Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-08-02 / 31. szám

12 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1992. AUGUSZTUS 2. Bal felső sarok Örülök a reflexiónak - akár pozitív, akár ellenkező előjelű. Pár héttel ez­előtt e rovatban arra tettem nagyesküt, hogy a most magunk mögött hagyott labdarúgó-bajnokság első, illetve má­sodosztályában nem volt bundagyanús mérkőzés. A bajnoki véghajrában, de előtte sem emlegették egy-egy meccs kapcsán a szurkolók és a kollégák azt a bizonyos téli ruhadarabot. A hozzám üzeneteket eljuttató kakasdi szurko­lóknak sincs ezzel a megállapításom­mal semmi bajuk, csupán óvatosan arra intenek: nézzünk már lejjebb is ­például a megyebajnokság utolsó for­dulójának egyik, az ö sorsukat alapve­tően meghatározó mérkőzési (Ger­jen-Ozora 12-2) vegyük már górcső alá -, és nehogy arra az általános kö­vetkeztetésre jussak: minden szinten eljött a morális megtisztulás. Valóban, még megyebajnoki szeszé­iyességet bekalkulálva is furcsa ez a vízilabda-eredmény. Ekkora különbség nincs a két csapat között - már ha mindvégig éles a meccs -, s az ozo­raiak valamilyen okból kifolyólag presztízskérdést csinálnak abból, hogy kijöjjenek egy ötösből, ami a két csa­pat közötti vitathatatlan tudáskülönb­ség alapján realitás. Azt mondom, nem volt éles meccs, de ezzel még nem állítom, hogy kézzelfogható bizonyíté­kokát kéne keresni, mert ez esetben a sportmorált mételyező bundáról lenne szó. Olyan a futball egyetemétől a kör­zeti bajnokságig ritkán fordul elő, hogy egy csapat önmaga esküdt ellen­ségévé válna, magyarán egy fair play­díjas produkcióval az alacsonyabb osztályba ítéltetné magát. Nem volt szükség itt a dolgok „lezsírozására", mert a sors pikantériájánál fogva az ozoraiak a „nagy zakóban" voltak ér­dekeltek, vagyis abban, hogy a Gerjen malmára hajtsák a vizet. Tudták, ha ők nyerik a bajnokságot, vállalják az NB Ill-at miáltal nem lesz a verseny­kiírásban szerepeiméi több kieső, míg egy kakasdi végső siker (persze ehhez nyerni kellett volna Faddon) igencsak kellemetlen helyzetbe hozta őket, mi­vel nyílt titok volt: a Kakasd nem vál­lalja a magasabb osztályt. Ennek ki­nyilatkoztatása -^ha már oly hőn óhajtották a bajnoki aranyérmet ­sportdiplomáciai baki volt. Persze ezen hiba el nem követése esetén nem vált volna automatikusan vérre menően élessé az általuk kifogá­solt mérkőzés... Nem váltották meg Még a hét elején dobogóra lépett Barcelonában a két szekszárdi súly­emelő, Lénárt Ferenc (56 kg) és Czanka Attila (60 kg). Érdemi kérdé­sekbe egyikőjük sem tudott beleszól­ni, mindketten elmaradtak egyéni legjobbjuktól. Lénárt 252,5 kilós telje­sítménye a 9., míg Czanka 285-je a hetedik helyre volt elegendő. Nem si­került az olimpiai pontszerzés. * i Hüledezik a sportvilág Egy őspaksi a tatami királyai között Az ám a kimondhatatlanul, leírha­tatlanul nagy öröm, ha olyan valaki lesz mintegy varázsütésre olimpiai bajnok, akitől egyáltalán nem vártak ilyen fegyvertényt. Az éremremé­nyekkel kecsegtető Csák és Hajtós ár­nyékában senki sem figyelt oda Ko­vács Antalra, az Atomerőmű SE 20 éves, 95 kg-os kategóriában verseny­ző dzsúdósára. Mondván, élete első olimpiáján a tapasztalatszerzés jegyé­ben jusson túl egy, esetleg kettő el­lenfélen és kész. Elindult vérmes re­mények nélkül, s kedden 11 óra táj­ban megérkezett a mennyországba... Népmesék kisemberére jellemző fur­fangossággal, heroikus küzdelem kö­zepette. Nem tudtuk még igazándi­ból komolyan venni őt az első két győzelme után sem, pedig már övére tűzhette a szöuli olimpiai bajnok skalpját is. Sportlapok, sportoldalak írói, szerkesztői sem gondoltak arra: nem ártana miatta az első oldalon, avagy a főhelyen egy esetleges szen­zációt közlendő, icipici lyukat hagy­ni..., mert ez senkinél sem volt benn a pakliban. De a magabiztosan bevitt jukók után, amiket az elődöntőben és a fináléban láttunk tőle; elnézést kell kérnünk... Ott állt a tatamin az olimpiai baj­noki cím megszületésének pillanatá­ban, örömkönnyektől béklyózottan, egyszerűen nem volt magánál. Vajon kire és mire gondolhatott, ha az ér­zelmektől legyőzötten egyáltalán tu­dott konkréten valamire, valakire gondolni... - Életem kitörölhetetlen emléke, örökké maradandó élménye ez a keddből szerdába nyúló éjszaka ­emlékezik az édesanya, Kovács Fe­rencné, Marika, akinek igen mozgal­massá váltak napjai fiának világraszó­ló diadalai óta. Mivel Anti még Bar­celonában tartózkodik, akkora a paksi lakásukon a forgalom, mint egy kö­vetségen. - Hogyan ünnepeltek? - A Telesport hívása után pillana­tok alatt legalább harmincan össze­jöttünk a lakásban. Mindenekelőtt a cselgáncs szakosztály, Anti baráti