Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-06-21 / 25. szám

/ , SZEKSZÁRDI 8 WASARMAfe" 1992. JÚNIUS 21. ezer forintba kerül. A faszeg sem a régi minőségű. A fonalak legtöbbje már műanyag, alig-alig kell szurkozni cérnát. A sarokvasak csapnivaló minőségűek, a női cipők kiváltképpen nehezen javíthatók. A ceruzányi sarok úgy szakad le, hogy javítani nem lehet. Ha bőrrel kell bevonni a műanyag sarkat, alig találni megfelelő minőségű felsőrészt. A színről nem is szólva. - Azért fel tudok hajtani mindig annyi anyagot, hogy dolgozni tudjak. Nem mondom meg hogyan, s milyen úton, de dolgozgatni annyit tudok, hogy éppen megélünk. Nagymányokról jöttem ide, van még egy másik műhelyem is. Iszonyatosan drága a bérleti díj is. És előfordul, hogy nem mindig tudom tartani a javítás idejére mondottat. Előfordul, hogy valaki kétszer is jön a cipőjéért. Mondom, az anyaghiány az oka. Arra törekszünk, hogy ne sok cipő legyen a műhelyben, a vállalást azonnal teljesíteni szeretem. - Mikor készített utoljára a fiatal mester új cipőt? - Két hete. Magamnak csináltam. Újat nem nagyon rendelnek a népek, mert négyezer forint alatt nem tudom elkészíteni. Egyébként én mindig magam készítette cipőben járok. - A városban egy kezünkön könynyen megszámolhatjuk a cipészeket? - Igen. A szövetkezetnek van egy műhelye-vállalója a Mikes utcában. Aztán van egy idősebb ember, nem ismerem őt. Van persze háznál dolgozó iparos még. Meg az én két műhelyem. TeEzernyi ága-boga van a szolgáltatásnak. Itt van például a lábbelik ügye. Bárhogyan is számoljuk, reggelente Szekszárdon legalább huszonötezer ember húz valamilyen cipőt, szandált, újabban a hölgyek még nyáron is csizmát. Tóth Zoltán kisiparos Zrínyi utcai műhelyében azonban ez nem nagyon látszik. Kevés a cipő, amit javításra küldenek. hát ami azt illeti, kellene sok munkának lenni. Pedig csak negyven-száz forintos tételekből jön a bevétel. Ami azt is jelenti, hogy egy hónapban az egyheti munka bevétele nem elég az adóra, meg a tébére. - A cipészek az év melyik szakát kedvelik? - Az őszt, a tél elejét. Most még elszáguldanak egy szandálban, saruban, mokaszinban, de télen, ha még ilyen gyengék is, mint mostanában, akkor is előkerülnek a lyukas, szakadt cipők. És akkor aztán hajtás, hajtás, nincs megállás. Most? Látja, itt ülünk már egy órája, ülhetünk még egy órát, akkor is jó, ha két kuncsaft kopogtat. A mester ölében egy meglehetősen nyűtt félcipő. Ragasztani nem lehet. A műanyag ráma nem bírná el. így aztán elő a tűt, az árat, és hajrá. Szépen alakul, formássá válik a lerobbant lábbeli. Az asztalon szerszámok, amint illik egy cipészműhelyben. A - Itt van dél, és eddig csak két kuncsaftom volt - mondja a fiatalember. - Egyik sarkalást, a másik nyelvragasztást kért. Drága a cipőjavítás, az embereknek nincs pénzük. Olyan lábbelit is hoznak, amit régebben egyszerűen a kukába dobtak. A bőr iszonyúan drága. Az ellátási körzet, az anyagbeszerzési lehetőségek ismertek: a pécsi kruppont az ország más vidékéről lehet beszerezni. Egy doboz ragasztó rádió zenét sugároz, a mester öltöget, előveszi a büdös és drága ragasztót, éppen egy jugóból hozott mokaszint ragaszt. Megmutatja, hogy milyen silány minőségű a sokak által jó hírűnek tartott jugó mokaszin. Az a baj, hogy a polcon ott sorakoznak a kaptafák meztelenül, az volna a jó, ha mindegyiken, vagy legalább többön feszülne szép színbőr, várva a kuncsaftot. De azok ritkák; varrni, ragasztani, sarkalni - ennyi ma a cipészmesterség. A fiatal mester például csizmát még nem is készített. Hiába, az ipar, a nagyipar dönti az egyszer használatos lábbeliket, hacsak nem nő a szegénység, mert abban az esetben majd csak-csak szaporodik a munka. Hiszen Szekszárdon azért mégiscsak reggelente huszonötezren húzunk lábbelit. PÁLKOVÁCS JENŐ FOTÓ: KÁPFINGER ANDRÁS