Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-07-26 / 30. szám

1992. JÚLIUS 26. , SZEKSZÁRDI fASARNAP 9 kell(ene). Fantasztikus, hogy napjainkban mennyi a családban elmagányosodott, szeretethiányos, az életkorának megfelelő problémákkal egyedül viaskodó gyerek és fiatal, és mennyire nem jelent védelmet az, amit első megszólalásukkor a szülők méltatlankodva így szoktak megfogalmazni: „De hiszen mindent megadtunk (megadok!) neki!". Kilép Jeszekszky László szobájából a mára behívott nagylány és a tanár úr föllapoz egy munkafüzetet, hogy két különösen veszélyes esetről beszéljen. Van egy 16 és egy 17 éves látogatója. Problémájuk azonos. Rossz társaságba keveredtek, barátnőkként. Egyiküknek nem kellene már idejárnia, de kérte, hogy havonta legalább egyszer eljöhessen, be^fcélgetni. Szülei elváltak, anyja ^roveli, aki maga is fiatal még, helyét, boldogságát kereső, egzisztenciális gondokkal. Se ideje, se türelme a szakmunkástanuló nagylányra, akinek minden vágya, hogy fontosként, valakiként otthon lehessen valahol. Barátnőjével együtt sodródott ahhoz a szektához, amely a keleti vallásokból merítve „ideológiáját", és azt vonzó zenével is megtámogatva a lélekvándorlást hirdeti. „Újjászületéssel lehetséges halál után a jobb, a más élet!" Gyógyszereket vett be. A kórházból való elbocsátás után kis ideig azért haragudott magára, hogy kevés volt a beszedett gyógyszer. Igaz, azzal sem számolt, hogy a hétvé^fei buliból anyja hamarabb haza^Wr. Ma azt szégyelli, hogy milyen butácska volt. - Apu hiányzik, vele mindenről lehetett beszélgetni. De most, mintha rám is haragudna, hogy elváltak. Nekem az lenne jó, ha minden úgy lenne, mint régen, de anyu újból féijhez akar menni, biztosan apu is megnősül. Kinek kellek én? Mi lesz velem a szakmunkásvizsga után? Folyik a gondozó-tanácsadó napi élete. A váró egyik falán fölirat, ami türelmet kér arra figyelmeztetve a várakozókat, hogy időigényesek az orvosi, pszichológiai és pedagógiai vizsgálatok. Persze, hogy mindenki sietne innen elfelé. i * Dr. Papp István két berendelt fogadása között arról beszél, hogy évente nem sok olyan gyerek, fiatal kerül velük hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolatba, aki öngyilkosságot kísérel meg. Mi a legfőbb tapasztalat? Az, hogy korra, nemre való tekintet nélkül tanitani kellene a civilizációs ártalomként individualizálódott embereknek, hogy egyik csak a másik által képes teljes értékű ember lenni, edzettebb a mai kor néha elviselhetetlennek látszó terhelésével szemben. Az jut az eszembe, hogy hazánkban évente 4-5 ezer öngyilkos hal meg, s nyolc-tízszer ennyi kíséreli meg az öngyilkosságot, gyakran a családból, környezetből vett minta alapján. Nem tudom, mikor hallottam először azzal zárni a rádió reggeli krónikáját, hogy adás végén pályatársam így köszönt el: „Vigyázzanak magukra és egymásra!". Már nem mosolygok ezen. Hálával fogadom, mert nagyon is elkél ez az útra bocsátó intelem. Régen rossz, ha nincs „kameránk" a család, a környezet rezzenéseinek figyelemmel tartására. Ahány halállal végződő és megkísérelt öngyilkosság, a tett elkövetése előtt ott van a „Cry for help", a segítségkérés. Ha tetszik, az S. O. S. jelzés. A végleges és kísérletes veszteséglisták azért tudnak gyarapodni, mert