Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-12-27 / 52. szám

1992. DECEMBER 20. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 3 Fiú született „Hogyha szeretni már nincs mit bennem, akkor nagyon kell, hogy szeress engem..." Nem vált klaszszikussá, a Lokomotív GT is végállomásra futott, de a dalszöveg bennem él. A lemezjátszóm régen tönkrement, azóta az ezerszer hallgatott, karcos korongot sem vettem elő. Felesleges, a részemmé vált, mint a nevem, az adataim, a családom, a múltam. Megtartottam önzésből, védekezési reflexből vagy megérzés alapján és még soha nem menekültem hozzá. De egyszer majdnem kölcsönadtam valakinek. Egymás mellett feküdtünk kábé egy méterre egy kies kórteremben. A világ legszebb helye volt számunkra, néhány órája toltak ki bennünket a szülőszobából. Ilyenkor képtelen az ember aludni, kényszeres beszélhetnéke van, teljesen mindegy, hogy kivel, de meg kell osztania az örömét. Egymás szavába vágtunk, lebegtünk ebben a testetlen állapotban, amikor az emberben minden sajog, az érzései összezavarodtak, hozzá kell szoknia valakihez, Í

akit nem is ismer, legfeljebb néhány másodpercre \átott, de a legszorosabban hozzá tartozik. Megszületett, és fiú. Ágnes biztosan tiltakozott volna, ha azt mondja neki valaki: a boldogságot fokozni nem lehet. Az önmagában a felsőfok, a leg. A négyéves szöszke lány után most Adám. Örömében sírt. Aztán sírt, sírt órákon át. Később hivatták csak a gyermekorvoshoz, aki közölte a gyanút, hogy Dawn-kóros a kisfia. Egyik kezével markolta a vaságyat, a másikkal az arcát szorította. A húsz évet ritkán érik meg, szellemileg visszamaradottak, általában középsúlyos értelmi fogyatékosak, bár a szerencsésebbek megtanulnak írni, olvasni, önmagukat ellátni... Jellegzetes külső jegyek, a mongol vágású szemek, ezek a gyerekek inkább egymásra hasonlítanak. Visszamaradott mozgásfejlődés és a kapcsolódó szervi elváltozások... A gyors jövőkép. „Akarja szoptatni?" a kérdés az én fejemben lüktetett, amire Ágnes minden dühkitörés vagy sírógörcs nélkül csendben válaszolt. Az első naptól fogva átjárt a gyermekosztályra, csak nekem beszélt a kicsiről. Amikor Bencémet hozták, inkább kiment, de volt, hogy odaült az ágy mellé, megsimogatta a fejét. Nem gyűlölt meg bennünket azért, mert a véletlen csapás rá osztatott ki. Pedig annyira várta ezt a fiút, mit tegyen, hogyan rendezze be az életét? Az ész azt diktálja, amit az orvosa: felejtsen, szüljön mihamarabb, adja intézetbe a gyereket. Minél tovább marad nála, annál jobban megszereti, annál nehezebb lesz. De hogy is hagyná magára a gyerekét? Persze nem^adta. Néhány hónap múlva összefutottunk az orvosnál, az apró fiúcskát dajkálta. Nem mondtam, hogy „de szép baba", csak megsimogattam. Kora ősszel temették el. Megkönnyebbültek szegények - mondták az ismerősök. Fogalmuk sem lehetett arról, amit Ágnes tudott. A szeretet soha nem teljesítményhez kötött. Nem attól szeretek valakit, amit produkált, felmutatott, nekem vagy másnak, hanem önmagáért. Éppen ezért nem is függhet egy hajszálon, nem múlhat el kudarc, sikertelenség, betegség során. Erich Fromm az anyai szeretetről irta ezt, de igaztalanul szűk a határ. Az egyéniség, az ember minősége jelzi: képes-e így szeretni? Ágnesnek nem kellett a dalom. TAKACS ZSUZSA Karácsonykor nagyapámra gondolok ii Fenyőillattal, mézes sütemények ízével - no és karácsonyi sorban állásokkal - beköszöntött az idei karácsony is. A béke, a szeretet ünnepéről nehéz beszélni, amikor a boszniai harcterekre, Indiában a szent helyért egymást ilkolókra gondolok. Mégis béét, megnyugvást hozott az idei karácsonyi varakozás. Ilyenkor nagyapámra gondolok. Nem tudom, nem akarom felejteni az egykori karácsonyelők