Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-05-03 / 18. szám

1992. MÁJUS 10. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 5 Hovatovább elülnek; nem aka­rom azt mondani, hogy posvánnyá si­mulnak; a szek­szárdi szoborviták hullámai. Nem ez lesz városunkban az első posvány. A szobrok egyike-má­sika áll, remélem úgy is marad. Pél­dául a tüzet lopó Prométheuszé, ami a belgáknak megfe­lelt. Helyben nem mindenki nőtt fel hozzá, ami nem baj. Az ellenvéle­mények mindig jók, ha vitaalapot képeznek és nem egyedül üdvözítő, f :nt kinyilatkozta­formájában je­nek meg. Rej­» tély számomra, hogy a megyei kórház központi épülete hátsó frontján álló R. Kiss Lenke-féle nőalakot miért nem dicsérte meg senki, ami szerintem a megye­székhely legszebb szobra... Az alább következőknek sincs kinyilatkoztatás ereje. Egy ma­gánember vitatható magánvéle­ménye csupán. Ha égyáltalán tu­dunk vitatkozni, ami nem a leg­szentebb meggyőződésem... Az alapötlet Szegedről szár­mazik. Ahol a Fogadalmi Temp­lom melletti árkádok alatt meg­örökíttettek sokan, nemzetünk nagyjai. Joggal. Csakhogy kisebb területegysé­geknek, így például Szekszárd­juk, megyénknek is voltak nagy­^P Vannak dolgok, amelyeket ér­tek, vannak, amelyeket csak módjával. Emlékszem azokra az évekre, amikor a szakmájában mindmáig világnagyságnak szá­mító egykori lengyeli pap, Wo­sinsky Mór, csak a múzeum egyik belső termében érdemesült domborműre. Konok muzeoló­gus barátaim akkoriban Wo­sinsky-teremről beszéltek. Aztán a nagy tudós apátplébánosi mi­voltát a furcsa utókor valahogy feledni látszott. Wosinsky tehát Farkas Pál munkája jóvoltából egy félszobor formájában eleinte csak a saját múzeuma folyosófa­lára került ki. Persze mindenki pártrituálisan meghatódott. Én nem és igazán nem azért, mert nem voltam párttag. A nagy tu­dós mellszobra most a múzeum előtt látható, Farkas Pál, de nem az utókor dicsőségére. De: A múzeum pincetárlatán lel­hető dr. Hollós László egyetlen mellszobra, aki a maga gombatu­dós szakmájában az előbbivel egyértékű világhíresség volt. Nincs szobra, mellszobra - sőt neve se - dr. Balassa Jánosnak. Legalább a kórházban valahol. Babits doktornak, a régi kórházat alapító első főorvosnak épp ily kevéssé. Nem hiszem, hogy béri Balogh Ádám (az előnevet így, kisbetűvel írva) ne érdemelne meg legalább egy fantáziaszobrot fogságba esése színhelyén, vala­hol az újra telepített fa táján. És Csapó Dániel Palánkon? Unoka­testvére, Vilmos, a sosem volt ozorai csata, de tényleg létezett fegyverletétel színhelyén? Ozorai Pipo ugyanitt, akinek még hiteles arcmása is fennmaradt? En sze­reztem meg valamikor Firenzé­ből, de ezzel foglalkozzanak az ozoraiak... Azt hiszem sok egyébbel meg­vádolható vagyok, de klerikaliz­mussal nem. A sors úgy akarta, hogy a város legnagyobb alakjai­nak sora pap volt. Mérey apát úr, Szluha György (arcmása a Ven­del-Hadnagy-féle könyvben) épp úgy, mint a város maholnap műemlék jellegűvé, de legalább is városképi jelentőségűvé vált épületének megteremtője, néhai Németh Gyula nagytiszteletű úr. Jogos és okos lokálpatriotiz­musból minden rangosabb tele­pülés örömmel őrzi nagyjai emlé­két és arcmását is. 1 Mi miért nem? Két gondolatom támadt. Ezek közül az elsőt már-már én is el­vetem és csak az együtt gondol­kodás kedvéért írom le. A mű­vész - más munkái iránti - tiszte­letem egyidejű kifejezése mellett, sose ejtek majd könnyet, amikor a Kálváriáról eltűnik a valamikori (akkori) súlyos milliókért emelt, lekonyult szárú távvezetékoszlop. Levelestől-ágastól. Ott fenn is el tudnék képzelni egy alacsony fal­ra alkalmazott mellszoborgyűjte­ményt, afféle pantheont. De úgyis megrongálnák, fájva isme­rem korunkat. Ugyanezt sokkal szívesebben látnám a Sétakert fái alatt - mely Sétakertet talán már