Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-07-25 / 29. szám

9 1993. JÚLIUS 18. 12 , szekszárdi VASARNAP Bármilyen hihetetlen, a szalma azért ég, mert meggyújtották. Manapság egyre kevésbé ég, hála a zöld mozgalmároknak, akiket kevésbé hallani visítani amiatt, hogy például a Dunába biológiai tisztítás nélkül ömlik a szennyvíz nyolcvan százaléka, viszont a tarlóégetést harminc kilométerről is látni, mondhatni igen látványos dolog, lehet tehet visítani. Igazuk is van. (Környezetszennyezés, ökoizé, ózonlyuk.) Ezt ismerjük, tudott dolog. Van azonban egy másik oldala a szalmakérdésnek, nevezetesen, hogy mit lehet vele kezdeni, ha nem égetik el. Eddig az állattenyésztésnek báláztak, ez a nagyüzemek esetében a megtermett mennyiségnek tört •

'sze. A megmaradt szalmát nagy ilákba préselték és vitték Dunaújvárosba a papírgyárba, mint a cellulóz alapanyagát. Érdekes módon, amikor még fújták, hogy a „melléktermék hasznosítása", még jutott arra pénz, hogy ilyen - akkor egy komolyabb traktor árába kerülő - Hesston gépet vegyenek, ma erre gondolni is fölösleges. Ment is a dolog; tulajdonképpen három ember - egy bálázott, kettő kazalba hordta - a szalma javát összeszedte. Az amortizáció, a költségek, munkabér után még valami haszon is maradt a tevékenységen. Most aratás előtt a papírgyár bejelentette, hogy vége a dalnak, nem vesznek szalmát, csődbe mentek vagy mi, netán nem nyereséges a szalma feldolgozása. Tehát marad a szalma és a probléma, mit lehet vele kezdeni. Más növényi maradékot, például a kukoricát prímán lehet szártépőzni, aztán egy tárcsázás után leszántani. Nem úgy a szalmát. A tárcsa a kombájn által rendre rakott szalmát nem vágja föl, nem aprítja össze, a vastagsága miatt nem tud vele mit kezdeni. Leszántani nem lehet, mert az eke összeszedi, a gerendely alatt fölhalmozódik, végül egyszerűen kiemeli a földből az ekét, ha ugyan a traktoros ki nem emeli előbb, megunva a dolgot. Hogy az ilyen szántás hogy néz ki, arról nem érdemes szót ejteni. Van még az a megoldás, hogy a tábla szélére összehúzzák, aztán sorsára hagyják, igaz ott meg a helyet foglalja, egérfészek lesz belőle, miegymás. Aztán a kombájnra lehet szerelni adaptert, ami fölaprítaná a szalmát. Itt meg az a baj, hogy a géppark a téeszekben egyszerűen elöregedett - nincs pénz fejlesztésre - és ezek a gépek az eddigi terheléstől is túlmelegszenek, nemhogy még plusz teljesítményt vegyenek le egy ilyen szerkezettel. Amúgy egy ilyen adaptert sem tudnának megvenni - ismét nincs pénz -, nemhogy hatot egyszerre. Marad a nyűglődés, hogy teszem azt, szártépővel megpróbálják kicsit szétzilálni a szalmasorokat, aztán a tárcsa tud vele kezdeni valamit, bár ez nem igazán megoldás. Maradhat mondjuk az égetés, aminek több előnye van - a gazdálkodó ember szempontjából. Először az, hogy a szalmától megszabadul, az előbb vázolt problémák föl sem merülnek, a velük járó pluszköltséggel együtt. A százhektáros táblát két óra alatt „tisztába" lehet tenni. Elpusztulnak a gyommagvak, rágcsálók, kártékony rovarok, növényi betegségek kórokozói. Egy jól sikerült égetés maga a sterilizálás, fertőtlenítés. A módszer roppant egyszerű. Csendes, forró délutáni napon kiballag a traktor és körbeszántja a táblát, hogy a tűz ne tudjon átmenni máshova. Aztán egy láncra vagy drótkötélre lefutott traktorgumit köt és azt meggyújtja. Mikor már jól ég, akkor szépen körbemegy a tábla szélén. Fontos megjegyezni, hogy a traktoros lehetőleg józan legyen, mert ha bekeríti magát a tűzzel, akkor komoly aggódásra kerülhet sor. Miután visszaért a kiindulási pontra és leakasztotta a gumit, kellő távolságból a következő látványban lesz része. A tűz kezdetben mintha nem is akarna égni, szép lassan terjed befelé. Egy pont után kezd húzása lenni a dolognak, mintha egy gigantikus kémény felé gravitálna a hő és a füst. A lángok a centrum felé hajlanak és a végén szinte vízszintesen haladnak a szalma meg a tarló fölött. Az égés egyre gyorsabb és ami a közepén maradt, az nem menekül, legyen bogár vagy bármi más. Ennyi. No ez az, amit manapság egyre kevésbé kockáztat meg a gazda. Marad a nyűglődés a szalmával. Kis szelete ez a mezőgazdasági ténykedésnek, de azért részleteztem ezt az apró pontot, hogy talán itt is érzékelhető ami általában van, az általános nyűglődés. A nagyüzemekben senki nem tudja, hogy mi lesz, mindenki vár és megpróbál túlélni. Nem mindenkinek sikerül. Érdekes módon a széles néptömegek által közszeretetnek és teljes megbecsülésnek örvendő pártok szinte kivétel nélkül hathatós segítséget nyújtanak - legalábbis szavakban - a mezőgazdaságnak. Úgy kell ez, mint egy falat kenyér, szegényeknek. Nem győznek eléggé hálásak lenni, nem is tudják megköszönni a politikusok által hozott hatalmas áldozatot, melyet kaszás napszámos értékű munkájukkal hoznak. Mikor vértolulásos arcú férfiak kijelentik, hogy meg kell menteni a mezőgazdaságot, akkor a traktoros szeme bepárásodik... Lehengerlő az elhivatottság, mikor rózsadombi ügyvédek próbálnak segíteni - egyáltalán ügyvédek - mert valamikor elhagyván a Budapest helységnév táblát, megpillantottak egy kénsárgán virágzó repcetáblát és megvilágosodásuk lön, hogy ők hivatottak a nyomorgó magyar paraszt fölemelésére, és most emelik, ha beleszakadnak is. Nem csoda, ha fejkendős nénikék hálaimát rebegnek a litánián. Amúgy közepes termés lesz az idén. Szárazság van, hogy a kukoricából mi lesz, azt senki nem tudja. Nyár közepe van és a szőlő már tarkul... Lesz szőlő, lesz lágy kenyér, csak jövő nincs. - st fotó: - ka