Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)
1993-08-08 / 31. szám
1993. AUGUSZTUS 1. , SZEKSZÁRDI T4SARNAP 15 B, 'ár személyesen még nem találkoztunk, már tudtam, hogy Ligeti Erika gyengéi a kavicsok. Kollégáid között történetek keringenek arról, hogy a szlovákmagyar határon a vámos őrültnek tartott, amikor meglátta a rengeteg kavicsot, amit magaddal cipeltél. Szekszárdon minden normális ember először a vörösbort kóstolja meg, a Te utad pedig egy sóderdombhoz vezetett. - A kavicsokról nem lehet csak úgy általánosságban beszélni. Nézd, itt az asztalomon ezeket a gyönyörűségeseket! Ez például olyan, m int egy korinthoszi ^Jdopfő. Nagyon szeretném egy bronzérembe beépíteni, megfelelő miliőt teremteni köré. Persze, ez elég kockázatos vállalkozás. Amikor az iserlohni művésztelepen például egy szürke-fehér csíkos kavicsot tettem a bronzba, az égetéskor iszonytató bűz közepette egyszerűen füstté vált. - Ahogy elnézem az asztalodat elborító változatos formájú, színű kavicsokat, ahogy hallgatom a fantasztikus formák, felszínek, törésvonalak dicséretét, az jut eszembe, hogy a kavics« való vonzódásnak j mély gyökerei vannak. Már az ősember kavicsra karcolt állatképeket, az indiánok pedig mitikus erőt tulajdonítottak a „lélekkőnek", folyton maguknál hordták. - Nekem is vannak különösen kedves darabjaim, amelyeket itt őrzök, magam körül. Ez itt, látod, olyan, mint egy kétrétegű dombormű. Van, amelyik egy oroszlánra hasonlít, egy másik pedig a Húsvétszigeteken talált szobrokat idézi. Egyik gyönyörűbb, mint a másik. Izgalma sak. Sorsuk van. S minél többet si mogatja őket az ember, annál in kább megtelnek élettel. - Az alkotótelep parányi szobájában a kavicsok mellett itt sorakoznak öntésre várva a szobrok, az érmek. Groteszk kis alakok töltik meg a szobát. Bemutatnád őket? - Kezdjük a macskákkal... - Mindegyiknek más az arca, a tekintete. - Na hallod, ez muszáj, hogy így legyen. Mindegyik önálló egyéniség. Az egyik durcás, a másik olyan kedveske, lányos macska. madártestű istennő utódai, vagy mindenki számára konkrét személyhez köthető, házsártos, kibírhatatlan nőszemélyek? - Úgy gondolom, mindenkinek szíve joga, hogy milyen a hárpiája. Én a hosszú lábúakat szeretem, amelyek szívesen ordítanak, s olyan jó hosszú az orruk. baformát csináljak. Ez meg, ugye, nem volt babának való. Megtartottam, és többször megpróbálkoztam vele. Valami jó ötlet, és talán most sikerül kihozni belőle valamit. Úgy gondolom, egy művésznek szüksége van arra, hogy kipróbálhassa az ötleteit. Erre otthon nincs mindig lehetőség. Feladat van és határidő. Nem eresztheted el magad egy pillanatra Kavicsok, macskák, hárpiák... Ligeti Erika Munkácsy-díjas szobrászművész az I. Forma Nemzetközi Symposion résztvevőjeként töltött hat hetet városunkban. Az elmúlt hónapban Körmöcbányán a III. Nemzetközi Éremkiállításon dyat nyert művésznő lírai kisplasztikái, humoros, groteszk érmei ott láthatók a szekszárdi művésztelep résztvevői, Snejana Simeonova, Gáti Gábor, Gyarmathy János és Szatmári Juhos László alkotásainak társaságában az augusztus 4-én a Gemenc Szálló előterében nyílt kiállításon. Nyári beszélgetésünk során Ligeti Erika színes egyéniségének derűs, könnyed, humoros oldalát villantjuk fel. - Nagy fülű, csodálkozó szemű, csíkos... - Éppen, mint a mi kétéves Luca cicánk. - S a hárpiák? Neked s^ját hárpiáid vannak. Milyenek ezek? Inkább az emberek ártalmára törő, - A groteszk kis figurák között egy női fej... - Ez Iserlohnt is megjárta, s külön története van. Az egyik barátnőm megkért, készítsek neki egy babafejet. De én nem tudom magam rávenni, hogy olyan édes basem. A művésztelep tehát számodra egyszerre munka és pihenés? - Pontosan. Ha úgy tetszik, ez az én vakációm. Egyébként elég későn vettem részt az első alkotótáborban. Amikor a fiam tizenegy éves volt, úgy éreztem, kiürült a fejem. Hirtelen rám tört: el kell mennem valahova, ahol csak a szakmával foglalkozhatom. Cserbenhagytam gyereket, férjet, s két hónapra Lettországba utaztam egy művésztelepre. Teljesen elzárva éltünk, még hazatelefonálni is csak hosszú próbálkozások után sikerült. Nem volt más hátra, ész nélkül dolgozni kellett. Nagyon jó volt. Azóta minden évben elmegyek valahová. Mert az ember otthon végzi a munkáját, mellette háziasszony, feleség, anya, nagymama. Minden percét meg kell osztania, itt pedig az a csodálatos, hogy teljesen a munkámnak élhetek. Ha elmegyek a szobámba gondolkodni, a munkámon gondolkodhatom, s nem azon kell törni a fejemet, van-e itthon kenyér a vacsorához... - Gondolom, egy nőnek nehezebb öszszeegyeztetni a hivatást és a családot, hiszen az alkotómunka koncentráltságot igényel, egész mindennapi életünk pedig a figyelemmegosztásra épül. - Mondjuk, én nem panaszkodom, hiszen nagyon szomorú lenne, ha nem lenne féljem, nem lenne a nagyfiam. Látok olyan embe(Folytatás a 4. oldalon.)
