Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-06-14 / 24. szám

6 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1992. JÚLIUS 12. 6 Angol wjyabónak hívták A sima, passzent nadrágok 1936-ra, amikor Komáromi István fölszabadult, éppen kimentek a divatból. Jöttek a derékban bővítettek. A hajtóka megbeszélés nélküli tartozéka volt a pantallónak, csak az estélyekre, bálokra viselt, úgynevezett szalondarabok - a fekete zakóhoz való csíkos nadrágok - készültek hajtóka nélkül. Kétsoros zakót abban az időben csak a pocakosok viseltek, kihasználva ennek a szabásnak jótékony slankító hatását. A negyvenes évek felöltői, kabátjai nagyon hasonlítottak ahhoz, amit napjainkban viselnek a divatosan öltözött férfiak. Két sor gombbal, raglánszabással, a mostanival megegyező hosszúságban szabták, varrták az angol úriszabók. - Igen kérem, akkor a férfiszabókat angol úriszabónak hívták. A mesteremnek a városközpontban, a mai 50-es bolt mellett volt a műhelye. A megrendelőink is a város elitjéből kerültek ki. Orvosok, ügyvédek, a város vezetői jártak hozzánk. Szerencsém volt, mert a mesterem - mivel néha elment délutánonként a barátaival sörözni vagy egy-egy kártyapartira - azt mondta: Pista, te leszel a helyettesem. Dacára, hogy az unokaöccse is ott dolgozott. Voltak olyan kuncsaftok, például egy honvéd százados, aki aztán mindig a főnökhelyettest kérte... - emlékezik Komáromi István nyugdíjas szabómester, a régi időkre. Bár egy ilyen kisváros, mint Szekszárd, aránylag elmaradott volt a budapesti szabóságokhoz képest, de azért már akkor jártak a mesternek a külföldi szaklapok magyar fordításai. A férfiöltözékeken kívül készítettek női kosztümöket, kabátokat is, mert hogy olyan női szabó, aki ezeket tudta, nemigen akadt... Az úri közönség kiszolgálása közben azt is meg lehetett tanulni, hogy hogyan kell a megrendelővel udvariasan, annak teljes megelégedettségére bánni. Az inasévek alatt elsajátítottakat Pista bácsi sokféleképpen hasznosította. Huszonnégy évesen, 1942-ben lett önálló szabómester, a Korzó Áruház előtti téren volt a műhelye. Ennek államosítása után, az 1951-ben alakuló Szabó Szövetkezetnél dolgozott, sőt elnök is volt. Egy-két év elteltével azonban a „pártvonal" erősödött, jobbnak tűnt lemondani és ismét kisiparosként dolgozni. Akkor még szinte mindent kézzel kellett készíteni, nem voltak speciális gépek. Nagyon munkaigényes volt ez a tevékenység. Ráadásul az adózás is sújtotta a kisiparost, ezért annak, aki így akarta eltartani a családját, szinte éjjel-nappal kellett dolgoznia. Jó néhány évi önálló munka után, ezért ismét visszatért a szövetkezetbe, ahol a férfi méretesrészleg üzletvezetője, szabásza volt. A rendszeresen megrendezett országos szabászversenyeken egyszer harmadik, kétszer második helyezett lett, s volt olyan is, amikor ő bizonyult az ország legjobb szabászának. - A divattal állandóan haladni kellett. Nem elég a kézügyesség. Fontos a jó ízlés is, meg az, hogy az ember állandóan foglalkozzon a szakmájával. Én például nem szőlészkedek, a szabóság mindig lekötött. Pista bácsi szobájában most is található jó néhány divatlap, és persze szaklapok. Ezek segítségével képezi magát állandóan tovább. Havonta megjelenő külföldi lapot mutat, amely a világ divatját meghatározó párizsi, olaszországi, távol-keleti divatkongresszusok „döntéseit" ismerteti. Minden