Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-12-27 / 52. szám

24 , SZEKSZÁRDI TA§ARNAP 1992. DECEMBER 24. Oázis a magyar futballsivatagban A Váci csodás csipet csapat Mint gyerekkoromban a kalandokkal, fordulatokkal telített nép­mesék főhőseinek, olyan empátiával szurkolok a kis Vácnak a ma­gyar bajnoki cim elnyeréséért. Részint mert vidéki vagyok, s több­nyire ismerem ezeknek a csapatoknak a halmozottan hátrányos helyzetét az úgymond nagynak számító fővárosiakkal szemben. A Rába pontosan egy évtizeddel ezelőtti sikerei után a vidéki futball ismét háttérbe szorult, a bajnoki címért folyó versenyfutásban egyetlen csapatnak sem volt esélye. Mígnem a magyar mezőny ma is Hüvelyk Matyi csapatának számító, akkor még Váci Izzó névre hallgató gárda már tavaly ilyenkor - akkor is őszi bajnokként várta a folytatást - bejelentette ilyen irányú igényeit. Noha a Csank-féle koncepciózus munka hamisítatlan jegyeit magán hordozta a csapat, mégis a tudatalatti arisztokratikus gőggel lekezeltetett ez az együttes. A fák nem nőnek az égig - jött refrénszerűen, vele együtt a té­nyek ismeretében a megmosolyogta­tó bölcselkedés: „Nézd meg a tabellát tavasszal." A 16-os lista velük kezdő­dött, s a Fradi - micsoda kiélezett harc után! - csak az utolsó forduló­ban csikarta ki a diadalt. A mára már országos rokonszenvet bíró plebejus Vác újfent csodaország kapuját dön­geti. A bejutást egy háromfejű sár­kány (Kispest, Fradi, Videoton) igyekszik meggátolni. Sem a külsőségekből, sem pedig a hangulatból nem vehető ki, hogy eb­ben a Szekszárdnyi városban a focis­ták valami hallatlan nagy, erőn feletti dolgot művelnek. Győrben, amikor a Rába a bajnoki cím igézetében készü­lődött a tavaszra, már futballőrület volt, még Markó Ivánéknak sem ju­tott olyan reflektorfény, mint ami a Verebes-legénységet körülvette. Nos, ehhez képest meglep a váci átlagpol­gár közömbössége, unott egykedvű­sége. Még egy sporttörténelmi tett­nek számító bajnoki cím sem okozna össznépi vígságot? Olyat ami egy ilyen bravúr esetén más városban ter­mészetes lenne. Nincs igazi B-közép, nincs aki vezényeljen. Pedig Hüvelyk Matyinak is jól jöhetne egy, helyen­ként a 12. játékosként felérő lelkes, őt mindenhová elkísérő „gruppó". A nyirkos-nyúlós, ködös reggel vala­hogy a hangulatra is rátelepszik. Ak­kor mégjobban, amikor begurulunk a szó legeredetibb értelmében a Duna­parti sporttelepre. Két, az átlagnál rosszabb állapotú pálya, még az NB Il-őt vagy az azelőtti éveket idéző főépület. Helyenként a puritánság tü­netei, no és a nincs parancsoló szük­ségszerűsége. Fűtetlen folyosón, állí­tólag a környezethez illően puritán trénerre, Csank Jánosra várakozván eszembe jut a Stuttgart menedzseré­nek, a Bayern világhírű játékosának, Dieter Hoenessnek a pécsi sztorija. Nem sejtvén, hogy a pécsiek otthoná­hoz érkezett, a taxiból kihajolva Egy lehetséges eképpen kérdezett: „Ez még csak edzőpálya, ugye? Lehet, hogy a két kupaellenfél a Groningen és a Benfi­ca valamilyen rangú képviselője itt is feltette a kérdést? Az uralkodó egy­szerűség, a vezetők mértéktartó opti­mizmusa még inkább érdekessé, szimpatikusabbá teszi ezt a kis közös­séget. Két fő szempont Mértékadó szakmai körökben úgy tartják, hogy a váci csoda kiinduló­pontjának a menedzseri