Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1992-01-05 / 1. szám
* , SZEKSZÁRDI VASARNAP 3 1992. JANUÁR 5. A X Azt biztosan hallottad, hogy Márti lányunk férjével és a két kicsivel '90 márciusa óta Új-Zélandban él. Azért tűnök egészen bennfentesnek a postán, mert szinte megállás nélkül adom föl a csomagokat. Három ment Mikulásra, három pedig karácsonyra... Az a helyzet, hogy a légiposta mellett kényszerültünk dönteni, mert normál úton, hajóval három hónapba telik, mire megkapják. így egy hét mindössze. Viszont két kilónál egy grammal sem lehet több. Ezért részletekben mennek az ajándékok. Minden darabot - legyen az játék, vagy fehérnemű - úgy vásárolok meg, hogy előbb megsaccolom a súlyát. A súly döntő szempontRáadásul szaloncukrot is innét küldtünk, mert náluk nem kapható. Csomagügyben is - ahogy annyi másban folyamatosan egyeztetünk Piroskáékkal, Guszti, vagyis a ve^hk szüleivel. W ~ ''y e n kis kétkilós csomag feladási díja 420 forint. A haté ajándéknyi summa. - Ráadásul egy csomagban csak ezerötszáz forint értékű holmi lehet. Hát mit lehet ennyiért négy embernek küldeni? Úgyhogy bevallom, rendszerint túllépjük a megengedett határt. Persze, ne gondolj nagy dolgokra! Egy-két csokiról, egy-egy pólóról, vagy a tutyiba dugott bugyiról van szó. Arra viszont ügyelek, hogy a „tiltott listán" szereplő holmik közül véletlenül se tegyek a kis pakkokba soha. Mert az elején tíz deka pirospaprika miatt visszaküldték a csomagunkat. - Amikor most azt kérdezem, hogy teltek az ünnepek, a karácsonyra gondolok, hiszen nálatok olyankor mindig együtt volt az egész család. Tündistül, Mártistól, Gusztistól, unokástól... „Ráadásul" Tündi terveiről is hallottam... - Jaj! Hát az ünnepek nagyon Í phezek. Gondolunk rájuk, nézzük kint készült videofilmeket... De rről inkább nem beszélek, mert valósággal megfogalmazhatatlanok azok az érzések. Tündiről? Babonás vagyok, így a nagy terveket ki nem mondom, nehogy elkiabáljak bármit is. De örülök és büszke vagyok, hogy Tündi remekül tanul, hogy komolyan foglalkozik a nyelvekkel, hogy februárban toefl nyelvvizsgát (nemzetközi) akar tenni, noha másfél éve még vissza van a középiskolából. És arra is büszke vagyok, hogy egy távoli, nagy állam ösztöndíját akarja megszerezni, s majd ott folytatni a tanulmányait... De bevallom, igencsak keverednek az érzéseim. Karácsonykor Tündi azt mondta, hogy „fél-ajándék" sem kellene neki, ha Mártiék itthon lennének. Nekem semmi nem kellene. - Könnyeid fájdalmas anyai könnyek. De azért örömkönnyek is. Egyik postai beszélgetéskor mondtad, hogy Márti nagyon boldog, hogy a csodával határos, ahogyan Gusztival megértik egymást. - Ezt láthatod a kint készült filmeken is. Az apró mozdulatokat, a tekintetüket figyeld. Ugye? Akkor meg azt mondom, hogy kell-e ennél több egy anyának? Szellemileg, lelkileg is szinte egyek. S ahogyan a gyerekeket nevelik, ahogyan hisznek egymásban, ahogyan élnek egymásért együtt... Ahogyan olyan távolról is ragaszkodnak a szülőkhöz. Csak egy .apró példa. Kitalálták, mivel a telefonálás borzasztóan drága, s csak az ünnepek alkalmával beszélünk egymással, hogy hármat csöngetnek, s utána leteszik a kagylót. Ezzel jelzik, hogy jól vannak és ránk gondolnak. Olyankor visszacsengetünk... Ezért van, hogy mi a telefont csak a negyedik csengetéskor vesszük fel. - Azt jól tudom, hogy Márti először kirakatrendezőnek tanult, nijji] a külker-fóiskolán elvégezte a reklámszakot. Guszti pedig a műszaki egyetemen végzett. Arról viszont fogalmam sincs, miért Új-Zélandot választották? - Nem ők választották, őket választotta Wellington. Guszti több külföldi egyetemet és kutatóintézetet pályázott meg. A Wellingtoni egyetem három évre szerződött vele, s vállalta a kiutazási költséget, valamint hétezer dollár letelepedési segélyt is kaptak. - Ennek ellenére tartották az egyévi próbaidőt... - Ez is érdekes dolog. Ott úgy van, hogy a hallgatók pontozzák a