Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-02-23 / 8. szám

14 1992. FEBRUÁR 16. ,. SZEKSZÁRDI VASARNAP ^Találkozásaim •ABODY BELA Nem volt barátom, csak nagyon közeli jó ismerősöm, akivel mindig szerettem együtt lenni és beszélgetni. Ez utóbbi maholnap már kiveszőben lévő időtöltés: - sajnos. Talán, mert a beszélgetéshez nemcsak közlés, hanem a másik meghallgatásának készsége is benne foglaltatik, pontosabban: - szükségeltetik. Nos, Béla ezzel rendelkezett. Ezenkívül pedig senkivel össze nem téveszthető jelenség volt. Talán, ha kevésbé mély a hangja, nincs óriási termete és döbbenetesen rút arcából nem guvadnak ki értelemtől szikrázó szemei: - többre vihette volna. Gyilkos humorérzékét valószínűleg az érzékeny lelkű óriás önvédelme fejlesztette ki. Nagyon sokoldalú, mély és megalapozott tudását pedig előszeretettel adta külsőséges eszközökkel tovább. Meglehet, hogy éppen ezzel használt sokat az elmélyülésre ritkán hajlamos közönségnek, a többségnek. Elsősorban természetesen író volt, jó, de nem különösebb stílusérzékkel megáldott író, aki mondandója felépítésével, logikájával hatott. Nagy példaképét (az általam egyébként különösebben sose kedvelt, de elismert Déry Tibort) nem tudta utolérni. Amennyire megítélhetem, a magyar irodalom nagyjaira, jeleseire bizonyos fajta komolyság, sőt komorság volt jellemző. Arcképcsarnokukban elég Kölcsey, Vörösmarty, Arany, Vajda János, Ady, Móricz és még sok más képét megnézni. Elképzelhetetlen, hogy közülük bárki hajlandó lett volna műsorokat konferálni, show-man szerepet játszani, bohócsipkát tenni a fejére és olyan óriási bakugrásokat végrehajtani ezen a csapdákkal telt, rögös pályán, mint Abody Béla. Időtlen időkkel ezélőtt az ÉS-nélIsmerkedtünk meg, amikor ő már nem volt kezdő, én - a vele közel egyidős - még igen. Ebben a minőségemben természetesen minden jó szóért, segítőkészségért nagyon hálás, amit azt hiszem meglehetős sikerrel tudtam álcázni. Béla az előbbieket valósággal ontotta és viszszatekintve az immár jóval több, mint három évtizedre nyúlt újságírói pályámra, azt hiszem, része volt abban, hogy később a kezdőket én is mindig segítettem. Ami persze nem jelentett ajnározást és azzal se járt, mintha hóttig a szívükbe zártak volna... Később felbukkant a Rádió szilveszteri műsorában, a TV-ben, a cirkuszban, az Operában, valamelyik színház élén, egy sor folyóiratban. Köztük sinecura emberként olyanban is, ahová a lábát se volt szabad betennie. A főszerkesztő ugyanis utálta és a fizetését postán küldette el. Azt, hogy Bélát miként sikerült utálnia valakinek, elképzelni se tudom. Persze a munka nélkül felvett főmunkatársi fizetést ugyanígy nem... Legutoljára az általa kitalált nyugdíjasok lapjának főszerkesztője volt, ahol közölt is tőlem valamit. Nem hiszem, hogy találkoztam volna nagyobb étkű emberrel, mint vele. Egy alkalommal a Hungáriában ebéden látott vendégül, ami egy nagyjából levesestálnyi gulyással kezdődött, kétszemélyes fatányérossal (mindkét személy Béla volt) folytatódott. Utána két szelet rántott hús következett rizzsel, dupla adag túrós csusza és legalább fél liter madártej. Az emberben az az érzés kelt lábra, hogy a bokájánál végződik a gyomra. A boka mindenesetre nem bírta sokáig az óriási test hatalmas súlyát. Bélának halála előtt szörnyű évek jutottak osztályrészéül. Utoljára Szigligeten találkoztunk, amikor a fal mellett araszolva-támaszkodva vonszolta magát szinte gyufaszálakká soványodott-bénult lábain az ebédlő felé. Örökösei gazdag könyvtárában néhány dedikált kötetemet is meglelik. Én egyetlen sorára se emlékszem, csak a jelenségre. Sok ez, avagy kevés...? Ordas Iván