senki nem emleget így - egy-egy oszlopon. Őrizve a múltat és szolgálva a jövőt. Sok pénzért...? Bizonyára. És amibe az eddi­giek és az eljövendő szobrok ke­rültek...? Nincs nagy nyugdíjam, de ha akadna, aki e célra beleszáll, szí­vesen lennék egy alapítvány ré­szese. ORDAS IVÁN Fotó: - ka ­Székely anekdoták Szénát rakott fiával az atyafi a ré­ten. A fiú fent szorgoskodott a szeké­ren, igyekezett elrakni azt a szénát, amit az apja feldobott a szekérre. Miután már három vastag rendet tűrt a szénából, és az utolsó rendet is le­foglalta, nehogy útközben lehulljon, megkérdezte: - Édesapám, még tűrünk-e? A^ apa a feleségére gondolva adta meg a választ: - Igen, fiam. Amíg édesanyádat az Isten élteti, tűrünk, ha akarunk, ha nem. Két atyafi elkeseredve bírálta az if­júság gátlástalan viselkedését, az er­kölcs terén mutatkozó hiányosságo­kat. A végén az egyik nem kis gúny­nyal hangjában jegyezte meg: - Mondják, komám, hogy a kend lánya is hízni kezdett. - Az igaz, a gyalázatos egyre hízik - keseregte elszomorodva az atyafi. - Ugyanbizony mi történhetett ve­le? - Nem sok, komám, nem sok. Az 'én leányom is úgy járt, mint a szom­szédom marhája. Az is beleszabadult a herébe, aztán megfútta magát tőle. * A székely rettentő fagyhullámos hidegben sapka nélkül áll az utcán. Arra megy egy másik székely és megkérdi tőle: - Hallja kend, mit áll hajadonfőtt ebben a hidegben? - Hát az úgy történt, hogy oda­bent a házban egy jókora léccel ránc­baszedtem az asszonyt s most kéne egy istenes ember, aki kihozná a sap­kárnst BALÁZSI GYÖRGY Evangélium Húsvét 3. vasárnapján templomainkban a feltámadt Jézusról olvasunk, aki már fel­támadása után harmadszor jelenik meg tanítványainak. Galileában, a Tihcriás tó partján áll Jézus és figyeli, hogyan fáradoznak tanítványai a halfogással. Majd reggelivel kínálja őket. Ez a jelenet Jézus és az egyház, vagyis a benne hívők közösségének kapcsolatáról be­szél. Az ószövetség hitében sem csak az istenhit szerepelt, hanem vigasztalásként az Ern­mánuel, vagyis: „velünk az Isten". Isten puszta létének hiténél sokkal többet jelent az a bizalom, mellyel valljuk, hogy törődik velünk, szeret, benne van életünk minden percé­ben. A Feltámadott háttérből, csendesen figyeli az apostolok munkáját. Szótlanul, de nem érdektelenül. Feltűnő, hogy míg nem történik csoda, az apostolok nem ismerik fel Mes­terükeL A történelem folyamán, az egy ház életében, de a mi egyéni személyes életünkben is, hányszor fordult elő már hasonló. O, az Isten Fia mindig velünk van, éli életünket, de csak észrevétlenül. Nem ismerjük fel, gyakran nem is gondolunk rá. Csak akkor, ha va­lami rendkívüli történik. Azt kell mondanom, hogy még az ilyen helyzetekben is jó, ha valaki ráismer, hogy „az Úr az!". Ez egy felkínált lehetőség Jézus részéről, hogy találkoz­zunk vele, hogy felisme rjük: O mindig velünk volt A minap téri be plébániánkra egy fia­tal házas, aki elmondta, hogy párjával esténként átgondolva a napot mindig új hála és bi­zalom ébred szívükben Isten felé, mert az előttük álló akadályok nem rémítik el őket ha­nem inkább megerősítik abban: Isten eddig is átvitt a nehézségeken, vezetett, most miért ne tenné meg? Ez az újrafelismerés örömmel, derűvel, boldogsággal tölti el őket. Engem is? - Az úgynevezett üresjáratok nem biztos, hogy feleslegesek az életünkben. Jézus harmadik megjelenésének egy másik tanítása és öröme, hogy asztalt terít a benne hívőknek: Jöjjetek, egyetek!". Táplálékra mindig szükségünk van, az étel-ital mindennapi szükséges életfeltételünk. Manapság is sokat kell ezért fáradoznunk. De nem szabad elfelejtenünk a lelki táplálékot sem: az elcsendesedést az imát, az írás olva­sását az Úr testének vételét, a közös istentiszteleteket FARKAS BÉLA — plébános

Next

/
Oldalképek
Tartalom