lapban közlik az új vonalak szerkesztését is. - Csak ránézek és már tudom is, hogy mi a változás - mondja, s valóban ránéz, sőt tanulmányozza is az új divatot, bár az aktív munkával hetvenéves korában fölhagyott. Szekszárdon már ^^L néhány férfiszabó dolgozik. A^^ szövetkezet méretes szabósága^ ahol korábban ötvenen is dolgoztak - évek óta nem működik, a kisiparosok között is legföljebb ruhakészítők, de nem férfiszabók találhatók. Aki nem talál magának megfelelő kónfekcióöltönyt, vagy „pedáns munkával, még a férfiakénál is divatosabban elkészített" női kosztümöt szeretne, annak bizony keresgélnie kell a szabót. Nincs több lehetősége annak a fiatalnak sem, akinek van hajlama és szívesen választaná az „angol úriszabó" mesterséget. Ma- . napság aligha siet segítségére a véletlen, mint annak idején Komáromi Istvánnak. - A Kisbödőben, ahol laktujg^ fűszeres volt a későbbi meste^P öccse. Mikor egyszer elmentem hozzá vásárolni - éppen akkor végeztem a négy polgárit - azt mondta: Pista, kellene egy inas a bátyámnak... - ri Fotó: - ka A véletlen segített megismerkedni egy szálas, jól öltözött, negyven év körüli férfivel. Korán őszülő fajtának tűnt, mert a haja acélszürke. Szemlátomást halálosan fáradt volt. Percek alatt kiderült, hogy nem oktalanul. Két napja indult Vajdahunyadról Bajára, hogy egy nagy hírű orvos segítségét kélje balesetet szenvedeti kisfia gyógyítására, akinek bajára otthon nem lelt orvoslást. A főorvos külföldön, a kalaznói rokonok elutaztak. Se a fejét nincs hol lehajtania, se a gyerek ügyében nem tudott intézni semmit. Egyébként a baleset óta őszült meg, napok alatt. Az imént más magyarok üldögéltek mellette itt a padon, és mert szokatlan tájszólásán megérezték, hogy nem idevalósi, nyomban megkapta a bókot: - Ronda oláh! - Miért nem vágta szájon legalább az egyiket? - Otthon megtettem volna. De itt útlevéllel vagyok, külföldi, még csak az hiányzott volna, hogy bajom támadjon a milíciával... akarom mondani rendörséggel! Ok is magyarok voltak. Ebédet mifelénk még csak-csak elő lehet teremteni. Pihenőhelyet szintúgy. Közben telefon az ügyben segíteni tudó itteni főorvosnak, aki szinte nyomban fogad. Külföldit felvenni az osztályra ugyan bajos, de ha az illető itt szenvedett balesetet, akkor kötelező. Ki bizonyíthatja az ellenkezőjét...? (Bizonyára akadna, ezért nem írtam le se az elbűvölő segítőkészségü főorvos nevét, se a betegség mikéntjét, hogy ne lehessen visszakövetkeztetni. Hiszen magyarok vagyunk...) Látatlanban fogadok, hogyha majd a gyerek az anyjával megérkezik, valahol sikerül szállást teremteni az asszonynak. Ha máshol nem, hát a kakasdi székelyek között. Esetét hallva egy téesz fömezőgazdász barátom még aznap meghívta vacsorára. Nálunk aludt, a hajnali busszal ment Szegedre. Onnan a határra, majd Temesvárra, Dévára és átszállással haza. Magyar könyvekkel tömtem meg kis táskáját, állítólag mostanában akadálytalanul át lehet vinni ilyen veszélyes kiadványokat a határon. Volt forintja elég, a tárcájában néhány ezer lej, így biztosra vehetőnek tűnt, hogy nem lesznek vámproblémái. A vajdahunyadi kis beteg legnagyobb vágyát azonban nem tudtuk teljesíteni, mert kívánságainak netovábbjából történetesen egy gramm se volt itthon. Mi lett volna egy ottani magyar gyerek számára az örömök öröme? Egy csomag Rama margarin. ORDAS IVÁN Magyarok vagyunk...