Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-05-10 / 19. szám

1992. MÁJUS 10. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 3 A il dezem. • SZ! m nnyi méltatás, mii­vészi kritika, elem­zés született már munkáiról, hogy e kissé megkésett születésnapi beszélgetés­ben én inkább a városhoz füzödő emlékei­ről, a vidék vonzásáról kér­dezem. Mikor járt utoljára mmmmmmmm szárdon? J Talán egy éve. 'most is jönnek a barátaim, s a városi emberek. - S mi az, ami Eszter né­nit ma is, 70 év múltán a vá­roshoz fűzi? Talán az emlé­kek, a családi legendák? -Az emlékek...? Nagyon korán elkerül­tem Szekszárdról. A polgári után egy évig bejártam Lakos Pál­hoz a gimnáziumba rajzot tanulni. Úgy átszik, tehetségesnek ^ntt, mert egyéb­kent nem vállalt tanít­ványokat. - Lakos Pálról, aki a szekszárdi főgimnázium rajz­t ra volt, elég keveset tu­j. Ön hogyan emlékszik - Kedves, szerény ember volt, egyáltalán nem afféle bohém. Nagyon sokat törő­dött velem. így a fel­vételi vizsga már játék volt számomra: zseb­re dugott kézzel néz­tem, hogy a többiek mit csinálnak, mert rég készen voltam... - A polgári iskola tanárai közül kikre emlékszik? »- Nagyon régen már. Talán Ko­•acsné Nagy Lujza, meg Babits Angyalka jut eszembe... - S a családi legendák? - Édesapám olasz volt. Mint selyemher­nyó-tenyésztési szak­embert Bezerédj Pál hívta a városba. Ti­zenhat éves lehettem, amikor meghalt. De arra emlékszem, hogy nagyon jól festett, meg régi pénzeket gyűjtött... Édesanyám óvónő volt. Ma is áll még az az épület, ahol laktunk, s amelyet csak egy kis kert választott el az óvodától. - Önnel beszélgetve mindig szó esik ar­ról, hogy Sass Erzsike unokája... - Igen. Az irodalomtörténet is számontartja, hogy őhozzá írta Petőfi „A négy ökrös szekér" cí­mű versét. Nagyon sokszor el­mesélte nagyanyám a történetet: az uzdi mulatságot, az éjszakai utazást. Egyébként még öreg­korában is sokan felkeresték, hiszen kevesen éltek már, ben még részt vett a Petőfi-ház avatásán Budapesten. A díszven­dégek között Apponyi Albert gróf őt is nagy tisztelettel fogad­ta. Nagyanyám azonban önérze­Szekszárdtól a hímeskövekig Éppen kilencven esztendeje született Szekszárdon. Grafikát tanult az iparművészeti főiskolán, majd a képzőművészeti főiskolán hat éven át Rudnay Gyula tanítványa volt. 1931 és 1942 között a szolnoki művésztelepen dolgozott, 1946-ban a Szinyei Merse Pál Társaság tagja lett. 1926 óta rendszeresen szerepel tárlatokon. Több hazai és külföldi mú­zeum őrzi festményeit. Ő készítette a győri, a felsőőri templom, a Ró­kus-kápolna mozaikjait. Kritikusai a „hímeskő mesterének" nevezik. akik személyesen ismerték a köl­tőt. - így például Kéry Gyula, akihez ott jár­ta után Sass Erzsike egy nagyon szép emlé­kező levelet írt. A boijádi napok apró örö­meinek felidézése mellett azt a féltve őrzött préselt virágot is elküldte, amelyet 1845­ben kapott a költőtől. - Igen, jól emlékszem, milyen gonddal fogalmazta azt a levelet. S bár elmúlt 80 éves, de 1909­tesen elhárította a gróf figyelmes­ségét: „Olyan öreg még nem va­gyok, 16 tagú családomnak még ma is én sütöm a kenyeret!" - Amikor Eszter néni a főiskolára került, teljesen megszakadt a kapcsolata Szek­szárddal? - Nem, mert édesanyám még jó darabig ott élt. Én is haza-haza látogattam, de aztán úgy alakul­tak a dolgok, hogy mind ritkáb­ban került sor erre. De később is többször festet­tem a környéken. Nagyon szeret­tem Sióagárdon dolgozni. Ma is ______ vannak ott kedves is­merőseim. Nem a táj érdekelt, hanem az emberek. Asszonyokat, lánykákat festettem, például a Barsi meg a Sági család tagjait. Ott készült a „Fehér lá­nyok" című nagy tábla­képem, amely a Szi­nyei Társaság nagydíját nyerte a Nemzeti Sza­lon 193l-es kiállításán. - A „téma" évtizedeken keresztül elkísérte. Csak né­hány festmény, illetve hímes­kő címe: „Sárközi cserépíró leány" 1955, „Sióagárdi anya gyermekével" 1966, "Sióagár­di kislány arany háttérrel" 1967, „Sióagárdi ülő kislány" 1970, „Sáritözi asszony ké­nyénél" 1977, „Két sárközi lány" 1978. Honnan ez az ér­deklődés? - Ezt nem lehet meghatározni. Tetszett és csináltam. Tetszet­tek azok a figurák, s én a képszerűség szem­pontjából áttettem. Kü­lönösen a népviselet érdekelt... mint színes, dekoratív dolog. S nemcsak sióagárdi, sár­közi népviseletet fes­tettem, baranyait, ma­tyót is. -Úgy tudom, az 1937-es párizsi világkiállításon, ahol komoly szakmai díjat is kapott, a magyar pavilonba szintén népviseletes nagy figurákat készített. - Igen, bár akkor már egészen más dol­gok érdekeltek. A hí­meskő, az időtálló „freskó" amelyet a szolnoki művésztele­pen Pólya Istvánnal kí­sérleteztünk ki. -S most mivel tölti az idejét? - Számomra mindig a munka volt a legfon­tosabb. Szerencsére még van mit csinál­nom. Most éppen a régi rajzaimat vettem elő... - Önnek több kiállítása volt Szekszár­don is, ahol 1981-ben megnyílt a Mattioni­gyűjtemény. Pár éve - ahogy a munkáit be­mutató albumban szerepel - „a magyar mű­velődéstörténet egyik legvarázslatosabb műemlék épületében", a megyeházán került végleges elhelyezésre. A kiállítás látogatói és szekszárdi tisztelői nevében köszöntjük 90. születésnapján. Nagy Janka Teodóra Balta Demeter felvétele (repró)

Next

/
Oldalképek
Tartalom