Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-04-19 / 16. szám

1992. ÁPRILIS 12. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 5 Fiatal családok kényszerpályán Szekszárd város képviselő-testülete egy határozatában kimondta, hogy a városkép-jelentőségű házak lakásai és a garzonlakások nem idegeníthetőek el. Ez az elidegenítési tilalom vonatkozik a Széchenyi utca 62-64. számú ház lakásaira is. Az itt lakók közül ma többen foglalkoznak a lakáscsere gondolatával. Annak idején mindenki úgynevezett előtakarékos garzonlakásba költözött ide. A feladott hirdetésekre voltak jelentkezők, akik bérlakásukat szívesen elcserélték volna kisebbre, de ezek rögtön visszaléptek, mert korábbi otthonukat idővel olcsón megvásárolhatták az önkormányzattól. Az előtakarékos garzonlakásokat azonban időközben átminősítették önl^mányzati bérlakásokká és az ott latroktól használatbavételi díj megfizetését kérték. Ráadásul a jogszabály által ^előírt összeg kétszeresét, 60 ezer forinfctot kellett letenniük a lakóknak, nekik nem jelentett kis igénybevételt a kifizetés. A kétszeres használatbavételi díjat, mint mondják, az indokolta, hogy ők nem álltak sorban lakásért, egyik napról a másikra jutottak önkormányzati bérlakáshoz. Az előtakarékban gyűjtött pénzt nem lett volna érdemes felvenni, mert ha az OTP levonja a kedvezményes kamatot és az éves adóviszszatérítést, jócskán megrövidülnek. A fiatalok fizettek, ki-ki ahonnan tudta, összeszedte a pénzt. Olyanok is akadtak, akik szívesen megvásárolták volna lakásukat. Ők értetlenül álltak az önkormányzat elidegenítési tilalma hallatán. Tudvalevő ugyanis, hogy ezek a lakások műszakilag nem minősülnek garzonnak, mert 30 négyzetméternél nagyobbak és kü•

n konyha-étkezővel rendelkeznek. | önkormányzat döntését azzal magyarázták, hogy ezek a lakások könynyen mobilizálhatóak, és a jövőben is szükség van rájuk a fiatalok támogatására. Természetesen néhány lakónak így is sikerül a lakást nagyobbra cserélni. Ezekben az esetekben a cserepartnerek idős emberek, akik nem tudták az alacsony árak ellenére sem megvásárolni az önkormányzati lakásukat. A fiataloknak épített garzonlakások fokozatosan idős emberekkel telnek meg. Az előtakarékosság megszűnésével ugyanis a fiatalok már csak önerőből juthatnak nagyobb lakáshoz, netán szerencsés csere útján. A nyugdíjasoknak viszont viszonylag kisebb rezsiköltségű lakásban éri meg lakni. Ha valamilyen csoda folytán mégis sikerül önerőből saját lakáshoz jutni az itt élők valamelyikének, akkor a használatbavételi díj ötszörösére jogosult. Ezt meg is kapja, de nem a kétszeres használatbavételi díj ötszörösét. A másik fele az összegnek elveszett! Sürgető tehát, jó volna végre kidolgozni egy átfogó segélyrendszert lakásügyben fiatal házasok részére. (USA) Páratlan esemény... Szobámban üldögélve készülök a nagyheti, húsvéti szolgálatokra. Izgalmas feladatom van. A XX. század emberének kell húsvét titkáról prédikálnom. Előttem arcok egész sora villan fel. Embereké, akik tele kérdéssel, s tele kétkedéssel ülnek be a templompadba. Teljesen megértem őket. Engem is az elmúlt évtizedekben neveltek. Formálni próbáltak azok is, akik csak a kérdőjeleket ültették szívembe, de mindent megtettek azért, hogy a kanyargós írásjel felkiáltójellé ne egyenesedjen. Ez a hatás azonban nemcsak emberek felöl érkezett. Az ideológia nélküli „korszellem" is próbálkozott. Modern embervagy! - súgta, csak azt fogadd el, ami matematikai paraméterekkel kifejezhető. Csak az van, amit megérinthetsz. S elveszett bennem is, milliókban is az első naivitás, az a bizonyos Ady-féle Miatyánkos szép tiszta hitMa már örülök neki. Hisz éppen igy indulhattam útnak a második naivitás irányába, a megharcolt hit élményefelé. Tradícióból kereszténynek lenni nem lehet. Divatból hinni még kevésbé. A megharcolt hit húsvéti élmény. Személyes kapcsolat azzal, akit szerettek volna, de nem tudtak elnémítani, megsemmisíteni akkorifőpapok, s későbbi hatalmasságok. Hiszem, tapasztalom, hogy Ő él, erőforrásából meritek, mondanivalójából nap, mint nap profitálok, szeretetétől felmelegszem, biztatásából reményt nyerek. Olyan beállítottságú ember vagyok, aki a nagy deheroizálások ellenére tartok példaképeket, felnézek nagyokra, komolyan próbálom venni sokak örökségét. De még így sem történhetne az, ami megtörtént velem: életemet, minden idegszálamat átjárja