Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-03-14 / 10. szám

14 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1993. MÁRCIUS 14. Egy h(ján 25 éve ismerem. Először a régi Köjál egyik kalitkaszeríí szobájában találkoztunk, ahol induláskor székelt két fővel, fél gépírónővel -, az az egészségkultúránk pallérozására szánt csoport, aminek rendeltetéséről 1969-ben írnom kellett. Viccelődésre is jól bevált nevük az volt, hogy MENCS - megyei egészségnevelési csoport aminek akkor kinevezett főorvosa, dr. Sass Edit azt kérte lehengerlő módon, hogy embervédelmi munkájukat amennyire lehet, segítse a sajtó. Jó humorát csillantva kérte azt is, nehogy úgy imádkozzanak ezután az újságírók, hogy „A Sass Edit bandájától MEN(t)CS meg Urunk minket!" Sikerült-e a rokonszenves „banda" ténykedését segíteni, nem tudom. Azt annál inkább, hogy egyetlen munkakapcsolatom se alakult úgy, ahogy a mienk: mákszemnyi harag nélkül, de senkivel nem veszekedtem, vitatkoztam annyit, mint vele... - A közeli napokig úgy tűnt, hogy valamennyire ismerlek. Kiderül, hogy mégse. Szolgálatod lejárt, sokak örömére fölépültél egy súlyos betegségből, ami ok lenne a kíméletes életmódra. Mit keresel óraadóként a Kolping iskolában? - Sejtettem, hogy veszélyes veled szóba állni, mert olyanokat is kérdezhetsz, amiről soha nem akartam volna beszélgetni. De ha elkezdtük, bevallók valami falrengetőt. Én nem igazán akartam orvos lenni! - Picit sem reng a fal. Hallottam erről harangozni, de soha sem hittem. Azért nem, mert ténykedésedben, rátermettségeden kívül ott voltak azok a tapasztalatok, az az élet- és emberismeret, amit orvosként előbb a bonyhádi kórház belgyógyászatán, majd saját lábra állva, Kakasd körzeti orvosaként szereztél. - Ezek szerint a helyemen tudtál? Jó ezt legalább utólag hallani, mert „Sass Editnek és bandájának" elég nehéz volt utat törnie az egészséges életmódra nevelés katedrája felé előadásokkal és különböző akciókkal, bemutatókkal. - Rád vall, hogy megpróbálod a te utcádba, a szakmára terelni a beJó ka ördöge, a medika szerencséje szélgetést. Ne tedd! Arra felelj, miért akartál két alkalommal is az ELTE irodalomszakára disszidálni az orvosegyetemről, amit végül cum laude végeztél el? - Mert akármekkora eretnekségnek tűnik, az irodalom, a nyelvészet, a színház és az éneklés érdekelt szenvedélyesebben. Ha tudni akarod, huszonévesen reggeltől estig csak énekelni szerettem volna, de édesapám, aki akkor már az aszthmája miatt rokkantnyugdíjas építésztechnikus volt, nem méltányolta ifjonti álmaimat. - Ádáz csatákat sejtek, záporozó könnyekkel. Legyőzettél, én meg örülök ennek. - Az volt édesapám véleménye, hogy nemrég elhunyt nővérem, Angyalka személyében elég egy pedagógus a családban. Ehhez mindig hozzáfűzte, hogy nincs nagyobb dolog, mint gyógyítani, enyhíteni az emberi szenvedéseket. Igaza volt, mégis sokáig fájt a szívem, mígnem egyszer, apai nagyanyámra emlékezve - ő I. világháborús özvegyként nevelte fel fiát és lányát -, a nagynéném elmesélte, hogy édesapám újságíró szeretett volna lenni. De szó se lehetett a négy polgári után továbbtanulásról. Haza kellett menjen Kurdra az 50 hold gazdájának. Miért lett később a már foldtelen és tönkrement kocsmabérlő Sass József Komló építésének idején építőipari technikus? Az ebben szerepet játszó személyes okok eltörpülnek a történelmiek mellett. - Szülőfaludban, Kurdon - rokonság révén az ottani plébánián -, Döbröközön pedig nagynénéd házassága révén a dúsgazdag Viczék körében élted legfogékonyabb éveidet. Dombóváron, majd Pécsett készültél hasznos emberré válni. Hogyan emlékezel ezekre az évekre? - Sokszor szomorúan, de egyfolytában hálával. Csodálatos tanítóim voltak azok körében is, akik maguk iskolázatlanok voltak, de példájukkal professzorok. Különben fiatalon az ember a kegyetlen dolgokat is képes szépként megélni. Azt hiszem, ez az élet egyik legnagyobb adománya. Ebből van mire emlékezni, amikor a gyerekeit, szeretteit óvná azoktól a csetlésektőlbotlásoktól, amiket maga elkövetett. - Pletykálták, hogy medikaként rosszullét kerülgetett, amikor vért láttál, vagy meg kellett szúrni valakit... - Tényleg így volt. Tudod, mikor ért véget? Amikor kezdő < vosként, ügyeletben egyedül kellett végeznem mindazt, ami a bajmegállapításhoz, életmentő beavatkozáshoz kell. Ilyen esetekben utólag én álmélkodtam legjobban, hogy „elfelejtettem" ájuldozni. Nagyszerű érzés volt. - Mindig kétkedéssel fogadtam a téged övező legendákat, mert mint a legtöbb laikusban, belém is az rögzült, hogy az orvosegyetemeken az anatómia és kórbonctan a kibuktatok. * Munkatársnői társaságában dr. Sass Ldit (jobbról)