erényeket felvillantó, egykori technikai vezető­ből technikai igazgatóvá avanzsált László Attilát kell tekinteni. Aki sok magyar kollégájával ellentétben a hozzá nem értés vagy dilettantizmus okán nem került szakmán kívülre, hanem képességeit kamatoztatva, ke­zébe vette a marsallbotot. Egy kon­cepcióhoz keresett embereket, nem pedig a honi gyakorlatban dívó mó­don: fordítva. így nem véletlen, hogy a főváros vonzáskörzetében levő Vácra rtem a honi fociberkekben jól hangzó nevek kerültek. Vagy éppen pont ezek a játékosok érkeztek. Akik­nek döntő többségét a Fradiban, a Dózsában, Honvédban vagy éppen a Vasasnál háttérbe szorítottak, leírtak, esetleg megaláztak. Akik (Nagy Ti­bor, Zombori, Romanek, Répási, Fü­le) egy más környezetben - ahol nem úgynevezett sztárokra építenek, ha­nem magára a csapatra, mint közös­ségre) megújultak, s láncszemként egymásba kapaszkodva megvalósítot­ták a váci §tílust, ami a jellegzetes európai futballiskolák mindegyikéből becserkész egy csipetnyit. Ezzel már azt is elárultuk, hogy Csank János sem azért került Vácra, mert ő volt éppen szabad, legkevesebbért kötél­nek álló, legkönnyebben megnyerhe­tő edző, - Amikor a mai sikercsapat gerin­cét kialakítottuk két szempont volt a vezérlő elv - mondja László Attila. ­Milyen ember? (már ami a gondolko­dását, életmódját illeti). Mennyit tud futni. A mérhető futballtudás csak ezután jöhetett szóba. Aki az előbbi feltételek valamelyikének számunkra kiút a válságból nem felelt meg - lehettek bármi­lyen érdemei - azzal nem foglalkoz­tunk. Stílusötvözet Ha adva van egy világos célt felvá­zoló vezető, ha adva van egy olyan edző, amely azzal kel és fekszik na­ponta, hogy saját portáján, saját csa­patával minden áron meg akarja ha­ladni a magyar futballviszonyokat, morálisan és szakmailag egyaránt csa­pattá kívánja gyúrni a rábízott legény­séget; ha adva egy László Attila által fentebb már említett két szempont­nak megfelelő társaság, amelynek tagjai érzik a bizalmat és farkaséhe­sek a sikerre, akkor... Ott belátható időn belül a kívülál­ló számára is érzékelhető pozitív vál­tozásnak kell bekövetkeznie. Az új módira való áttérés nem ment zökkenőmentesen. Az átlag­szurkoló számára ismeretlen, névte­len Békéscsabáról érkezett Csankkal, kieső helyen állt '89 őszét követően a Vác. A szurkolók egy része, no és az eredménytelenségből azonnal szemé­lyi konzekvenciákat levonó vezetők már Csank menesztését követelték és...? - Meleg volt a helyzet, nagyon le­szakadtunk, de maradtam és a tavasz már engem igazolt - pergette vissza az eseményeket az edző. - Ekkorra már kezdett kialakulni - amellett, hogy többnyire még az ellenfelekhez igazodó játékunk volt - a saját elké­szített táblázaton már jóval előrébb álltunk. A csapatjáték fejlődése, az edzéseken tanultaknak a mérkőzése­ken való alkalmazása alapján majd­nem biztosra vettem a frontáttörései következő bajnokságban. Nem em|S de elevenen él az emlékezetemben^ '90 tavaszán az utolsó meccsük az MTK ellen, amin lényegében a bent­maradás dőlt el. Ha nem verik meg a bajnokaspiránst, búcsúzhattak volna az élvonaltól, s ez esetben aligha be­szélhetnénk az alábbiakban kieleme­zendő, kuriózumnak számító váci csodáról. íme a sors kiflirkészhetet­lensége... Csank János

Next

/
Oldalképek
Tartalom