Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-11-15 / 46. szám

1992. NOVEMBER 22. 15 , SZEKSZÁRDI VASARNAP Külföldi nyelvtanárok Szekszárdon » Örülök, hogy nem Budapestre szerződtem" Oten egy asztalnál: Don Campell, Trey Hanbury, Cora Lindsay, Patrícia Thiburce és Scot Stepheson. Rendhagyó magyarórán jártunk a főiskolán. Istvánné Bajner Mária a Szekszárdon dolgozó külföldi nyelvtanárokat vezethette volna be a magyar nyelv rejtelmeibe. Ehelyett mi kérdeztük őket. Don Campell nem csupán korban rangidős. Ő érkezett legrégebben Szekszárdra és valószínűleg néhány „használati" útmutatással látta el amerikai honfitársait. Két esztendeje tanít az Ilylyés Gyula Pedagógiai Főiskolán a Békeszolgálat önkénteseként és számítása szerint még ugyanennyi ideig tarthat a megbízatás. Honvágya nincs, de azért örült a lehetőségnek, hogy a nyáron szabadságot kapott, hazautazhatott Oregonba. Elszántan tanítja az angolt és haPbnló ambícióval tanulja a magyar nyelvet. Nem sikertelenül, hiszen találkozásunkkor fogalmam sem volt róla, hogy egy amerikaival üdvözöltük egymást. Igaz, a beszélgetéshez már nem elegendő a meglévő szókincse. Megkérdeztük, mi motiválta az önkéntességét, a szekszárdi szolgálatot? „Jó kaland" vallotta megkapó egyszerűséggel. Ennél persze jóval többről van szó. Trey Hanbury ugyanolyan huszonéves fiatal srác, mint a kortársai. Csak abban különbözik, hogy egy vakációt Magyarországolj töltött és otthon, Virginiában sem hagyta nyugodni a gondolat; hosszabb időre vissza kell térnie. Követségi úton juttatta el levelét 19 megyébe azzal a céllal, hogy valahol szükség lehet angoltanárra. Csak arra figyelt, hol kap alkalmas lakást és a szerény megélhetéshez elég pénzt. így került, ahogy mondja, az „ötnullaöthöz". Percekig tartott, amíg megértettük munkaadója angolszász logika és grammatika szerint lefordított nevét. Kedvesek hozzá a gyerekek olyanok, mint bárhol másutt, válaszolja udvariasan a kérdésünkre. Ott lakik' a „kollégiumben" némi segédlettel javít „ban"-ra. Nagyon nehéz számára a hangrendegyeztetés, viszont a kisvárosi beilleszkedés nem ment nehezen. Sőt, örül, hogy nem Pesthez köti az egyéves szerződése. A brit tanárokat küldő nemzetközi szervezet, a CFBT szervezésében érkezett a törékeny szőke lány, Cora Lindsay. Bizonytalan, hogy mennyi ideig marad a Garay gimnázium előadó tanáraként. Mindezt ő is magyarul sorolja, lassan tagolva és szokatlanul szépen artikulálva mindenegyes szót. Ö az egyetlen nyelvész a kis „külföldi kolóniában", ami a magyar nyelv rövid előzményű tanulása esetén annyit jelent, nem kell fejünket törni egy-egy magyar szó hallatán. Visszafogott és belülről sugárzó egyéniség. Nem kitaláció csupán, hogy az egyes nemzeteknek egyéni karakterük van, hiszen Patrícia Thiburce - tipikus francia nő. Nyugat-Franciaországból, Fontenay-le comte kisvárosból érkezett. Német nyelvet tanult az egyetemen, utána Németországba ment nyelvgyakorlatra, dolgozni. Itt ismerkedett meg Scot Stephesonnal. A szimpatikus iowai fiatalembert követte, ez volt a motiváció, hogy Szekszárdot választotta. „Most a maskámmal és a barátommal élek", mondja Patrícia franciás akcentussal, miközben időnként kirobban belőle a nevetés. Scot a Békeszolgálat önkéntese és a gyakorlóiskolában tanít. Egyébként német és újságírás szakon végezte el az egyetemet és már