Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-10-04 / 40. szám

1992. OKTÓBER 4. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 7 Valljam vagy ne valljam? Minarik György, az adóhivatal elnöke szeptember 18-án bejelentette: . annak a hétmillió magyar állampolgárnak, aki személyi jövedelemadó fizetésére kötelezett, november 30-ig el kell készítenie és be kell nyi^jtania vagyonnyilatkozatát, feltéve, hogy rendelkezik valamilyen vagyontárggyal és állandó magyarországi lakos. A rendelkezés a hivatalos indoklás szerint az adózás alól kikerült jövedelmek feltárását célozza. A vagyonöszszeírás 550 millió forintba kerül, de az államnak megéri, mert a jelenleg 100 milliárdosra becsült „láthatatlan jövedelem" egy részének behajtását ettől az intézkedéstől remélik. ^üía indokolt, megkérhetik ^^A vagyonbevallási az APEH elnöke szerint három-négyévenként megismétlik, de az adóhivatal évi mintegy százezer adóellenőrzése már 1994-ig fel kell táija az eltitkolt jövedelmeket. Ezenkívül a vagyonbevallási „indokolt esetben" bármikor megkérhetik. Már a kormányszóvivői sajtóértekezleten szkeptikus kérdések hangzottak el: lehetséges-e, hogy a mostani adóbevallás a vagyonadó jövőbeni bevezetésének alapja? Nem lehetséges, hangzott a válasz, mert a bevallás „szerkezetileg" nem alkalmas ilyen funkcióra. Miért nem kell feltüntetni a takarékbetétet és a devizaszámlát? Mert az csak névleg titkos? Vagy ha valóban titkos, mi értelme így az adóbevallásnak? A válasz: csak a 200 ezer forinton felüli készpénzt kell bevallani, mert az egész akció a többmilliós adó elől elrejtett vagyonok kiszűrését szolgálja. Kötelezően fel kell tüntetni a vagyonnyilatkozatban az ingatlantulajdonost, a haszonélvezeti jogot, a nagy értékű ingóságokat és a számlaköveteléseket. Mi tekinthető „nagy értékű ingóságnak", s hogyan becsüljük meg? Mennyit ér a lakásbérleti jog? Van-e joga a kormánynak...? A kérdéseket folytatni lehetne, de van köztük egy olyan, amely az összes többit megelőzi: egyáltalán van-e joga a kormánynak adóbevallásra kényszeríteni a lakosságot? Az alkotmánybíróság 1991-ben egyszer már alkotmányellenesnek nyilvánította a személyi adatok gyűjtését és feldolgozását. A vonatkozó 1991/15. számú határozat szerint a személyes adatok gyűjtésének több kifejezett feltétele van. Az ilyen adatgyűjtés legyen célhoz kötött, célját az érintettekkel közölni kell, valamilyen okból elkerülhetetlennek kell lennie a dolognak, s csak az esetben lehet alkalmazni, ha az államigazgatás semmiféle más eszközzel nem boldogul. Az APEH és a mögötte álló pénzügyi kormányzat természetesen megvalósultnak tekinti ezeket a feladatokat, annak ellenére, hogy az alkotmánybíróság a személyiségi jogokat sértőnek minősítette egy közigazgatási szempontból vitathatatlanul szükséges eljárást, a személyi számok nyilvántartását. A mostani indoklás a láthatatlan jövedelmekre vonatkozik, holott azoknak, hacsak nem a párnába gyűjtik őket, amikoris a vagyonbevallásban nem fognak szerepelni, mindenképpen meg kell jelenniük a szokásos adóbevallásban. Aki egyszer le tudja tagadni őket, miért ne tagadná le másodszor is? Mivel árt magának? De ez csak a praktikus része az ügynek. A kérdés egyik szakértője, dr. Franki Péter ügyvéd szerint a vagyonbevallási rendelet olyan jogszabály, mely „a személyes adatok, magántitkok alkotmány által biztosított védelmét" súlyosan megsérti. A vagyonnyilatkozat e nézet szerint „erőszakos behatolás a magánszférába". A vagyonynyilatkozat és a jövedelemadó között semmilyen kapcsolat nincs és különben is. A vagyon nem esik jövedelemadó alá, így a szakértő. De ő legalább érti, mi történik. Az állampolgár az elé a nehéz döntés elé került, hogy mivel árt magának többet: ha most mindent bevall, vagy minél többet letagad. Elvben később mindkét variáció felhasználható ellene... RÉKÁSSY ZOLTÁN Heti jegyzet Az a helyzet... ... hogy modulok. Ez egy ikes ige, én modulok, te modulsz, ö modul. Az ember ártatlanul (ti. bambán) nézi, nézdegéli a tévét, és egyszer csak se kép, se hang. PANG és vége. Amennyiben az ember mazochista módon a továbbiakban is szeretne tévébambulni, nincs más választás, mint a műszaki bellit mondott jeles készüléket fölpakolja, és elüget vele mondjuk a márkaszervizbe. Óvatos duhaj lévén nem cügöli be rögtön a műhelybe a dobozt, hanem csak úgy solo, bemegy és érdeklődik, elkerülendő a fölös cipekedést. A felvételező hölgy ül és néz faarccal. Tévéző egyed nem várja, hogy a hölgy fölpattanjon, körbesündörögje a reménybeli megrendelőt, hogy üzlet állt a házhoz, munka és vélhetőleg pénz, ha nem is a meggazdagodás oly óhajtott mértékéig. Nem, ezt nem várja, hiszen hazai tévéző ö. - Színes? - kérdi a hölgy. - Igen. Fekete és fehér színek is valának benne, s ezek árnyalatai... - Modul? - kérdi a hölgy immár hamuszín arccal. Nos, tudja a rosseb! - válaszolná a tévéző, de finomít a válaszon - ő is modul, modulász, módosulgat - s kifejti, hogy a készülék bár a kedvence, gyakran nyomogatja érzékeny pontjain, tekergeti, kikapcsolja-bekapcsolja, szóval meghitt, mondhatni intimus kapcsolatban áll vele, nap mint nap stiröli, hosszan és kitartóan, satöbbi, de műszaki paramétereit, jelesen modul-e avagy sem, azt nem ösmerí, és jelenlegi elektronikai képességeit ezen dolgok fönnforgásának, avagy teljes hiányának fölfedése meghaladja! A hölgy sóbálvánnyá válik a válasz hallatán, kőszobor valósággal, csak szemei csillognak az élet halovány jeleként. Ezek után meddő kívánság lenne invitálni a hölgyet, hogy jőne ki, nézné meg a készüléket maga, s döntene modulügyben, mert tévéző rájön, hogy mindez másodlagos. A lényeg, hogy lemaradt egy brosúrával, kimaradt a fejlődésből, őskövület, ókonzervatív, begyöpösödött. Fekete-fehér készüléke van ma, mikor a sarkított, sztereo, modul, kinemaszkóp, ájtitinokia a penge!, lehetőleg tűzfal méretű képernyővel. Ha nem modul, akkor alkatrész sincs... Miközben tévéző más szerviz felé veszi útját, megfejti az üzenetet; vásárolj! VÁSÁROLJ! Dobd el a régit, itt az új, meg a még újabb! Modulj modul! - st )