tanárokat, véleményezik a munkájukat. De Guszti az elsőn szerencsésen túljutott. Ez számunkra egyértelmű és biztos volt. De tudnod kell, hogy a fiunk - olyan, mintha ő lenne a harmadik gyermekünk - halk szavú, szolid fiatalember. A tudása óriási, ám a modora nem amolyan „lehengerlő". Szóval nagyon büszkék vagyunk. - Márti viszont még nem helyezkedett el... - Ott úgy van, hogy a gyerekek ötéves koruktól járnak iskolába. Aki például július 7-én tölti be az ötöt, 8-ától már iskolaköteles. Bálint hatéves múlt '91 júliusában, Lili pedig most februárban lesz ötesztendős. Azaz iskolás. Új-Zélandban nagyon sokba kerül a napközi-féleség, no és a nyelvvel is voltak gondjaik. De az előzőről egy aranyos kis sztori jut eszembe. Azt írta Márti - levelei valóságos regények -, hogy éppen a nyelv tanulása miatt kiérkezésüket követően óvodába íratták a kicsiket. Ott általában a gyerekek magukkal viszik a kosztot. Első napon Lili csak akkor ihatott a teából, amikor Bálint is szomjas volt. Bár amúgy igen jó testvérek. - Márti kézügyessége - látván a filmen lakásukat, vagy éppen a szüli-napi Karbie-tortát. a gyerekek ruháit - nagy tehetségről „árulkodik". - Mielőtt kimentek, Márti a gyerekeknek egy-két évre való ruhaneműt varrt. A dzsekiktől kezdve a nadrágokon át mindent. A lakásukat úgy rendezték be, hogy Márti járta a garázsvásárokat. Sok használt bútort vásárolt. Azokat együtt fölújították. Politúrozott, díszpárnákat, lámpaernyőket készített... Olyan süteményeket süt, hogy valósággal a csodájára járnak. Ezek a felvételek a Theresa-templomban készültek, a március 15-ei ünnepségen. Az istentisztelet után süteménybemutató volt. Ezeket Márti készítette. Érdekes, hogy a templomban esznek is a hívők. Égy nemzetközi találkozón kilenc nemzet 12-féle otelét kóstolták végig. Egy ilyen öszs/ejövetelen csodálták meg Márti süteményeit. A Lajcsi-mézest, a Zalai lakodalmas őszibarackot. S azóta nagyon sokan rendelnek tőlük sütiket különböző alkalmakra. Vittek már Szingapúrba, lakodalomra is Márti készítményeiből. Az ezért kapott pénzt Mártika külön tette, s a nyáron a süti-pénzből vettek sátrat, hozzá való fölszerelést és abból nyaraltak. - Nehéz volt a beilleszkedés? - Éppen ellenkezőleg. Az ottani magyarok hallatlan nagy szeretettel fogadták őket. Segítik az újonnan érkezetteket. Ajándékba kaptak mélyhűtőszekrényt és számos más, használt, de jó állapotban levő holmit. De fölkeresik őket a lakásukon, hogy segítsenek a nyelvtanulásban. Márciusban mentek ki Gusztiék és Márti már az augusztus 20-ai ünnepségen Petőfi-verseket mondott természetesen magyarul - az ottani rádióban. - Nem tartasz attól, hogy a tehetséges nagylányod fölaprózza magát, hogy áldozatává válik a családnak? - Ez óhatatlanul fölmerült bennem is. De az élet ezt a sorrendet „követelte" tőlük. Guszti révén kerültek ki, először Gusztinak kellett megtalálnia a helyét. Ö már révbe jutott, most Márti következik. Tanulni szeretne és tudom, hogy fog is. De a közelben templomot építenek, amelynek az építészeti bizottságába beválasztották, s több, nagyméretű falikép tervezésével és elkészítésével is megbízták. Ez komoly belépőt jelent az elhelyezkedéséhez. Mert az ott sem könnyű. - Nem gondoltatok arra, hogy esetleg végleg kint maradnak? - Az emberben minden fölmerül. De tudom, hogy hazajönnek. Hiszen nagyon, nagyon magyarok. V. Honáth Mária Fotó: B. Juhász Mária Hármat csenget a család Kaposi Istvánnét, Sacikát és családját a szekszárdiak többsége ismeri, szereti, tiszteli. Mondhatom, hogy Sacival magam is jó barátságban vagyok. Amikor összefutunk, gyorsan és sokat beszélgetünk. Szinte mindenről. Ám az utóbbi időben nem egyfelé vezettek útjaink. Mivel a család sorsát hallomás alapján követtem, ezért bizonyos dolgok bizonyos szituációkban nem kattantak be. Tudtam, hogy Saci már nem a Skálában dolgozik, s amikor decemberben már vagy harmadszor futottunk össze a postán, azt hittem, oda váltott. De nem...
