Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-03-01 / 9. szám

8 , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 1992. MÁRCIUSI. Egy házasság hatvan éve Kálvária? Hosszú út! Zentán, a Kis Szent Teréz-templomban kezdődött 1932. február 9-én, délután négy órakor. Hogy voltak stációi, azt a történelem hozta. A Zenta-Zimony-Újvidék-Szabadka-Szekszárd útvonal a népek országútján, a huszadik század történelmi eseményeinek egyik súlyponti helyén fekszik. Itt élni nem volt könnyű. Hűségben, szerelemben, egymás melletti kitartásban sem... Hatvan év után emlékezünk az elszaladt évtizedekre, a több mint fél évszázados házasságra. Szekszárdon, a Munkácsy utcában Barsi Imre és felesége családi házában... Margit néni fényképeket rendezgetve, dossziékat, régi leveleket lapozgatva idézi a múltat. - Egy évvel a házasságkötés után átköltöztünk a nővéremékhez Zimonyba. Ott Imre bácsinak jobb állása lett a Bruno Mosernél, mint előtte Zentán. Bornagykereskedés volt ez, a fél világot behálózza most is. A férjem borfelvásárlóként dolgozott. Amikor jöttek a németek, mivel mi bácskai születésűek voltunk, az újvidéki telephelyre vezényelték át páromat. Ott kerestünk lakást magunknak. Dolgoztunk, éltünk, aztán negyvennégyben, mielőtt bejöttek az oroszok, mindenki Sas-behívót kapott. A férjem is és a pincemester Tamási József is. Úgy döntöttek, hogy nem vonulnak be, elindultak neki a világnak. Máig se tudom merre, hány helyen jártak. - Szekszárdra kerültem - veszi át a szót Imre bácsi. - Itt megismerkedve a lehetőségekkel, Málinger Miskával kerültem kapcsolatba. Most Kövesdi Mihálynak hívják és a festményei által lett híres. Akkor ő vásárolta fel itt a borokat, amit aztán elszállítottunk Újvidékre és Budapestre is. - Margit néni akkor hol élt? - Újvidéken laktam, a már említett Tamási Józseféknél. Nagy lakásuk volt, bőVen elfértünk a feleségével. A mellettünk lévő házban volt a határőrség parancsnoksága. Szemben a Duna másik oldalán a Péterváradi vár már nem tartozott ide. Ott hallottam először a magyarok bevonulása utáni dolgokról. - A „Hideg napok" eseményeiről? - Igen. Ismertem a parancsnok feleségét és ő is, meg az ott szolgáló tisztek is meséltek. Arról, hogy a kiskatonák már rettegtek szolgálatba menni, mert általában nem tértek vissza, csak a meztelen holttestüket találták meg. Aztán a szerbek ezekben az egyenruhákban csatlakoztak a magyar alakulatokhoz és rengeteg kegyetlenkedést, gyilkosságot követtek el úgy, mintha magyarok lennének. - Most már történelmi tény, hogy a magyar alakulatok is bűnöket követtek el... - Nekem akkor, nem sokkal az események után azt mesélték, hogy a magyar ruhába öltözött szerbek követték el a legtöbb gazságot. Beöltözve elvitték a szerbeket, a zsidókat és belőtték • a Dunába, hogy a magyarokat lejárassák... - Az orosz csapatok bejövetelekor is Újvidéken laktak? - Akkor nem, csak később. Amikor jöttek a hírek, hogy az óroszok átkeltek Zentánál a Dunán, ugyanott, ahol valamikor a törökök is, mi felköltöztünk Szabadkára. Előbb voltak Bácskában, utána mentek le Újvidékre. A kislányunk, Aranka akkor skarlátos volt. Az orvosok azt javasolták, hogy hozzuk át Szekszárdra, mert itt akkor még nem voltak bombázások. - Idejártam bort vásárolni, itt volt ismeretségem - veszi át a szót Barsi Imre. - Arankát itt a régi kórház algsorában ápolták. - A partizánok akkor már jöttek-mentek Szabadkán, de aki tudott szerbül, azt nem bántották folytatja a háziasszony. Vissza akartam menni Újvidékre, mert mindent otthagytunk. A lakáskulcs is nálam volt. A lakásunkból átköltöztem Tamási Józsi bácsiékhoz, mert az ő felesége is egyedül volt a nagy lakásban. Akkorjöttek be az oroszok. Egyszer csak csöngettek. Én mentem ajtót nyitni, egy tolmács és egy magas rangú orosz katona állt ott. Azt mondták, hogy kinézték ezt a szép nagy házat, itt lesz a parancsnokság. Mint kiderült, az orosz főtiszt Tolbuhin marsall volt. Bejöttek, körülnéztek és a marsall rögtön mondta, hogy ez megfelel. Nagyon törve, de tudott magyarul is. Állítólag tíz nyelvet beszélt. - Önöket kiköltöztették a lakásból? . - Nem, a kisszoba megmaradt," csak a többit rendezték be. Rá- ^ diót szereltek, telefonokat, szóvd^j az lett a központjuk. Később onnét tiívta a lányát Lengyelországban, mert az Malinovszkij marsall mellett harcolt. Alig beszélgettünk ott, amikor hoznak egy eszméletlen fiatal katonát. Nagy volt a felhajtás, rögtön kiderült, hogy a marsall fia ez a katona. A főtéren valakik rálőttek a bevonuló oroszokra, többen meghaltak, Tolbuhin fia pedig olyan súlyos ütést kapott a fejére, hogy elájult. Komoly agyrázkódása volt. Nem találtak a közelben orvost, így én dirigáltam. Lefektettük, mesterséges légzést adott az egyik katona, én pedig bevittem egy üveg pálinkát, azt öntöttük a foga közé. A szesszel dörzsöltük a mellkasát is, miközben egyfolytában masszírozták. Vaszilij - mert így hívták a fiút - egy jó negyedóra múlva tért magához. Utána még néhányszor elájult, de a megitatott rengeteg pálinka megtette a hatását, megmozgatta a vérét. Hat évtized után: újra igen! Egy régi fotó