Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-03-22 / 12. szám

22 SZEKSZÁRDI 1992. MÁRCIUS 15. Lassan, de kevésbé bizonytalanul: PHARE-hitel Az Európai Gazdasági Közösség kis-és középvállalkozásokat támogató PHARE programjának magyarországi megvalósításával megbízott Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány pályázatot írt ki regionális vállalkozói központok létrehozására. Ennek lassan két eve. Pályázatok nagy számban készültek, a nyerteseket kiválasztották, a regionális központok és alközpontok személyzettel, drága technikával, nagy publicitást élvezve „fölálltak". Külföldi szakértők, tanácsadók és konzultánsok nagy számban jöttek-mentek, magyar ..szakasszisztencia" is szerveződött a központok köré, beindultak az oktatási programok. A PHARE hitelkonstruki^ dójának lebonyolítási jogáért pályázti^ iák a bankokat, s kihirdették a vég^L ményt. Egy, csak egy dologban ner^^ történt előrelépés. Pénzhez nem juthattak a kis- és középvállalkozások a PHARE jóvoltából. Sem bankkölcsönhöz, sem a vállalkozói központok által támogatás formájában nyújtandó úgynevezett microcredithez. A PHAREpénz - mondják - már egy éve itt van, de ki tegye mellé a hasonló nagyságú hazai forrást? Milyen arányban? Milyen kamatkondíciókkal? A vita, nem a vállalkozások előnyére ugyan, eldőlt végre. Tolna megyében, a hat nyertes régió egyikében az OKHB Rt. szekszárdi kisvállalkozói liókja - mely a hiteleket folyósítja - tájékoztatót tartott vállalkozók számára, ahol elhangzott: a bank az alapítványnyal a PHARE-pénzek kezelésére vonatkozó keretszerződést aláírta, egy-két napon belül az alaprogramokra von^^ kozóan is megállapodás születik. E^P követően nem lesz akadálya a hiteikerelmek befogadásának s a hitelfolyósításnak. A vállalkozói központ - dán sz^^nácsadók véleményére támaszkodj® Tolna megyében négy prioritást él^o területet határozott meg. Miután azonban a hitelezés kifejezetten a bank hatásköre, elvileg minden életképes, a hitel visszafizetését garantálni tudó vállalkozás sikerrel pályázhat. A kikötés annyi, hogy a hitelek - erre az évre 200 millió forintról van szó a megyében minimum 50 százalékát kezdő vállalkozásoknak kell folyósítani, a felvett öszszeg maximum negyede fordítható forgóeszközfinanszírozásra, s a hitel felső határa kezdetben 10 millió forint. A futamidő két év türelmi idő után legföljebb öt év, a szükséges fedezet legföljebb 150 százalék, a kötelező saját erő 15 százalék. S a hidegzuhany mindazoknak, akik epedve várták a konstrukciót: a remélt olcsó forrás egyáltalán nem lesz olcsó. A már említett hosszú huzavona „eredményeképpen" az MNB csak 10 százaléknyi olcsóbb refinanszírozási hitellel egészíti ki a PHARE pénzét, a kereskedelmi bank negyven százaléka viszont jelenleg 36 százalékra adható. A három forrás elegyét, a kamatrést is számítva, ám kezelési költséget mellőzve várhatóan 32 százalékért klnáyák. _ r

