Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-12-27 / 52. szám

1992. DECEMBER 24. , SZEKSZÁRDI IASARNAP 21 Lagzi Lajcsi, az áruló A Hegyaljai úti ház már az építkezéskor is sok embert kész­tetett megállásra, szemlélődésre. Hatalmas terméskő támfalat kel­lett elbontani, majd - kis túlzás­sal - hegynyi földet elhordani az alapozáshoz. Mára a városkép szerves része, szépen illeszkedik a környezetbe. A visszaépített támfal mögött a földszinten gará­zsok, az első emeleten a vállalko­zás, a Maestro Kft. irodái vannak. Ide kerül a leendő stúdió is. Leg­felül a lakás, hatalmas terasszal. A ház még nem kész, ottjártam­• r is festők dolgoztak, Lagzi jcsi, azaz Galambos Lajos, a si­keres zenész-vállalkozó is mész-, foltos nadrágban ül le beszél­getni. - Muzsikusnak vagy vállalko­zónak tartod magad? - Zenészcsaládból származom. Belenőttem a zenébe. Soroksá­ron, Budapest peremkerületén születtem. Sváb családba, ahol a zene, a sramlizene mindennapos volt. Gyerekkoromban azért sze­rettem templomba járni, hogy halljam a kántort. En is az akar­tam lenni. Édesapám a Vám- és Pénzügyőr Zenekar trombitása volt, a Magyar Rádió nívódíjas trombitaművésze. Persze ebből jól élni nem lehetett, így drága jó apám hétvégeken lakodalmakban muzsikált. Talán innen ered ná­Jujn is a mulatós zene szeretete. ^P általános iskola után a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközép­iskolába jártam, egyébként akkor alakult az első zenekarom - gitá­rokkal, beat-et játszottunk -, majd a zeneművészeti főiskolát végeztem trombita, zeneiskolai énektanár szakon. - A főiskolai évfolyamtársak, mára beérett művészek mit szól­nak ehhez a zenéhez, amiről most híres vagy? Nem mindennapi pózban, de mindennapi helyzetben - Nem szólnak semmit. Hoz­zám sem. A köszönésemet se fo­gadják, mert szerintük elárultam a művészetet, olcsón kiárusítom magam. Egyetlen volt évfolyam­társam van, aki megért, kitart mellettem. Ő a feleségem, fuvo­laszakon végzett és jelenleg a főiskolán tanít. - Miért „árultad el" a komoly­zenét? - Gyerekkorom óta játszottam lakodalmakban és láttam, hogy ez a fajta zene milyen népszerű. Én pedig népszerű, sikeres, gaz­dag ember akartam lenni. - Ez bejött... - Nézd, nem panaszkodom. Eddig több, mint egymilló hang­hordozót - lemez, kazetta, CD, ­adtam el. Itt a saját vállalkozá­som a Maestro Kft., ami lemez-, kazettakiadásra alakult. Nemcsak a saját kazettáimmal jövünk. Nemrég mi adtuk ki Aradszky László új kazettáját is. - A nagy gyárral, a Hungaro­tonnal milyen a viszonyod? - Hát ez érdekes. Kezdetben szóba se álltak velem. Pedig ak­kor már kiadták a 3+2 lemezeit. De a magyar lakodalmas rock nem kellett nekik. Akkoriban főiskolás voltam, nagyon kellett a pénz. Végül is arra tudtam enge­délyt kicsikarni, hogy önreklámo­zás céljából úgynevezett demóka­zettát csinálhassak. Ezt nem sza­badott volna árusítani, de mi a barátaimmal kiálltunk a Sugár elé és vitték - nem túlzás - mint a cukrot a kazettáinkat. - A Hungaroton monopol­helyzete azóta megszűnt... - Meg az anyagi biztonsága is. Nemrég hoztuk létre a Quali­ton-Maestro Egyesülést, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy megfelelő pénzeket fektettem be a hanglemezgyárba. - Egy olyan cégbe, amely először szóba se állt veled, mosta­nában pedig a vész­harangot kongatják felette? - Olyan emberi, szakmai változások történtek ott, hogy hiszem, kimásznak a kátyúból. Nem sza­bad hagyni, hogy ez a vállalat tönkremen­jen. Megszűnne ak­kor a komolyzenei, az iskolai zeneoktatáshoz nélkülöz­hetetlen hanghordozók gyártása. Erre adtam a pénzt. A csődből va­ló kilábalás útja szerintem a lagzi vagy mulatós zene. Ebből milliókat lehet nyerni, amit átforgathatunk a klasszikus zenék kiadására. - Ez szimpatikus dolog. Ám mégis, amit játszol, amitől népsze­rű vagy, messze áll a művészettől, attól amit a főiskolán tanultál... - Vállalom! Vállalom az igényes szórakoztatást, mert erre igény van. Mint trombitaművész egy egész szűk körben lehettem volna ismert, népszerű. Többre vágytam. Ezt a műfajt a németektől tanul­tam. Ott is nagy divat, hogy a pol­kát, keringőt modernizálják, eset­leg új szöveggel éneklik, modern ritmusokkal játsszák. Miért ne le­hetne ezt a magyar népzenével is megcsinálni? Ezt próbálom megva­lósítani, ehhez írok szövegeket, ze­nét, hogy milyen sikerrel, arról nem nekem illik beszélni. - Áruló vagy? - A zenész, az hivatás. Én most is a hivatásomat gyakorlom. Embe­reket szórakoztatok és ez a zené­szek feladata. Nemcsak Mozartok­ra van szükség, hanem mindenna­pi zenészekre is, akik nem kerül­nek be a zenetörténetbe, de szóra­koztatnak, kisembertársaiknak ön­feledt kikapcsolódáshoz hangulatot biztosítanak. E zenének nincs mű­vészi értéke, de ha az emberek mulatni akarnak, a kazettáimat hallgatják. Ez kárpótol mindenért, a művésztársak megvetéséért is. - A szórakoztató zene is lehet nívós? - Nem. Bocs, lehet nívós, de igazán nincs rá igény. A felvétele­ket a legjobb stúdiókban vesszük fel, mindent elkövet az ember, hogy nívós legyen, de a közönség nem a nívót, hanem a szórakozást keresi. Szóval lehetne sokkal nívó­sabb az én produkcióm, mégsem az. Nincs rá igény. - Stúdiózenész vagy? - Dehogy. Ma este is Szlovákiá­ban, Dunaszerdahelyen lépünk fel. Van ott egy menekülttábor, a kon­cert teljes bevételét a tábor költ­ségvetésének támogatására fordít­juk. Nem szabad csak stúdióban zenélni. Nekem kell a közönség, a visszaigazolás, az ad hitet, hogy jó, szükséges amit csinálok. Közönség nélkül elmehetnék olyan irányba, ami már nem kell az embereknek. Lagzi Lajcsi - mert így ismeri az ország - azaz Galambos Lajos 1961-ben született. Harmincegy éves korára sok mindent elért. Pénzt, sikert, megvetést és népsze­rűséget. Mint mondja trombitálni talán kétéves korában kezdett. A tangóharmonikán „mint minden sváb gyerek" természetesen ját­szott. Később jött a gitárkorszak és a zongora. Ma zenekarában énekel és a dobgép programjait vezényli. Ecce homo - íme az ember! - Tamási ­Visszamennék a falumba

Next

/
Oldalképek
Tartalom