Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-11-29 / 48. szám

1992. NOVEMBER 29. , SZEKSZÁRDI HSARNÜP 7 Egy nagyszerű intézmény veszélyben Az elhízás gyógyítható - ha... Mottó: ha kövér vagy, s fogyni akarsz, legyél még gazdag is! Elhízás, magas vérnyomás, cukor­betegség; mind-mind ismerős, a mai Magyarország tipikus népbetegségeit ismerhetjük fel bennük. S innentől kezdve lesz a magánügyből közügy, bár természetesen mindenki maga választja meg a saját életmódját. Már­pedig a statisztikák azt mutatják, hogy ma Magyarországon a férfiak harminc, a nők ötven (!) százaléka küzd testsúlyfolöslegével. A szomorú az, hogy nemcsak azt tudjuk, kéne valamit tennünk a hely­• megváltoztatásáért, de a recept is íert, nem kellene „semmi" mást csinálnunk, csak amit az egyesült ál­lamokbeliek a hetvenes években: • etmódot változtatni. Tudom, hogy ! a legnehezebb, de ha ez nem megy, tényleg beteg nemzetté válha­tunk. A válasz a hogyan kérdésre is kész, hiszen van egy intézmény, . amely már hat éve intenzíven foglal­kozik az elhízottak problémáival, s az ebből következő más gondokkal, a magas vérnyomással és a cukorbeteg­séggel. Dr. Prónay Gábor professzor úr, a miskolci megyei kórház főorvo­sa, a dietetika szakértője szervezte meg a sokak számára valóban élet­mentő, és sokak életét megkönnyítő „tábort" Miskolctapolcán, csodálatos körülmények között. A Pénzügymi­nisztérium még a Medgyesi-érában építtetett magának egy luxusüdülőt itt, amit a politikai helyzet változása • pvetkeztében ma már csak nyáron asználhat gyermeküdültetésre, az év további részében a diétás szanató­riumnak van joga és lehetősége erre. • . máshol már szinte kuriózumnak atóan tiszta levegő, az erdővel borí­tott hegyek által övezett üdülő, mely­nek területén kis uszoda, szauna, sportpálya, kondicionálóterem is' megtalálható, valóban eszményi lehe­tőséget nyújtózok számára, akik azt szeretnék megtanulni, hogyan kell egés'zségesen élni. A tanulás persze itt sem könnyű, mert aki jelentős súlyfelesleget cipel magán, s elszokott a mozgástól, bi­zony időnként kevésnek találja az ételt az első napokon. S néha izom­láz is fellép, hiszen a beutaltak napi ezer kalóriát jelentő, egészséges éte­leket fogyasztanak - semmi szalonna, disznósajt és egyebek, viszont annál több gyümölcs, zöldség, párolt húsok és rostos ételek szerepelnek az étla­pon, s többórás aktív mozgás, sporto­lás mindennap. A szanatórium filo­zófiája ugyanis az, hogy az elhízottak nem a hagyományos értelemben vett betegek, tehát nincsenek ágyhoz köt­ve, sőt, annál jobb, minél kevesebb időt töltenek benne... Azaz: egészséges táplálkozás, alacsony energiabevitel, mozgás, s az eredmény nem is lehet más, mint fogyás. Aki végigcsinál egy háromhetes kúrát, az általában a testtö­megének a tíz százalékát veszti el úgy, hogy szinte nem érez éhséget ez idő alatt, mert naponta ötszöri alkalommal fogyasztja el az ezer kalóriát, tehát nincs ideje megéhezni. A mozgás kedzetben persze csak kevésbé intenzív, a terhelést csak foko­zatosan lehet növelni, a beutaltak ren­geteget sétálnak, túráznak a környező hegyekben, szakavatott vezetők, testne­velők irányításával, s a vízben végzett mozgás is komoly szerepet kap, mert az uszodában a felhajtóerő következté­ben a testtömeg nem terheli meg teljes mértékben az izomzatot és a gerincet. A közeli egyetemi sportlétesítmények pedig lehetőséget adnak a komolyabb testmozgást igénylőknek és bíróknak, hogy mozgásigényüket kielégítsék. S pontosan ez a lényege a szanatórium­nak: hogy rászoktassa a pácienseket az egészséges táplálkozásra, s a rendszeres mozgásra, hogy felkeltse bennük az igényt, hogy ne sorscsapásként éljék meg túlsúlyukat, hanem maguk is aktí­van tegyenek ellene. Prónay professzor úr idén tavasszal egy autóbalesetben sajnos életét vesz­tette, de tanítványa, dr. Juhász László főorvos úr vállalta, hogy elődje szelle­mében továbbviszi a szanatórium ve­zetését. S egyben azt is vállalta, hogy elődjéhez hasonló elszántsággal küzd e nagyszerű intézmény továbbéléséért, ugyanis bármily hihetetlen, de eddig minden évben közelharcot kellett vívni a társadalombiztosítással, hogy az ne vonja meg támogatását. Juhász főorvos úr most végre azzal a jó hírrel szolgál­hatott, hogy hároméves keretszerző­dést sikerült végre kötni a TB-vel, te­hát most már legalább a remény meg­van a további működésre. További ve­szélyek ugyan még leselkednek, hiszen a megyei kórház, ha maga is a fizetés­képtelenség közelébe jut, válságterve értelmében négy működő osztályát lesz kénytelen leállítani, s a tapolcai szanatórium ezek közé tartozik, s ahogy a teljes magyar egészségügy helyzetét ismeijük, nem elképzelhetet­len, hogy a kórház kénytelen lesz e lé­pést megtenni. Juhász