Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-09-22 / 4. szám

, szekszárdi 1991. SZEPTEMBER 22. WASARNAP óta szívbeteg. Tizenkét esztendeje egyedül él. Kétségbe van esve, s ed­dig hiába ment fűhöz, fához, baját nem orvosolták. Házától, a Bethlen Gábor utcából néhány lépcső vezet a Bocskaiba. - Itt van! - mutatja a támfal repe­dését. - Hiába voltak itt, hiába tó­dozták-fódozták, csak befolyik a víz. A kis kamrafélémben megnézhetik: csupa fekete már a fa. Csatlakozik hozzá Sékura Lajos is, aki elmondja, hogy ez a rész már másodszor szakadt be idén. Június eleje óta van lezárva ez a szakasz. Sékura úr is jól tudja, hogy a pincela­birintusok nagy veszélyt jelentenek a városra. De álláspontja szerint a pin­ceprogram forintjait korábban sem arra költötték, amire kellett volna. - Milliárdok temetője a Felsővá­ros - szögezi le, majd azt is hozzáfű­zi: - Végre összességében kellene látni a dolgokat. Tervszerűen és fo­lyamatosan kellene megoldani a pin­cegondokat. Akkor talán a város drá­ga forintjait nem emésztené el to­• vábbra is e városzrész, s nem kellene ht félelemben élnünk. Bese Pálné ügyét jó kezekben lát­ja már, ettől kicsit megnyugszik. Mi pedig Szeleczki Józseffel, a városüze­meltetési és beruházási iroda veze­tőjével beszélgetünk: - A régi, hagyományos értelem­ben vett pincebizottság megszűnt. Sem tavaly, sem idén nem kaptunk állami támogatást... hogy jövőre mi lesz, azt még nem tudni. A pincés problémakör most átkerült a Belügy­minisztériumhoz. Volt már egy be­szélgetés a 23 „pincés" település pol­gármestereivel, s reméljük, hamaro­san a kormány elé kerül e települé­sek súlyos gondja. Ezzel párhuzamo­san a Pénzügyminisztérium is foglal­kozik a dologgal: a jövő évi költség­vetési tervezetben már szerepeltet­nek hétszázvalahány millió forintot... Hogy a tervezetbe bekerült, az már egy dolog. Amúgy, amikor a város költségvetését tárgyaltuk, s látható • olt, hogy nem számíthatunk állami ámogatásia, mi is beállítottunk 20 millió forirttot, de a korábbi évek ta­pasztalataiból tudjuk, ez csupán a ve­szélyelhárításra, illetve kárelhárításra elegendő csak. A testület ezt el is fo­gadta, mert szemléltetni tudtuk, hogy mit jelent egy-egy pinceomlás. Negyedik találkozás A Kápolna tér kellős közepén ál­lunk. Dr. Tóth Csaba széttárja karját és körbe mutat. - Ez a város csodálatos kapuja. A természetből itt jövünk be a városba és fordítva. Ez nem a falu vége... Ez­zel a térrel kellene valamit kezdeni. Valami hozzá méltót, nagyon szépet. Hogy sikerül-e elkezdeni legalább va­lamit a következő három évben, amíg képviselők leszünk még... azt nem tudom. Most folyik az általános rendezési terv módosítása... Talán egy „közösségi házat" lehetne építe­ni...de ez csak álom. Amúgy meg? Valóban kellene valami. Járna ezek­nek az embereknek is egy hely, a Kálvin téri templomom kívül, ahol összejöhetnének. Igaz, van a felsővá­rosi asszonyok klubja. Van egy sörö­ző, a Fáradt kapa kocsma... Es mint­ha elvágták volna. - Hogy milyenek az itt élő embe­rek? Okosak, józanok, gondolkodóak és tisztelik egymást. Számomra a jó­zan paraszti ész többet jelent a legki­finomultabb technikai gondolkodás­módnál. Egy hasonlat jut eszembe. Nézzen meg egy cizellált gyertyát. Amikor azt meggyújtjuk, a finom, míves részek lemorzsolódnak róla. Az itt élőkről nem olvadtak le a lélek finomságai, a fontos apró rezdülések. Törődnek egymással, figyelnek egy­másra. - A nagybödői vízátvezető átépí­tésével párhuzamosan az ivóvizet is meg kell oldani. Igaz, az ott élőknek némi anyagi áldozatot vállalniuk kell. Hogy ez idén, vagy jövő tavasszal kö­vetkezhet, azt nem tudom. S beszélgetünk mindenről. Bizo­nyos területek hátrányos helyzetéről, a város legnagyobb, kétmilliárdos va­gyonegységéről, a lakásokról, az el­idegenítésükről, eladásukról, a bo­nyolultnak látszó dolgok pofon egy­szerűvé tételéről, az olykor bezavaró bürokrácia útvesztőiről. De nem veszem zokon, hogy a természetért, a szépségért, a kifür­készhetetlen felhőországért rajongó képviselő nem néz rám. Belefelejtkezik a természetbe, az itt-ott kivillanó rozsdafoltokat mutat­ja, s hallgattatja a „völgyek bús ne­szét". „Varázs itt minden" mondja, majd ragaszkodik hozzá, hogy el­menjünk egy szurdikhoz. Még soha nem jártam ott. Ő otthon van az örök időktől összekapaszkodó ágak és a meredek löszfalak félelmetes fo­lyosóján. Szívből szól, amikor erről beszél, akkor is nyitott, amikor a szakmavál­toztatásáról faggatom (belgyógyász­ból hogyan lett fogorvos), de akkor csillan föl igazán, amikor hitéről és két kislányáról és a legkisebb, ám legfontosabb sejtről, a családról be­szél. Egyszerűen fogalmazva: ilyen ta­lán egy boldog ember. Hogy rengete­get dolgozik akár a testületben, akár a munkahelyén, akár a házán, az őt csöppet sem zavatja. Hiszen - nagyképűség és elfogult­ság nélkül mondhatja - mert már bi­zonyított - az övéiért teszi, amit tesz. V. Horváth Mária Fotó: B. Juhász Mária

Next

/
Oldalképek
Tartalom