ígéretet tett lapunknak, hogy rendszeresen papírra veti benyomásait, élményeit. Humánusan szeretné kezelni a gyerekeket, nem tanárként, inkább barátként közelíteni feléjük - vallja. Olyan dolgokról is beszélgetett velük, amit néhányan talán túlzottan komolynak vélnek, így az amerikai választásokról. Ami már a rövid idő alatt feltűnt Scotnak, a gyerekek között általában nagy a faji ellentét. Itt a cigány társaikra gondolt. Hogy mit tudnak életmódban, kultúrában átadni tanítványaiknak a nyelven kívül? Don Campell: ha látják, az a természetes, hogy az ember úszik, kocog, sportol. Ha nem látják dohányozni... Vagy ha azt látják, hogy a dohányost is el kell viselni, tolerálni, veti közbe Cora, aki bizony maga is füstöl. Azt is tudakoltuk, vajon mi az, ami legkevésbé tetszik itt, nálunk? Scot kapásból válaszol: a városban kóborló kutyák. Agresszívek és harapósak, főleg, ha az ember a közelükben kocog. Don: nem állnak sorba a buszmegállóban, tolongnak, türelmetlenkednek az emberek. Cora: képtelen vagyok hazatelefonálni. Korábban Belgrádban voltam, onnan minden további nélkül beszélhettem az otthoniakkal. Patrícia: a halászlé nem tetszik, és a paprika sem. -takács- kapfingerJézus kezében a csillag... Közepes méretű, fehér borítékot hozott a postás. Benne karácsonyi képeslapokat, csekket és levelet. Egy férfit ábrázol, szájában ecsettel. A képeslapokért 180 Ft-ot kért a csekken feladni a szájjal és lábbal festő művészek kiadója. „Legszebb képeinket küldjük el Önnek, melyeken elküldheti jókívánságait ismerőseinek, barátainak és családjának. Az Ön hozzájárulása segítene minket abban, hogy saját erőből tartsuk el magunkat és kevésbg terheljük családunkat és a társadalmat." A levél írója Fekete József, akit a kép ábrázol, még odaírja legvégül: „Ennek a szövegnek az eredetijét szájjal írtam." Ülök a furcsa küldeménnyel a konyhában. Első mozdulatként tollat fogok, hogy kitöltsem a csekket. Tudom, hogy ez csak időhúzás arra, hogy perceket nyetjek, mert a képeslapokat ha újra kézbe veszem, égetni fogják a kezemet. Az egyiken fenyőfák között szánkózó gyerekek, a másikon egy bibliai kép, a harmadikon karácsonyfát és színes csomagokat cipelő Télapó és a legszebb, egy mozaikképből összerakott lap. Minden kockája a karácsonyi ünnepek egyegy pillanatát, hangulatát ábrázolja. Addig nézem a kis Jézus kezében a csillagot, amíg már nem is látom. Szemem előtt, kéz, láb nélküli emberek ülnek, fekszenek és szájukkal, lábukkal festenek. Szemükben elszántságot látok és megborzongok. Minden bajom, bánatom parányivá zsugorodik, nem érzek már éhséget, fáradtságot, egyetlen érzés kerít hatalmába: a tisztelet. Közülük talán éppen az festette a fenyőfák között szánkózó gyerekeket, aki sohasem léphette át szobájának küszöbét. A Télapó mosolygós arcát melyiköjük álmodta meg vajon? Mélységes szégyent érzek, amelyhez a lelkem mélyén picinyke irigység is társul. Panaszkodunk, elégedetlenkedünk, szidjuk a rossz sorsunkat, hibákat keresünk leginkább másokban, miközben ők itt étnek közöttünk, kéz, láb, esetleg mindkettő nélkül és karácsonyi képeslapokat festenek. Azt fontolgatom magamban, hogy megkérem őket, a következő levélben küldjenek egy kis hitet, erőt és türelmet. Mindannyiunknak, akik csak a velük való „találkozáskor" döbbenünk rá arra, hogy milyen gazdagok is vagyunk. Sas Erzsébet