kö­re, de éjfél után betoppan három pes­ti újságíró is. Három óráig a tetőfo­kon volt a hangulat, de utána se jött álom a szememre. - Ha nem látják a tévéközvetítést, csak rádión követik figyelemmel az eseményeket, talán el sem hiszi. - Valahogy így. Tudtam ugyan, hogy iszonyatosan sokat dolgozott a klubjában és az edzőtáborokban, de éremre sem számítottam, inkább egy jó helyezésre. - Mennyire érdekli a sport? - Abszolút területen kívülinek számítok. Csak annyit tudok belőle, amennyi a fiam szereplésével kapcso­latos, tájékozatlan vagyok, semmilyen sportmúltam, kötődésem nincs. - Ez már csak jelen időben igaz, hisz kizártnak tartom, hogy az olim­pia hátralevő eseményei iránt közöm­bös legyen... - Hát igen, a fiam olimpiai bajno­ki címe ebből a szempontból is új fe­jezetet nyit életemben. - Mit gondol, ez a siker minden­képpen változást hoz a fia életében? - Ismerem annyira a fiamat, hogy megkockáztassam a kijelentést: ő alapjaiban nem fog megváltozni, a di­csőség nem száll a fejébe. Biztos va­gyok abban, hogy az ünnepnapok el­múltával máris a tanulásra koncent­rál, hogy minél hamarabb befejezze a műszaki egyetem paksi karán azt a félévet, amit az olimpia miatt félbe­hagyott. Továbbra is a tanulás és az élsport jegyében telnek a napjai. - Ön, mint mondotta, nem sport­orientált, ennélfogva a kezdet kezde­tén, vagy tíz évvel ezelőtt, amikor a sokat emlegetett Tuncsik elhintette a sportág magját a városban, nem pró­bálta lebeszélni? - De igen... - nem akarom leta­gadni utólag. Az az igazság, hogy ál­talános iskolás korában a zenében is tehetséget árult el, jobban szerettem volna, ha ezen a területen próbálko­zik, de mint kiderült: életem legna­gyobb tévedése lett volna, ha esetleg rám hallgat. - Pedig az első néhány évben nem mutatkoztak meg a kivételes te­hetség félreismerhetetlen jegyei. Ta­lán későn érő típus... ^^ - Ezt a szakemberek tudnák rri^P mondani. Mindenesetre a legna­gyobb változást mostani edzője, Han­gyási László idézhette elő, nála je­lentkeztek az első igazán komoly eredmények. Ekkor kezdtük mi szü­lők érezni: viheti még ebben a sport­ágban valamire. Sajnos, a férjem már nem érhette meg ezt a diadalt, mert tavasszal hosszan tartó súlyos beteg­ség következtében elhunyt. Antit na­gyon megviselte az esemény. Egye­dül Hangyási volt képes arra, hogy a további kemény munkára rábírja, s az ő segítsége révén került lelkileg helyre. - Önök mennyire tekinthetők pak­sinak? - A szó legigazibb értelmében. Őseink is itt éltek. A fiamnak is na­gyon erős a kötődése, szinte biztos vagyok, hogy kimozdíthatatlan innen, nem igazol máshova. - Mivel várja, mi a legkedveseW^, étele? - Most is azzal, amivel az Európa­bajnokság után vártam: a brassói és az aranygaluska a kedvence. Messze a Ká(h)naántól „Az egy dolog, hogy mit szeret­nénk, a fő kérdés: mire lesz pénz" ­mondja kissé letargikusan Sáth Gyu­la, a Húsipari SE NB I. A csoportjába jutott női asztalitenisz-csapatának ve­zető edzője, amikor arra próbálom rávenni, hogy avasson be a kulisszák mögött zajló, a csapat megerősítését célzó tárgyalásokba. „Minek a sztori, ha nem jön össze az általam elkép­zelt csapat, s a nagy szürkeségben kínlódhatunk esetleg a bentmaradás­ért" - próbál lebeszélni. - Ennyire rosszul állnak a dolgok? Pedig az Ormai-iskola még ma sem akármilyen képességű képviselőjé­nek, Káhn Szilviának a leigazolása óriási fegyvertény lenne... - Naná!... Pedig nem lenne nehéz idehozni. Szóban már megegyeztünk, hajlandó lenne nálunk játszani és... ami ennél lényegesebb - klubja, a BSE - mivel Szilvi a még két évig élő szerződése ellenére nem akar náluk maradni - nekünk hajlandó lenne piaci ár alatt eladni. A gesztuson nem kell különösebben csodálkozni: egy­szerűen nem akarják, hogy rivális csapatot - mint például a Postás ­erősítsen. - Mibe kerülne ez a klubnak? - Az igazolás maximum kétszáz­ezer forintból megoldható, de ebből még talán engednének is. Ne feled­jük: a magyar ranglista 9. helyezettjé­ről van szó, akinek még vannak cél­jai. Fizetésben, prémiumokkal együtt nettó 25-nél nem kérne többet. Ter­mészetesen ezt csak akkor kapná, ha képességeinek megfelelően húzóem­ber lenne. - Gondolom, Zsemlyét és Tiha­nyit ennél olcsóbban meg lehet sze­rezni? - Igen, bár ők is inkább státusá­ban profiként jönnének, de nem ra­gaszkodnak hozzá. Ami még külön kedvező: egyesületeik (Közért, 31. Építők) megszűnőben vannak, így az átigazolási díjat meg lehetne úszni. - Mit ígért a Húsipari SE? - Úgy tudom, még semmit, mivel ehhez is szponzor szükségeltetik, az egyesület további működéséről nem is szólva... A sportoldalt összeá 11 ította: Bálint György

Next

/
Oldalképek
Tartalom