Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-10-18 / 42. szám

6 , SZEKSZÁRDI fASARNAP 1992. OKTÓBER 18. „Asszoáám, ne várják az embereiket!" A második világháborús emlékmű, ott, a múzeum mellett, része lett a város életének. A járókelők megállnak, többen odamennek a halmokhoz. Ismerős nevet, neveket keresnek... Az egyik halomnál mindig friss a csokor. Egy aprótermetű, madártekintetíí öregasszony minden reggel elhozza virágait. Kiveszi a megfonnyadt növényeket, gondosan eligazgatja a frissen hozottakat. Néhány rozsdás gesztenyelevél mindig ott van a virágok között. - Nézze csak, az ott az enyim. Ott a neve: Farkas, dr. Farkas, Fazekas. Fazekas Lajos. Hadikfalván született 1908-ban, s ott is éltünk. 1941-ben telepítettek haza bennünket a Bácskába. Hadikliget: a bukovinai emlékére így hívták a falunkat. Négy évig voltunk ott. Október végén el kellett jönnünk, mert bombázni kezdtek. Elmenekültünk. Mikbr Szabadkára értünk, elfogtak a szerbek, a partizánok. Kivittek minket a temetőbe. A sok kocsival ott álltunk egy nap egy éjjel. Aztán bevittek Szabadkára. Egy nagy malomban voltunk. Az embereinket elvitték ki, a lovas kaszárnyába. Negyvenkét embert. Aztán újév éjjelén megkérdezgették, ki hány hold földet kapott. Ahányat mondott, anynyiszor megrázatták árammal. Mi Bukovinában hagytunk mindent, semmit sem volt szabad elhozni. Otthagytunk lovat, kocsit... Olyan szép csirkéim, libáim, kacsáim voltak, s minden ott maradt! Mondta az állam, hogy cserébe lesz másik. Bácskában adtak is egy tehenet, lovat, aztán vettünk malacokat, csibéket, kacsákat, ki mit akart. Újév éjjelén volt, negyvenötben. Akkora hideg tél volt, nagy hó, fagyott... Levetkeztették az embereket ingre, gatyára. Mezítláb vitték őket az erdő szélibe. Megásatták velük az árkot - így mondta egy szerb, aki látott mindent sorba állították őket, s gépfegyverrel három sorozatot lőttek rájuk. Mind belehulltak az árokba, de még álltak, így mozogtak benn, ni... Az egyik partizán elkezdte hányni rájuk a földet, de odament a vezető, s azt mondta: én ezt az árkot nem földdel akarom megtölteni, hanem emberrel... Én istenem... A negyvenkét ember között legények is voltak. Az egyiket besorozták, de nem ment el, hanem az anyjáékkal menekült. Őt is meglőtték. Fogságban voltunk egész témit akarnak most velünk, idegen ellenségek? Egyik sem mert szólni, hanem csak ott ültünk, s hallgattunk. Megint kopogtattak, s beszédet is hallottunk: „Asszonkáim, ne féljetek, jót akarok.". Akkor bátorkodtam. Felszöktem, odamentem az ablakhoz. Az ablakot kicsit megnyitottam. Egy partizán nézett felfelé, várta, hogy szól-e vissza valaki. „Holnap reggel négykor át akaiják tenni magukat a határon. Ami a legszükségesebb ruhájuk, kötözzék magukra meg a gyerekekre, mert csak az lesz a maguké, ami rajtuk lesz." Olyan szépen mondnyomintotta a hátamat. Megijedtem, s hátranéztem. Megismertem azt az embert, aki szóllott az éjjel. „Asszonkám, mondta súgva, nehogy szóljanak valakinek, mert én is úgy járok, mint az embereik. Asszonkám, ne váiják őket, mert már nincsenek." S akkor elmondta, mit csináltak velük. így tudtuk meg a halálukat. Bajáról a kocsikkal Garára vittek. Aszerint osztottak el, hogy hány üres ház volt, s hova tudtak berakni minket. Édesapám Felsőnánára került. A testvéreimet is odarendelték. Meghallották, hogy az embereinket meglőtték, nincsenek. Ferenc bácsim lejött, sírva hívott: „Eljöttök-é? Ott vagyunk Kétyen, értetek jöttem." Hogyne mentünk volna, még meg is köszöntem! Később átmentünk Felsőnánára. Földet j^fc osztottak, édesapám vett két k^^ csikót. így dollen. Meg dolgoztunk is. Én egy kendergyárnál voltam. Nekiállítottak egy kazalnak, hogy bontsam szét, aztán vissza kellett rakni. Egy szobába kilenc családot tettek. A gyerekeket kétfelől a fal mellett fektettük le, egészen egymás mellett, mi pedig ültünk a lábuknál. Nekem négy gyerekem volt, három lányom és egy fiam. Mikor ott ültünk halkan a gyerekek lábánál, hát valaki bekopog az ablakon. Úgy megijedtünk: ta, áldja meg a jóisten, még most is imádkozok érte, mert nagyon jót tett velünk. Ellenség volt ő is, de nagyon jó ember volt. Oda is állott hajnalban a három kocsi. A kicsiket felrakták, a nagyobbacska gyerekek a kocsi után fogódzkodtak, úgy mentünk. A határon minden anya előtt ott voltak a gyerekei. Várakoztunk: mi lesz velünk, hova visznek. S akkor valaki odaállt a hátam mögé, s egy ujjával meggozgattunk, ahogy tudtunk. A gyerekek megnőttek, az egyik vejem Szekszárdon dolgozott. Megunta az utazást, s építettek a városban. Néhány év múlva, amikor én már egyedül voltam a házban, kijött a lányom. „Anyu, jöjjön hozzánk Szekszárdra. Jó lesz ott magának, nem lesz gondja semmire." ^^ Ott laktam egy darabig náluk. Ők is sokan voltak: három fiú meg egy lány, s a fiúk kezdtek nősülni. így kerültem ide, a nyugdíjasházba. Jó helyen lakom. Közel a templom és a sír. Ahol az emberem nyugszik, oda úgysem mehetek. Lehajol, kivesz egy csipet kenyeret a reklámszatyorból, s a madarak elé szólja. Mintha régen volt csibéit etetné. - A madaraknak. Mindig előre beáztatom... NAGY JANKA TEODORA 1