csak kevésszer sikerül felfognunk ezeket a jelzéseket az élethez alapjában véve ösztönösen ragaszkodó embertársainktól. Szó esik az egyházak áldásos és erősödő megelőző tevékenységéről, a hitoktatás hasznáról és a különféle, korábban tiltott, korlátozott karitatív szerveződések megelőző tevékenységéről. Arról is, hogy óriási a jelentősége csak Szekszárdon a szerdától vasárnapig (és ünnepnapokon is) bérmentesen hívható S. 0. S. lelki telefonszolgálatnak, mely este hattól reggel hatig tart ügyeletet. Kevés a gyermekkorú hívójuk, annál több a felnőtt. Vajha mérni lehetne, hány élet megmentéséhez adtak - adnak indító segítséget, győzték - győzik - meg a hozzájuk fordulókat az élet szentségéről! De a megelőzés eredményei szinte mérhetetlenek annak ellenére, hogy egy nemrég fölröppent hír szerint 1989 második felétől csökkent hazánkban az öngyilkosok száma. Kételkedő elmékben viszont gyanút ébreszt a kedvező tendencia megjelenésének kötése a rendszerváltáshoz. Jaj, csak ne kezdjük magunkat ezentúl már más meggondolásból félrevezetni és tetszetős statisztikákkal kábítva, magunkban félresöpörni azt a cselekvésre ösztönző megállapítást, hogy hazánkban a pszichológiai krízisellátás messze nem kielégítő. Helyére kell tenni, ki kell teijeszteni, megerősítve az önsegítő, vallási segédcsapatokkal, megragadva minden lehetőségét a mentálhigiénés kultúra terjesztésének. * A befejezett öngyilkosságok 1990-91. évi statisztikájával dr. Papp Géza állandó igazságügyi orvosszakértő tisztelte meg olvasóinkat. A kép nem igazolja - hál'isten - a köznek azt a vélelmét, hogy Tolna megyében a gyermek-és fiatalkorú öngyilkosok száma megrázóan magas. Budapesten és az ország nagyobb városaiban igen. Ám itt, a szűkebb hazában az 1-2-3 erőszakos halál is sok, jóval több annál, mint ami mellett el lehet menni a kínálkozó, esetenként tódításoktól sem mentes magyarázatokkal, vádaskodó okkeresésekkel. Tavaly, 1991-ben két 15 és 30 év közötti öngyilkost temettünk. A 31-50 évesek köréből veszteségünk 32 volt, az 51 évesektől a 70 felettiek csoportjaiban 46-an végeztek magukkal. Elveszítettünk tehát összesen 80 életet. Ez év, 1992 első felében - eddig - 49 embertársunk végzett magával. A többség mindkét évben önakasztással, méreghez (gyógyszerekhez), lőfegyverekhez kevesen nyúlnak. Az okok egyébként legfeljebb 20-30 százalékban vezethetők vissza alkoholizmusra, elmezavarra. A feltárás a szociológia tartományában lenne kívánatos. Hogy csökkent 1991-ben az öngyilkosságok száma, mert minden 100 ezer lakos közül „csak" 42-43 vált meg az életétől erőszakosan? Bár hihetnénk a frissen regisztrált tízszázalékos javulásnak! Félő azonban, nem helytálló ez a tíz százalék. Miután az élet nevében, védelmében szólunk, rossz arra gondolni, hogy a bevezetőben említett helyi elzárkózás okai esetleg ebben is keresendőek... * Zárszóként Gáborról, aki barátságába fogadott. Számomra meglepő volt, nyíltsága miatt kissé karcos beszélgetésünk után. Puszit kért távozóban a serkenő bajszú legényke. Féltem ezt a szeretetre éhező kamaszembert, s de szeretnék hinni abban, hogy eljut a férfikorba és családapaként kizáija családjából azt a szeretetlenséget, ami miatt ő lélekben elárvult... LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: - ka -