hangulatát. Térdig jártunk a fenyőgallyakban. Mert nagyapám művész volt. Fenyőfát gyártott, a környék gyerekei mind az általa készített karácsonyfa alatt várták az angyal eljövetelét, a fa alatt keresték az akkori - szegényes ajándékokat. A karácsonyünnep nálunk kéthárom héttel előbb kezdődött. A hercegi kert - emlékezetem szerint mindig hóval borított útjain mentünk fenyőgallyakat gyűjteni. Ha kellett, nagyapa felmászott a többtízméteres fákra is, majd ledobálta a levágott ágakat. Sohasem a fenyő „szívét" mindig csak az oldalhajtásokat vágta. Zsákba raktuk az ágakat és otthon, a folyton pislákoló sparherdt tüzénél, a felejthetetlen csodás fenyőillatban megkezdődött a karácsonyfagyártás. Evek óta ugyanazt a botot használta minden család. Nagyapám rég elkészítette, lyukakkal körbefúrta, dróttal megerősítette a fenyőfának való botot. A munka abból állt, ( hogy a gallyakat egyenként, nagyság szerint válogatva a különböző, előre elkészített lyukakba illesztette. Olyan szép, formás fenyőfát azóta se láttam. A békét, a nyugalmat, a gyermeki boldogságot hozta minden elkészült fa. Ilyenkor - karácsony táján nagyapámra gondolok. Akkoriban alig beszélgettünk. Előbb a gyermeki érdektelenség, majd a kamaszkori nemtörődömség miatt nem sikerült. Később - katonakorom idején - nagyapa váratlanul, indokolatlan korán meghalt. Elment úgy, hogy alig mesélt a szovjet fogságban eltöltött éveiről, a kisebbségi svábsors, keserű megpróbáltatásokkal teli mindennapjairól. „Az oroszoknak sem volt jobb. Rendes népek, megosztották az utolsó marharépát is, amiből levest tudtunk főzni" - szokta mondogatni. De nem beszélt a végtelen hómezőkről, a reménytelen kilátástalanságról és a boldog hazatérésről sem. Ilyenkor - karácsony táján mégis nagyapámra gondolok. De eszembe jutnak szerte a világban élő barátaim. Itt Európában, de oly kicsi a világ, egyre tágítanunk kell. Látom Tányát a távoli Bajkál partján, amint a fenyőfát díszíti. Szerjózsát, ahogy előkészíti a Szelenge folyóból fogott, számomra ismeretlen fajtájú halat a karácsonyi vacsorához. Eszembe jut az a fagyos éjszaka - tavaly januárban, - amikor Géza ugyanilyen halat állt neki magyaros rácpontyként elkészíteni. Kint mínusz negyven fokos szél görgette a jéggé fagyott hókupacokat, bent béke, szeretet és pillanatnyi boldogság uralkodott. Eszembe jutnak Vigh Jóskáék is, a lehetetlen távolban lévő Torontóból. Bátaszékről menekültek a bénító, vállalkozástgyötrő politika elől. Lassan már tíz éve lesz. Most, amikor ezeket a sorokat írom, megjelennek előttem. A Csendes-óceán végtelen, hatalmas és félelmetes hullámain, a távoli hegyek sötétségbe vesző csúcsain túl élők. Barátaim, akik a lassan leszálló, titkokkal teli éjszakát vagy a Föld túloldalán a fényekkel teli pirkadatot várják. Ilyenkor nagyapámra gondolok. TAMÁSI JÁNOS Tamási János: A Shakespeare-tudós püspök 4-5. old. Litke Mária: Mit mondanak a csillagok, mi lesz veled Szekszárdi Vasárnap? 7. old. Képviselő úr minek örült, mi bosszantotta? 9. old. Csóti: A karácsony gyermekszemmel 10. old. H. Németh István: Jászolba fektették 11. old. Szabó Géza: Bibliai régészet 12. old. Kaczián János: Szent István emlékünk, A Fürdőház utcától 13. old. Rostás Ilona: A Scheatlandszigetekig 15. old. Sas Erzsébet: Hét kicsi nadrág, hét kicsi tányér, hét kicsi ágy 16-17. old. Dr. Pogány Gábor: Szekszárdi tárlat '92 18-19. old. Ordas Iván: Jézuskáim 20. old. Tamási János: Lagzi Lajcsi, az áruló 21. old. András Frigyesi: Werte Leser... 22. old. István H. Németh: Requiem 23. old. Bálint György: A váci csodás csipet csapat 24-25. old. Gyermekkert 27. old. Milyen köztéri szobrot állítana? - munkatársaink válaszolnak 29. old. Nemcsak nőknek - Sas Erzsébet oldala 31. old.