogják szólítani, s egy művésztelepet vezet a németországi Iserlohnban... dául megszüntették a magyar iskolákat. Aztán hiába kérték, nem léptem be a pártba, bár meg kell mondanom, nekem voltak illúzióim a szocializmussal kapcsolatban. A securitate 12 évig minden lépésemet figyelte, napirenden voltak a kihallgatások, többször letartóztattak. Ahogy visszagondolok, roppant naiv voltam. Mindig a rendszer gyengeségétől féltem, nem az erejétől. de elfogadni sem tudtam azt a politikát, amely embertelenséggel párosul. - Mikor döntött ügy, hogy otthagyja Nagybányát, Erdélyt, benne ifjúsága „aranykorát"? - 1976-ban annyira elfajult a helyzet az ostoba, egyoldalú diktatúra miatt, hogy döntenem kellett. Bátyám már 1947-ben eljött, s Németországban élt. Én is oda mentem. Amikor Erdélyt elhagytam, sértett ember voltam, hiszen engem a szülőföldemről kergettek el. Németországban a magyar szakos tanári diplomával persze nem mentem semmire. Két évig tartott, amíg a hontalanságot tudomásul vettem. Amikor minden ismerősöm, barátom, családom már azzal nyaggatott, kezdjek el felépíteni valami egzisztenciát, egy manzárdszobában ülve elfogott a rémület, hogy elfelejtek magyarul, és stílusgyakorlatokat végeztem, el ne tévesszem az alanyi és a tárgyas ragozást. - Az újrakezdés során a képzőművészet mellett döntött. Szerepe volt ebben a „nagybányai iskolának"? - Biztosan sokat számított, hogy Nagybányán mindig a képzőművészet közelében éltünk. A világon én még nem voltam olyan városban, ahol a bányászok vályogházaiban klasszikus festők képei függenek. Száz évig a festőkolónia formálta a város légkörét. A közvetlen indíttatást azonban az adta, hogy egy társasági összejövetelen az egyik művelődéspolitikával foglalkozó német állami tisztviselő kifejtette, hogy „keleten" nincs igazi művészet, a művészek csak a párt szavát illusztrálják. Bizonyítani akartam az ellenkezőjét, s egy kiállítást rendeztem régi gyűjteményem barátaim által kijuttatott anyagából „Erdélyi művészet" címmel. Nos, ez volt az első... - A szekszárdi művésztelep vendégeként tartózkodik városunkban. Járt már korábban is Szekszárdon? - Nem, s bevallom, még mindig nagyon keveset tudok róla. De azt ne mondja senki, hogy kisváros. Minden város akkora, amekkora a város polgárainak a szellemisége. Nekem is mondták, Iserlohnban ne szervezzek nagy művésztelepet, mert az csak egy kisváros. Azt válaszoltam erre, Heidelbergnek, amikor Hegel az előadásait ott tartotta, csak 18000 lakosa volt. A nagyvonalúság tesz egy várost nagyvárossá. A lakosságszám hozzáalakul: nőhet, fogyhat, de ami megmarad egy városból, az a szellemiségétől függ. - csóti -