i _ Bezárt a TÁÉV-munkásszálló Hajléktalanok sorsa Szekszárdon? Március 26-ig nem teszik utcára őket... - Még egyszer nem megyek az utcára, inkább felkötöm magam. - Cser József ötven kilójával, kisfiús arcvonásaival és húsz esztendejével családfő. Gondoskodnia kellene élettársáról, annak hétéves gyermekéről és augusztusban születendő közös gyermekükről. Csakhogy ma életük fő kérdése: hol lesz fejük felett fedél. Tavaly novembere.óta életük konszolidálódott és a TÁÉV-munkásszálló állandó lakói lettek. Inkább szánalomból, mintsem üzleti indokkal költözhettek be. - Elvállaltam a szálló takarítását, ezért 5800 forintot kaptam és elengedték a kisgyerek után a lakbért - mondja Oláh Józsefné szorongó tekintettel. A kietlen munkásszálló portba előtt, viseltes műbőr fotelen ülünk, a szabályzat tiltja idegeneknek, hogy ennél a zónánál beljebb menjenek. Szóba kerül a'múlt. Miért kerül valaki az utcára, ha nem állami gondozott, felnőtt fejjel nem veszítette el hozzátartozóit? - Kakasdiak vagyunk mind a ketten, én elváltam, az uram eladta fejem felől a tetőt. Az élettársamat meg kitagadta az anyja. Fiatal volt három éve, amikor összeálltunk, nem nézték jó szemmel. Eljöttünk a faluból, visszafele nem mehetünk. Akkor volt nekem munkám a Patyolatnál, aztán a gyerek betöltötte a három évet, az utcára tettek. Az élettársam a „Szakály testvéreknél" dolgozott, de csődbe mentek, utána elszegődött egy pékhez, az nem fizette ki. Mind a ketten munka nélkül maradtunk, az albérletünket sem tudtuk fizetni, szabad ég alá kerültünk. - Amíg volt munkánk, vásároltunk mindent a háztartásba. Hiszen semmi nélkül jöttünk mi ide. Az élettársamnak volt megspórolt pénze, 50 ezer forint, rengeteg pénz. Vettünk szekrényt, ágyat, hűtőt, tévét, étkészletet, ágyneműt és felruházkodtunk. Aztán mindent el kellett adni. Amink megmaradt, abban a szuterénban van, ahol albérletben laktunk, a kulcsa nálunk, mert a főbérlő meglopott minket. Nyolc hónapot töltöttek az utcán. Ha pénzük volt, a munkásszállóra meritek, ha nem - legtöbbször - az ismerősöket keresték meg, a tízemeletesek lépcsőházában csöveztek, vagy a Csörge-tónál sátoroztak. Kibéreltek egy sátrat és már deresedtek a hajnalok, még kint aludtak. Mosakodni, tisztálkodni sem lehetett, úgyhogy munkát sem kaptak sehol. - Nagy szerencsém volt, hogy a Bencze vécés néni a fasorban magához vette a kisgyereket, jó helyen volt mondja az asszony. Üvegeket szedtünk össze, a szeméttelepre jártunk, diót gyűjtöttünk. A gyerek is megtanulta, hogy szedni kell, mert abból pénz lesz. Most jár óvodába, szeptembertől iskolába kell mennie. Nem tudom mi lesz, ahhoz lakás kell, mert tisztálkodni, mosni csak úgy lehet. És ha kimarad onnan, már büntetnek. A férfi ma közmunkás, Oláhnénak pedig nincs mit takarítania, mert bezárt a munkásszálló. * Az utolsó lakók Március 17-én délután négy órakor lezárták a TÁÉV munkásszállását. A több mint tíz éve szocialista nagyberuházások építőinek emelt lakhelyet a csődeljárás alatt álló építőipari cég vagyonából a kétezer adagos konyhával, hatalmas raktárokkal együtt próbálják eladni. Egyelőre eredménytelenül. A város perifériáján, külvárosi környezetben lévő tömegszállás nem mozgatta meg a befektetni szándékozók fantáziáját. Az önkormányzat pedig könyvjóváírással sem volt hajlandó átvenni. Érthetően, mert a TÁÉV termelési igazgatóhelyettese véleménye szerint is jó húszmilliót kellene azonal rákölteni. A szállón közel öt éve kezdődött a spontán létszámcsökkenés. Szerződéses formában a húsipari, a Totév.vidéki munkásai kaptak helyet és a TÁÉV az utóbbi időben abból kinőtt kft-k, btk kétkezi emberei laktak e fedél alatt. Egész hónapra 2500 forintért lakott egy fő, az egy-egy éjszakát it töltők 160-200 forintot fizettek alkalmanként, így zömében a főiskola levelezősei, vagy a „kereskedelmi körúton" lévő KGSTpiacozók. Illetőleg ez volt az otthonuk az állami gondozásból kikerült fiataloknak. Utóbbiak sorsáról a Gyivivel közösen, a húsipariakkal pedig a vállalatra Jiárítva a kötelezettseget, gondoskodtak az érintettek. Úgyhogy utolsónak a már bemutatott család, egy hozzátartozó nélküli fiatalember maradt, illetve a húsipar egy dolgozója. A Tolna Megyei Gyermek és Ifjúsági Alapítvány szívós közbenjárásával, illetve dr. Palkó László jegyző megállapodásával őket a szálló bezárásával elhelyezik a TÁÉVen belül március 26-ig. Ami biztos, nem kerülnek az utcára addig, amíg nem dönt a város önkormányzata március 23-án - mi lesz a néhány ember - és a jóval szélesebb kört érintő hajléktalanok sorsa Szekszárdon? * Azzal, hogy a csődbe ment TÁÉV a munkásszálló évi hatmilliós üzemeltetését nem vállalja tovább, újra fel kell tenni a kérdést és mielőbb választ adni rá. Találni kell olyan helyet a megyeszékhelyen, amit - ismerve a város anyagi helyzetét - a legkisebb ráfordítással alkalmassá lehet tenni az átmenetileg, egyik napról a másikra, vagy éppen hosszabb időre hajléktalanná vált emberek számára. Hogy legyen hova menniük, ne szoruljanak idegenek könyörületére. Azzal pedig, hogy nincsen állandó szekszárdi lakóhelyük, ne maradjanak ki automatikusan a hivatalos szociális gondoskodás keretéb0

L » TAKÁCS ZSUZSA Fotó: KAPFINGER ANDRÁS