Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-05-10 / 19. szám

1992. MÁJUS 10. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 9 Ha lesz állásuk. Ez azonban korántfem biztos. A hallgatók közül néhányan szívesen vállalnának munkát az utolsó évben, elképzeléseik is vannak, hogy az élet szinte egészét felölelő szociális munka mely területére szakosodnának. De a lehetőségek enyhén szólva szűkösek. - Úgy tűnik, hogy a szociális törvény megoldja ezt a kérdést, amenynyiben önkormányzati feladattá teszi a családsegítést - összegzi Ferge Zsuzsa. - Szekszárdon már döntöttek a családsegítő központ létrehozásáról, van börtön, kórház. Egy jobb külföldi országban a kultúra része, hogy a kórház kapujában szociális munkás várja a beteget, hogy segítsen, hogy az ember ne érezze magát elesettnek. Nálunk a kultúra része az ma még, hogy az emberek ne kapjanak információt, legyenek kiszolgáltatottak, szorongjanak. Ennek a kultúrának egyszer vége kell, hogy legyen - jelentette ki nem minden indulat nélkül az ismert szociológus. Általában késésben vagyunk. Gyakran lemaradunk. Kullogunk a problémák nyomában, s előfordul, hogy mire odaérünk, nincs mit megoldani. Újabb gondot legfeljebb az okoz, hogy mit kezdjünk a sok feleslegesen képzett emberrel. Ritka eset, hogy már akkor kezünkben van a megoldás kulcsa, amikor még igazán fel sem ismertük a problémákat. Kérdés, hogy a sok jól képzett ember megtalálja-e, megtalálhatja-e az élet perifériáján azokat, akik gondoskodásra szorulnak. Ezen a télen újvárosban megfagyott egy öregember, nem volt tüzelője. Napok múlva találtak rá. Nem ő volt az egyetlen. Az elmúlt évben városunkban 13 öngyilkos volt, s ez a szám ugrásszerűen emelkedik. A rendőrségi információk szerint városunkban a hajléktalanok száma megközelíti a százat. Fekete Katalin Fotó: Kapfínger András Szekszárdi történetek A kertmoziról, ami nincs, de volt Volt bizony. Ezt a fiataloknak és az azóta Szekszárdra költözőiteknek mondom, akik nem láthatták. A mostani Skála parkolója, pontosabban udvari raktárai helyén állt. Eleinte igen kezdetleges kivitelben, rossz ülőalkalmatosságokon lehetett helyet foglalni, teteje nem volt. Ha esett az eső akkor persze elmaradtak, meg félbeszakadtak dolgok. Ökölvívó-mérkőzések, politikai rendezvények, kabaréestek, színházi előadások voltak itt nyaranta és hát természetesen legtöbbet kertmozi. Hatalmas vászon, jó kép, jó hang, és nagyon emlékezetes filmek. A Harakiri-re emlékszem élénken. A későbbiek folyamán, a hatvanas évek vége felé befedték. Vasvázas, szép sárga műanyagtető került a nézők feje fölé, de sajnos nem sokáig tartott az öröm, mert egy nagy hóesés után a szerkezet leszakadt. Nem bírta el a hó súlyát. Ezután még helyrehozták, de ahogy kitört a dombon őrület, már minthogy a városlakók jó része a nyárra kiköltözött Dombodba, a módi az volt, ha valaki ott épített, szóval ebben az időben kitalálták azt, hogy az egészet költöztessék ki Domboriba. Ebből ugyan nem lett semmi, de már Szekszárdon sem működött, bizonytalanná vált a helye, aztán jött a Skála és végképp befuccsolt egy olyan hely, ahol nyáron sok százan, sok ezren töltötték el estéiket viszonylag olcsón, és kulturált körülmények között. A város közepén meleg nyári estéken helye lenne ma is egy ilyen létesítménynek. Ettől még lehetne másik mozi is, azelőtt is volt, meg lehetne a vásártéren autós mozi, ami a mostani évek divatja, dehát mindenki nem akar már este autózni, hisz akkor még egy pohár sört sem ihat meg. Hogy hol legyen ez a mozi? Ki tudja? Egy éve voltak még ötleteim, de azok ma már nem biztos, hogy jók. Ilyen lett volna a Garay-udvar, a APEH mögötti udvarrész vagy egy másik zárt parkoló a volt önkiszolgáló étterem mellett. Gondoljunk ki valamit közösen. -tükeEgy múzeumi kiadvány: Illyés Gyula még életében úgy döntött, hogy majdani írásos hagyatékának, levelezésének feldolgozását a Simontornyai Vármúzeum igazgatójára, Takács Máriára bízza. Szándékát özvegye támogatta, így a megyénkbeli szakember már évek óta félállásban a József-hegyi úti villában is dolgozik. Illyés választása sok önjelölt, a maga vasát tűzbe tartani mindig kész irodalmi szakembernek bizonyára bosszúságot okozott, pedig a munka óriási, Ilylyés élete hosszú volt és tulajdonképpen bizonyos fokig minden részlete érdekes. A megye külön haszna, és az Illyés-Takács rokonszenv eredménye, hogy a könyvtár és iratok jelentős része a Simontornyai Vármúzeum emlékszobáiba került. A megyei múzeum most különlenyomat formájában is kiadta az évkönyvei XVII. kötetében megjelent tanulmányt: „Illyés Gyula és Normái Ernő levelezése (1936-1982)" címmel. Ne részletezzük túl hosszan, ki volt Normái Ernő. Baloldali munkásember, a költő párizsi barátja és a francia ellenállás Illyés Gyula levelezése tevékeny résztvevője. Olyannyira, hogy a Rákosi-féle „baloldali" Magyarországra hazajönnie is veszélyes lett volna. Minden magánlevél bizonyos mértékig önmutogatás is. Amellett, hogy elhanyagolható személyek esetében közzététele felesleges, nem a „köz"-re tartozik. Illyés azonban irodalomtörténeti rangú személyiség, az ilyesfajta közlései joggal érdekelhetik az utókort: „...számomra az írás, életem végefelé szinte felszabadulást, új élményt jelent... még az sem érdekel, hogy valaha megjelennek-e azok, amiket írok, ha egypár ember, akik mindig életem részei voltak, akiket mindig fontosnak tartottam - elolvassa őket." A mértéktartó, nyugodt, nagyon művelt munkásember, Normái Ernő ezek közé tartozott. A megyei múzeum jó szolgálatot tett az irodalomtörténet iránt mélyebben érdeklődőknek azzal, hogy Takács Mária folyamatban lévő munkájának tört részét, ezt az alapos és nagyon jó összeállítást megjelentette. (Ordas)