Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-12-27 / 52. szám

14 , SZEKSZÁRDI TA§ARNAP 1992. DECEMBER 24. Ami Szekszárdot illeti, a malmok vitorlája oly régóta áll, hogy ma már a gondos kutató szakember se tudja, hogy hol forogtak egykoron. A kutató szakember, akinek a munkásságára alább támaszkodni próbálok, egy életet töltött malmokban, de szerény és nem engedi neve közlését Adatait szerencsénkre, szerencsémre annál inkább. Aki a megyei múzeumban körülnéz, láthat őrlőkövet. Kemény kézi munka árán ilyennel őrölték valamikor a szemet. Bizonyára jó kedélyű ősanyáink, hiszen ismeretes, hogy Gellért püspök is az őrlőkövét forgató asszony dala nyomán ismerte meg „a magyarok szimfóniáját". Az őrlés legelébb kézi-, sőt részben rabszolgamunka volt. Majd az ember rádöbbent az állati erő alkalmazásának hasznára. A malomkő akkoriban nem volt túl súlyos, ami talán csökkenti néhai jó Toldi Miklós ezzel való hajigálásának teljesítményértékét. A víz erejét már Mithridates idején (Kr. e. 137-64) elkezdték hasznosítani, majd Franciaországban talán 1040 körül, de 1105-ben már biztosan rájöttek a szélerő hasznosításának lehetőségére. Ezóta vannak olyan malmok, melyek Cervantes Don Quijotéját lovasrohamra késztették. Angliában Smeaton építtette 1781-ben az első gőzmalmot. Magyarország, az időtlen idők óta nagy gabonatermelő ország, malomiparával foglalkozni nem a mi feladatunk. Szekszárdról a török előtti időkből nincs feljegyzés. Malmok azonban lehettek, hiszen Csatár 1565-ben 60 akcse malomadót fizetett. Ez aprócska összeg, hiszen ugyanakkor az antialkoholista muzulmánok ugyaninnen 84229 akcse boradót sepertek be. Az 1720-as összeírásban Szekszárdon még nem szerepel malom, amikor Decsen és Őcsényben már 2-2 működött. Néhány évtizeddel később azonban már igen. 1752-ben voltak szekszárdi malombérlők a Sárvíz mentén, majd húsz év múltán három molnárról tudunk. Nem lehettek a legnépszerűbbek, már a Sárvizén parttól partig emelt gátjaik jóvoltából a környező rétek gyakran víz alá kerültek. Mária Terézia parancsára 1775-ben ezeket a gátakat Sióagárdtól Bátáig le kellett bontani. A mai Határ-árok (Völgység-patak) 1768-ban igencsak bővizű lehetett, mert vízimalmának bérletét a mezőváros megváltotta földesurától, az apátságtól. 1828-ban már három malom kerekét forgatta a Völgység-patak. Az „Első" elnevezésű, nagyjából a mai Sió-csárda magasságában volt, következett a Középsőmalom, majd a Malomta-dűlőben a „Városi". Szekszárd 214 iparosa közül ekkor 8 volt a molnár. A kiegyezés utáni esztendőben az „Első" malom már nem létezett, mert az árrendezés elvitte alóla a vizet. 1869-ben leégett a Városi-malom, 20 ezer forint kölcsönnel építtették újjá. Bérlője Gyimóthy János lett, aki a középső malmot is megvette. Nem sok öröme lehetett benne, mert fennmaradtak állandó panaszai Pejachevich gróf szentgáli malmára, mely feljebb lévén, egyszerűen ellopta a szekszárdiak elöl a vizet. Ökológiai gondokról akkor még nem beszéltek, de az erdők fogyta, a szőlők gyarapodta révén a vízellátás csökkent. Nem éppen magasfokú technikai színvonalunkra vall, hogy a vízimalmok energiaforrása ekkor nem a gőz lett, hanem lóval hajtott szárazmalmok és szélmalmok létesültek. Bien Márton 1859-ben létesült gőzmalma megbukott, mert nem bírta a drága fatüzelést. Mehrwerth Ignác 1872ben így írt: „Szeszgyár van három, gőzmalom A hó (Kazimierz Branciysnak) volt, de megbukott, van 2 patak, 12 száraz és 3 szélmalom s mindegyiknek folyvást van dolguk." A szélmalmok helyének még az emléke is elenyészett, pedig 1868-ban az alispáni iratok tanúbizonysága szerint, „szélmolnár" volt Pandúr István, Kis Pintér István és Eszterbauer Lőrinc. Utóbbi lehetett a szívósabb, mert 1874ben még dolgozott. Az Eszterbauer név ma se ritka Szekszárdon. Informátorom öt leszármazottat kérdezett végig, de még a legöregebb, az akkor 85 éves Eszterbauer János se tudott szélmalomról. Ami a gőzmalmokat illeti, a századforduló előtt már lehetett ilyen, mert lapelődeink egyike, a Tolnamegyei Közlöny 1897. január 3-án hírt adott egy üzemi balesetről, mely a Fülöp-féle