Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-06-13 / 23. szám

4 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1993. JÚNIUS 13. Szekszárd Város Képviselő-testülete döntött a Pro Urbe-dy odaítéléséről. Ezt a Szekszárdért sokat tevő, városunk hírnevét öregbítő személyiségek elismerésére alapított díjat idén hárman vehetik át, augusztus 20-án ünnepélyes keretek között. Sorozatunkban őket, a Pro Urbe-dyasokat mutatjuk be. Pro Urbe-dyasok (I.) Gimnáziumi alapítvány és Háry-szobor Dr. Joó Ferenc 1920. október 13-án született Szekszárdon tősgyökeres szekszárdi család gyermekeként. Édesapja a szekszárdi vasútállomás főraktárnoka volt. Ebben a városban nevelkedett. Középiskolai tanulmányait a Garay gimnáziumban végezte. Érettségi után a Pécsi Erzsébet Tudományegyetemjogi karának hallgatója lett. A diploma megszerzése után pénzügyi szolgálatra pályázott, az egyetemi padból egyenesen a minisztériumba került. Kezdetben a közgazdasági, majd a költségvetési osztályon dolgozott. A háború befejezése után visszatért volt munkahelyére, ahol az egyik államtitkár személyi titkára lett. A pártba lépést nem írta alá, ezért 1950 végén elbocsátották és szellemi foglalkozást nem végezhetett. Az Angyalföldi Textilműveknél kapott éjszakás udvarsöprő állást. Kitanulta a szövőmesterséget és művezető lett. Az '56-os forradalom után Ausztriába távozott. Miután diplomáját nosztrifikálták, felvették az IBM-hez. Itt dolgozott nyugdíjba vonulásáig, 1986-ig. Volt programozó, analitikus, organizátor, vállalati tanácsadó. 1988-ban fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy lokálpatriotizmusától vezérelve megkísérli szeretett szülővárosa ifjúságával egy olyan, a kornak megfelelő oktatás beindítását, amely idővel a friss, tiszta, ifjú fejekben kialakítja az előrelépés útját. Ehhez a számítástechnika helyi megkedveltetése lehet az induló lépés. Így döntött volt iskolája, a szekszárdi Garay gimnázium mellett. 100 000 Ft-os alapítványt tett, melyet az iskola vezetői örömmel fogadtak. Az alapítvány célja a mikroökonómiái képzés alapjainak a lerakása, ami akkoriban - 1988 - még az egyetemi és főiskolai képzésben is csak megvalósítandó elképzelés volt. Az alapozó képzést a második lépcsőben egy viszonylag nagy teljesítményű PS 2-es - akkor még cocom-listás számítógép ajándékozása követte a gimnáziumnak, melynek értéke sokszorosa az alapítvány összegének. Ő ajándékozta városunknak Háry János lovas szobrát is. Farkas Pál alkotása 1992-ben a szüreti fesztiválon került felavatásra. Szekszárd városát messze földön is ismertté tette. Darjeelingbe ment Körösi Csorna Sándor síijához, halálának 150. évfordulóján. A megemlékezés virágait helyezte el a nagy orientalista emlékművén. A szalagon ez állt: „A szekszárdi ifjú és öreg diákok és városunk polgárai nevében." Dr. Joó Ferencet mindabban, amit eddig tett és tenni szándékozik, a haza és szülővárosának tisztelete, szeretete motiválta. „Felnőttek, mi békére vágyunk!" 1986-ban a bulgáriai gyermekkönyvhéten vendégeskedtem, méghozzá Ruszéban, az egykor gazdag, Duna-parti kereskedővárosban, ahol a Nobel-díjas Elias Canetti, a németül fogalmazó szefárd-zsidó író született. Canetti szülőházát ugyan nem tudták megmutatni lelkes pionírvezető-vendéglátóim, viszont jó néhány alkalmat teremtettek, hogy potenciális bolgár gyermekolvasóimmal találkozzam. Egy ilyen találkozón hangzott el az alábbi kérdés: - Hogyan harcolnak a magyar gyerekek a békéért? - Zavarba jöttem, mert engem nem tanítottak be előre, mint a kérdező piros nyakkendős kisfiút. Visszakérdeztem: - Előbb ti mondjátok meg nekem, hogy a bolgár gyerekek hogyan harcolnak? - Némi hümmögés után megszületett a válasz: - Hát plakátokat rajzolunk, gyűléseket szervezünk és táviratokat küldünk az amerikai elnöknek. - Egy pillanatra magam elé képzeltem Ronald Reagent, amint a reggeli lágytojás mellett, aggodalmas arckifejezéssel a bolgár gyerekek táviratait olvasgatja, de aztán erőt vettem magamon, és kivágtam: *- Nos hát, a magyar gyerekek pontosan ugyanezt csinálják. - Ettől mindenki felderült - mehettünk ebédelni... (A bulgáriai utazás emlékéhez még hozzátartozik, hogy aznap repültem vissza Magyarországra, amikor Csernobil fáklyája fellobbant, hogy mérgező felhője néhány nap múlva már az én kis „békeharcosaimra" esőzzön.) Talán ennyiből is látszik, hogy a „békeharc" már akkoriban sem töltött el különös lelkesedéssel. Mellesleg korábban sem: a hetvenes évek elején hónapokat, sőt, egy teljes tanévet ('71-'72) húztam le a Szovjetunióban, s ekkor figyeltem fel a béke megvédéséről szónokoló s ugyanakkor a szovjet hadsereget dicsőítő vezércikkek skizofréniájára. - A békéért harcolni olyasmi, mint az önmegtartóztatásért szeretkezni - hadd idézzem ezt a nemrégiben megismert aforizmát! De, sőt DE! A napokban került a kezembe a vajdasági magyar gyerekek hetilapjának, a JÓ PAJTÁS-nak egy jó másfél évvel ezelőtti száma, amelyben egy igazi - gyerektől származó - „békeverset" olvastam. Versnek nem az igazi, még gyerekversnek is gyengécske, de ami az érvényességét illeti - ma, a hor^ vátországinál is véresebb és kegyetlenebb boszniai harcok idején különösen a „téves csataterek" vágóhídjaira hurcolt férfiak fiainak, öccseinek ennél hit ™ lesebb vallomásával sohasem találkoztam. S ennél bölcsebb helyzetmegítéléssel is alig. Ismét az Andersen-mese igazsága ragyog fel: a képzelt ruhában parádézó uralkodót az ártatlan gyermek leplezi le: „Meztelen a király!"- Hadd ajánljam figyelmükbe a vajdasági Kapuszinában lakó magyar fiú békeversét! íme: Meddig folyik e gyászos harc? Meddig lesz még sápadt arc? Meddig folyik emberek vére? Meddig harcol országunk népe? A gyilkos fegyvert mikor dobják el? Es miért nem intézik ezt csendben el? Aggódó szülők meddig fognak sírni? Fiaikat csak fényképen látni? Felnőttek, mi békére vágyunk! Maradjon meg a mi országunk! A fehér galamb mikor száll fel? A fegyvert mikor dobják már el? Épüljenek szép óvodák és iskolák, Körülöttük nyíljon millió virág, Testvérnépet összekötő szép hidak, Hegyekbe vájt nagy alagutak. Mi békére vágyunk, felnőttek! Ezt üzenik nektek a gyerekek. Dobjátok a fegyvert el! Éljen mindenki békében! Kedves Jancsi! Én a te békeharcodat támogatom.