valaki, aki iránt nem lehet közömbös az ember: a feltámadt Jézus. Az angyal húsvét hajnalán feltette a tipikus emberi gondolkodással eléje álló asszonyoknak a kérdést: „Miért keresitek a holtak közt az élőt?" Azután pedig igy folytatta: „Nincs itt, feltámadt, induljatok, előttetek megy!" A húsvétot ezerféle módon megünneplő embereknek ma is érvényes a kérdés: miért keresitek a holtak közt az élőt? Jézus nem emlék, nem a múlt nagyszerű embere, nem csupán egy hajdanvolt lángelme. El! Megtörtént az azelőtt is, azóta is páratlan esemény: valaki múlt időben beszélhetett a haláláról: halott voltam, de íme élek. Az életben kell őt keresni. Nem dogmákban, nem bürokratikus intézményekben, nem múzeumok tárlójában. A jelen személyisége, s a jövő embere ő. Húsvétot nem magyarázgatni kell. Átélni lehet. Nem hasonlítható ez semmi máshoz. Nem a természet évről évre megismétlődő körforgása ez, ahol jön az ősz, s vele a pusztulás, de követi a tavasz, a megújulás. Hányszorfordult már az év kereke. De húsvét csak egy volt. S ez a páratlanságfordulópont a világtörténelemben. Lehet, hogy az életünk egyirányú utca, de nem zsákutca. Jézus áttörte a sorompót, s ígérte, hogy folytatás következik. Voltak szemtanúi. Élményük több volt a húsvét reggeli üres sírnál, vagy természetfeletti angyal-jelenésnél. Személyesen találkoztak vele, látták, tapintották(!j, beszélgettek vele. De ezek a szemtanúk már rég nem élnek. Kétezer év távlatának homálya fedné tanúskodásukat, ha nem lehetne ma is kontaktust keresni és találni a Feltámadottal. Mert akinek volt hatalma legyőzni a halált, annak ma is vannak eszközei arra, hogy éreztesse jelentésének nagyszerű hatását. A kereső, nyitott szív, a kérdésekkel szembesülni merő hit, a küzdelemre is hajlandó bizalom eléri öt. Ha tartalmas húsvétot kívánok, így az azt jelenti: találkozik Vele! HAFENSCHER KÁROLY evangélikus lelkész H. Németh István „Az angyal szólt: - Ne féljetek!" Hiába nyomja a vezetékes csengőt. Nem jöri senki! Meg kéne, hogy fordítsák, beszakad a háta. Víz kellene, nem lehet már kibírni ezt a fájdalmat. Húsvét délután van. Ma nem jöttek be a gyerekek látogatóba. Kocsival lementek a Balatonhoz. Mondta is nekik, menjenek csak, majd bejönnek a kórházba az ünnepek után. Nagy kínnal eléri a csengőt. Nyomja a gombot, le sem veszi róla a kezét. Pedig kell, hogy valaki az ügyeleten legyen. Az előbb is kacarászást hallott, biztosan bejött a nővérke fiúja. Felszakítják az ajtót, borzas, csinos fej kukkant be, fején hetykén áll a nővér-bóbita. A szeme szikrázik. - Várjon a sorára! - Majd ha ráérek...! Bevágja az ajtót, de az nem csukódik rendesen. - Hát ez még mindig él? - hall egy férfihangot. Úgy szorítja egy marok a szívét, hogy elönti a veríték az arcát. Lapul és vár. Kétségbeesetten markolja a lepedőt, erőlködik, de nem tudja tovább tartani magát. Nedvesség ömlik szét a lepedőn, szégyen és düh fojtogatja. Ahogy hidegedik a lepedő, úgy reszket egyre jobban. Szűköl, mint az állat. Nyílik az ajtó. Jön a takarítónő partvissal, felmosóval. A nagy darab, derék, vén csont Róza. Összecsapja a kezét, olyan szívfájdító szenvedés ül a beteg arcán. - Szegény bácsi! Rosszul van? Most a gyomra hasogat, kések vagdalják, maija a fájdalom. Róza odalép, letörli a homlokát. Vizet enged a pohárba, megitatja. Miközben megemeli, megcsapja orrát a bűz. Kimegy. Hamar visszajön. Lepedő, huzat, szivacs van a kezében. Nekilát. Lemossa a szegény rákos öreget. Ügyesen az ágy szélére forgatja, míg kicseréli alatta a lepedőt és a nejlont. Aztán felhúzza a paplant tisztával, megvereget^ a párnát, és feladja rá a hálóinget. Még hintőport is rászór, ahova kell. Kapaszkodik is belé az öreg, mint a gyermek. - Rózácska ... angyal... meghalok - Miért halna meg bácsi? Élni fog. - De én tudom már ... röntgenes voltam ... rákom van. - Akkor is élni fog bácsi. Ma nem félünk, húsvét van. Ma sokan örülünk annak, hogy élni fogunk. Feltámadt az Úr Jézus. - Én is, Rózáqska? Mondja ... én is? ... mondja csak ... - Feltámadunk, bácsikám. Vele együtt. Örök életre. Nekünk mondta: - Mert én élek ... ti is élni fogtok! Az öreg arcán kivirágzik az öröm. Nem is érzi a fájdalmat. Csak szorongatja a takarítónő kezét. - Rózácska, kérem ... mondja el megint. Magának hiszek. - Feltámadunk édes bácsi. Hiszem is, tudom is. Olyan végtelen könnyű most a teste a könnyező kis öregnek, mintha már nem is lenne.