gőzmalomban történt. A nagy hírű és leszármazottjukban (özv. Létay Menyhértné) máig létező Fekete-testvérek 1899-ben alapították az Első Szegzárdi Hengermalmot. Palánkay és Szűcs néven 1922ben létesült a következő. Előbbit 1949. december 29-én, utóbbit 1950. szeptember 9-én államosították. A Fekete-malom esetében különös barbarizmussal. Porcelánból készült hengerpár Magyarországon ekkor már csak itt volt, elveszett, soha nem lesz már múzeumi tárgy. Feketéék óránként 150 mázsa búzát őröltek, nagyon jó minőségben. Fekete István malomtulajdonos a harmincas években egy ideig a Malomszövetség elnöke is volt. A Tolnamegyei Malomipari Egyesülés 1951-ben a nagyobb teljesítményű, jobb műszaki állapotú Palánkay-Szűcsféle malom fennmaradása mellett döntött. Ezt radikálisan átépítették, napi őrlési teljesítménye 300 mázsányi lett. 1989. május 3 l-ig működött és ezzel végképp befejezte pályafutását. Gépeit leszerelték. Aki nem túl jó állapotú maradványait látni akarja, az vessen egy pillantást az autóbusz-pályaudvar mögötti tárámházra: - ez az. A malomipart jelenleg Szekszárdon a Keselyűsi úton 1991. április 30-án felavatott új épület képviseli. A szakember véleménye szerint „ez ma az ország egyik legszebb és legjobban üzemelő malma". Miért ne hinnénk neki...? ORDAS IVÁN Az emberek hosszú ideje nem láttak havat, a legfiatalabbak pedig nem ismerték. Helyesebben: nem tudták, mi az, amiről az öregebbektől, szűk családi körben annyiszor hallottak mesélni, s merthogy sokszor hallottak róla, a megszépítő távolság miatt mindig legendákat költ az emlékezet, úgy vélték, valami jó, valami nagyon jó lehet. Zavart csak az okozott, hogy voltak, akik még emlékeztek rá, s az ő elbeszéléseik nyomán nem lehetett eldönteni, hogy mi az - s az e -, amit egyesek annak tartottak vagy annak hittek. Aztán egy télen megtudták, mi az.. Leesett a hó. S akkor az emberek megkérdezték: ez lenne a hó? S ez a mi havunk? És a mi dolgunk lenne, hogy eltakarítsuk? Filozófiailag természetesen nem volt kizárható, hogy az a hó nem az ő havuk, ám mégiscsak hó volt, s ott esett le. Az emberek váratlanul boldogtalannak érezték magukat. Egyre csak az motoszkált a fejükben, hogy nekik kell ellapátolniuk azt a havat. Egyre kevésbé örültek már a havuknak. És amikor újra eljött a kikelet, szomszéd ésjárókelő szokatlanul és akaratlanul derűs arccal üdvözölte egymást az utcán vagy a kertek végében. Kissé elegük volt már a vakító hóból. Az új évszak igézetébe feledkeztek. Még az a csoda is megesett, hogy műveletlennek tartott ifjak idéztek kifogástalanul újra népszerűvé vált sorokat. Hol van már a tavalyi hó? - kérdezték nyugodt hangvételű meteorológiai jelentések is, a tél terhétől megkönnyebbülve. Végezetül arról biztosították a gazdákat, hogy végleg elmúlt a hó- és fagyveszély. A hó meg? Az összetöpörödött vizes kristályokat vidám gyermekkezek kapdosták el a tavaszillatú levegőben, s nevetgélve egymás arcára kenték. A földeket borító kásás hótakaró alól kizsendült az új vetés, és újra megindult a munka. Ideje volt. Hiányzott már az ember a földnek. DRESCHER J. Attila Fodor András: Zsoltár Igen, tudom, az orgonát szétroncsolta a háború. Nem nézem meg, mi lett belőle. Hadd szóljon bennem úgy, ahogy rég: hullámzó, kettős billentyűsorok, fogantyúk porcelán gombái mellett jobbra, balra ott állunk: Papp Jóska, meg én. Felröptetve a kotta vakírását, túlharsogva a sípok lihegését fújjuk a dallamot előre, hét stiglic-torkú kerub. Hangunk meredeken vetődő szárnya közt lehunyt pillákkal imbolyog, száll Mesterünk feje. Igen, tudom, a háború! Elakadt melle fúj tatója... Elmentek mind a számrakók, a karzat kórusa. Szemközt, bársonypalástját bal karjára csapva, fehér falból nem lép ki többé a Nagytiszteletű. De mi csak fújjuk rendületlen, csikaró szesz gőzében állva, szövetkezeti irodában, kopár bútorok ijedt zavarában, volt urasági udvar homokjában'tipródó lábak, csuromvíz ingek, egy-nyári táncok csörgése fölött. Fújjuk, hogy amit akkor két harsány hang zenéje egymást röpítő szárnyon irt az égre, Lantban, hegedűben, Cimbalmi zengésben Magasztaltassék.