doktor bízik abban, hogy er­re nem kerül sor, s abban is, hogy a háziorvosok, s egyáltalán az orvostársa­dalom minél szélesebb körben tudo­mást szerez intézménye létéről, mert a téli hónapokban sajnos nem tudják a kapacitásukat teljesen kihasználni, je­lenleg is mindössze huszonötén van­nak a szanatóriumban a lehetséges öt­ven helyett. Ennek okát abban látja a főorvos úr, hogy egyrészt a háziorvo­sok nem élnek még kellő mértékben a beutalás lehetőségével vagy mert nem ismerik vagy mert nem bíznak abban, hogy a fogyással és az egészséges élet­móddal elejét vehetik sok betegük cu­korbetegségének vagy szívpanaszainak. Pedig ezt már sokszorosan bebizonyí­totta az intézmény, másrészt komoly gondot jelent a páciensek nagy részé­nek, hogy a társadalombiztosítás nem képes a teljes gyógykezelési költséget kifizetni, a beutaltaknak tízezer forintot kell fizetniük a háromhetes kúráért, ami a napi fizetéseket tekintve persze sok, de az egészséget nézve nem le­helne) pénz. Jobb családoknál egy hó­napban ennél többet költenek csak ital­ra, de akinek az egészsége függ attól, hogy eljusson Tapolcára, s új életet kezdjen, annak sem lenne szabad sok­nak találnia ezt az összeget. Juhász doktor szerint is rendkívül szomorú, hogy sokan azért nem tud­nak eljutni a szanatóriumba, mert nem képesek kifizetni a tízezer forintot - ta­lán valaki fizethetné helyettük? - vagy mert - s ez az egyik új veszély - a munkahelyük nem hajlandó tolerálni a háromhetes hiányzást, s amikor a munkaerő túl bőven áll rendelkezésre, s a törvények ezt a munkaadók számá­ra lehetővé teszik, bizony már egy há­romhetes gyógykezelés is oka lehet egy dolgozó eltávolításának. A főorvos úr ennek ellenére bizakodó, mert tudja, hogy tudományos eredményeik, s az országban lévő sok-sok potenciális pá­ciens feltétlenül szükségessé teszi, hogy intézménye működjön, amihez minden feltétel adott is, „csak" pénzt kell szerezni hozzá. Mindannyiunknak - minden ma­gyarnak, akinek életmódot kellene vál­tania - elemi érdeke, hogy a miskolcta­polcai diétás szanatórium továbbra is működjön. Reméljük, fog is. WÁGNER DEZSŐ Heti jegyzet Az a helyzet... ...hogy változik a világ, bár nem mindig akkorát, mint első pillanatban gondolnánk. Most például az a hír játja, hogy újra építik a műszaki zárat az osztrák határon, pontosab­ban most a másik oldalon, úgy tűnik a sógorok megunták a népvándorlás-méretű bolygást. A hetvenes években volt szerencsém közelebbről megis­merkedni a jelzett zónával, határőr voltam, gyorsan hozzáte­szem: nem önszántamból. Hajszoltuk a határsértőket, innét visszanézve folyamatos hajtóvadászat volt az a két év, vol­tam később arrafelé, úgy két éve, mikor bontani kezdték a jelzőrendszert. Meg volt az építve; az ország felől tekintve egy vadkerítéssel kezdődött. Pár méterrel beljebb volt a két­méteres, fölül T alakban elágazó rendszer oszlopsora, a ne­ve - Kiparisz - is mutatta, hogy szovjet szisztéma. Rajta hu­szonnégy szál drót futott, sima és szögesdrót váltakozva. A simában futott az impulzus. Ha a két drótot összeérintették, elvágták, macerálták, akkor benn az őrsön, az ügyeletes szobájában kigyulladt egy zöld kis pislancs, jelezvén, hogy melyik szektorban van „kánya", ekkor az üldözők bevágód­tak a dzsipbe és kutyástul kitéptek a jelzett szakaszra. Egy rendszerúton, ami a kerítés mellett futott és az út túloldalán volt a nyomsáv, mindig tárcsáztak, hogy a friss földön meg­látsszanak a nyomok. Ezt vizslatták az üldözök és ha talál­tak „arra utaló nyomot", akkor betelefonáltak az őrsre, hogy zsákmány van a birtokon. (Aki elfogta, két hét juta­lomszabadságra számíthatott.) Ekkor megkezdődött az ül­dözés. A jelzőrendszer kerítése és a határkövek előtti műsza­ki zár - szögesdrótkerítés - között volt pár kilométer senki földje, maga a birtok, ahol a határőr ténykedett. Tényked­tünk is tisztességgel, kicsit tudathasadásos állapot volt, mert az ember egyrészt mint civil úgy gondolta, hogy aki ki akar menni, az hadd menjen, másrészt, mint katona rá volt szo­rítva - meglehetősen hatékony eszközökkel hogy megaka­dályozza ezt, ha kell úgy is, hogy lelövi az illetőt. Nyáron fő­leg ékes német nyelven közölte a határsértővel, hogy nem er­re van a nagykapu, mert az a keletnémetek szezonja volt. Sajnálatra méltó emberek voltak, egy százalékuk jutott át, a többit megfogtuk; terepismeret hiányában szerencsétlenül bolyongtak az erdőben. Mikor bontották innét a kerítést, a határörök gondolták, hogy a sógorok tépni fognak valamit; az elmúlt negyven év alatt megszokták a nyugit, azt, hogy innét komolyan őrzik a határt. Most ezrek bolyongnak ott, ahol azelőtt egy lélek sem járt vagy csak néhány kísértetszerű alak. _ * _ t

Next

/
Oldalképek
Tartalom