Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-08-23 / 34. szám

1992. AUGUSZTUS 23. 9 valamelyik részlegről eltűnik egy digitális vérnyomásmérő vagy egy drága csizma. Ez azonban már rendőrségi ügy és ilyen esetekben ki is hívják a rendőrséget. Az a lidércnyomásos gondolat, melyről említett tavalyi számunkban írtunk, miszerint a „túl nagy" gyerekosztály valamelyik emeletére felnőttrészleget kellene helyezni, szerencsére már elenyészett. Takarékoskodni természetesen itt is minden lehetséges módon próbálnak, de a hellyel vétek lenne, hiszen a levegősség, a mozgásbeli szabadságot sugalló tér, a tágas teraszok, sőt a kert játékai is gyógyítási tényezők. Nyugtassuk meg magunkat, a hálaérzet még nem veszett ki teljesen honfitársaink köréből. Ne paraszolvenciára tessék gondolni, amivel kapcsolatosan utólagosan bajos lenne kifogást emelni, de ami itteni beszélgetéseink során szóba se került. A szép bejárati aulában azonban ott van egy pálma. Az egyik kis beteg édesapjának ajándéka a szerencsés gyógyulás keltette örömében. Az egyik orvosnő asztalán láttunk egy nyakba akasztható fonendoszkópot. Csillogó-villogó hallgatóműszer, ami könnyen félelmet kelthet egy kicsiben, ha közelednek vele feléje. Itt azonban a fonendoszkóp kerek fejéről egy holdképű baba arca mosolyog a kis betegre. Az egész gyermekosztály mosolygós... ORDAS IVÁN Fényképezte: JÍAPFINGER ANDRÁS Olaszország, Hollandia, Norvégia, az akkori NSZK, Svédország és Svájc képviselői voltak. Ne tessék legyinteni, hogy ezekben az országokban könnyen beszélnek. Ugyanis az elvek minálunk már megvalósulóban vannak és Szekszárdon jórészt valóra is váltak. Sokirányú nevelés Lapunk tavaly december 1-jei számában bemutattuk már a csodás új gyerekosztályt, mely az 1700 ágyas megyei kórház jogos büszkesége. A 130 ágy mellett 70 nővér és 23 orvos teljesít szolgálatot. A környezetről tán csak anynyit, hogy az egyik érkező kis beteg tömören közölte: - Ez nem kórház, hanem óvoda! Dr. Schultz Károly főorvos ^^íves kalauzolásával jártuk végig a különböző színre festett emeletek folyosóit, a tágas társalgókat, figyeltük a játékaik között elmerült gyerekeket és a zárt konténerben, névre szólóan érkező reggeli kiosztását. Mindennél sokkal alaposabban azonban a folyosókon kicsinyeikkel sétálgató, velük beszélgető anyákat. - Sok terhet vesznek le a nővérek válláról? - kérdeztük a főorvost. - Sokat! De természetesen időbe került, amíg megszokták egymást. Ami emberileg teljesen érthető. A szakképzett ápolónők (mind a 70 az!) a szakképzetlen szülők figyelő szeme előtt és kritikájának kitéve eleinte nem szívesen dolgoztak. Tulajdonképpen minden irányú nevelés folyt az osztályon. A szülőket felvilágosították az alapvető szabályokról, kötelező betartásukról, az ápolónők pedig rövidesen maguk is érezték munkájuk könnyülését. Nincs látogatási nap, a bejárás dél. utánonként szabad, azoknak az anyáknak pedig, akik éjszakára is itt kívánnak és tudnak maradni, rendelkezésére áll a jól berendezett „anyaszállás". Elgondolható lelki segítség a gyereknek, ha a vizsgálatokhoz se idegen, hanem a szülő kíséri. - Akik megbecsülik magukat? - Akik nem, azokat udvariasan felkérjük a távozásra! Ismeretes módon nem vagyunk egyformák, sőt az egyes családok egészségügyi kultúrájának változatosságát bizonyító példákkal tele lehetne írni ezt az újságot. Volt szülő, akinek szakmája szerint intelligensnek kellett volna lennie, mégis felháborodott a csecsemőknél különösen nehéz röntgenezés, egyébként kifogástalan technológiai megoldásán. Összekoccanás ápolónő és szülő között mindmáig előfordul, de a korábbinál ritkábban, hiszen a jót előbb meg lehet szokni. Azt természetesen nem, ha az anyaszállás szobájában cigarettáznak, nem ügyelnek a rendre, netán