Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-12-01 / 14. szám

8 ^^^^^^^ SZEKSZÁRDI VASARNAP 1991. NOVEMBER 6. N, I incs még egy olyan ellentmondásos és erkölcstelen képződmény a letűnt államszocializmusnak, mint az orvosi hálapénz. Mialatt az egészségügy szenved a pénz, eszköz, épület és technika hiányától, addig az orvosok meglehetősen nagy csoportja óriási összegeket vág zsebre. Ez a jövedelem teljesen illegális. Neve hálapénz, finoman fogalmazva, paraszolvencia. Ezt a láthatatlan pénztömeget a személyi jövedelemadó bevezetésekor szalonképessé óhajtották tenni. A Legfelsőbb Bíróság Katonai és Büntető kollégiuma, feltehetően jött „sugallat" alapján megállapította, hogy az orvos, „ha kizárólag szorosan gyógyító, megelőző tevékenységgel kapcsolatban - annak külön elismeréseként felajánlott előnyt (hálapénzt) elfogad, nem követ el bűncselekményt. Ez a megállapítás bírálói szerint nélkülözi a kellő komolyságot, hiszen nem lehet tudni, hogy az orvos melyik percben végez gyógyító-megelőző tevékenységet, s melyik pillanatban köztisztviselő, aki nem fogadhat el hálapénzt, hiszen az közönséges megvesztegetésnek számít. A Büntető Törvénykönyvben ez fehéren-feketén szerepel. A sajtó rengeteget foglalkozik a hálaAz orvosi hálapénz I. „Gyermekeink gyilkosai" pénzzel. A miniszterek rendszerint azon az állásponton voltak, hogy hálapénz nincs, mert ez ügyben feljelentés szinte sohasem érkezik, a hálapénz elfogadását nehéz bebizonyítani. A hivatalosan becsült adatok azonban harmincmilliárd forint paraszolvenciáról szólnak évente. Nem kell visszamenni a régi betegsegélyező pénztárakig, elég megemlíteni, hogy még 1945 után is Magyarországon néhány évig mintegy ötven biztosító működött: az OTI, a MABI, az OTBA... 1950-ben aztán itt is megkezdődött az állam előrenyomulása. A orvosok fizetését (dr. Weil Emil jóvoltából) úgy állapították meg, hogy meg ne haladhassa egy szakmunkás átlagos keresetét. Ugyanakkor már belekalkulálták bérükbe a hálapénzt, hiszen a nem paraszolvenciás munkakörökben dolgozó egészségügyiek, a röntgenesek, laborosok stb. munkahelyi pótlékot kapnak. Ratkó Anna meg akarta oldani a már akkoriban feszítő bérkérdéseket, és Gerő Emő, akinek különben nem volt gyereke, azzal utasította el a kérést, hogy „gyermekeink gyilkosainak nem emelünk fizetést". A politikus itt az illegális abortuszokra célzott. Egyébként is felszámolták a magánprakszist, egyedül a fogorvosok tarthatták meg pacientúrájukat, mert igen kevesen voltak a lakosság lélekszámához képest. Még nem is olyan régen érvényben volt az a szóbeli tiltás, miszerint osztályvezető főorvos ne nyisson magánrendelőt. Ezzel elszabadult a pokol és gyakorlatilag a kórházak és a klinikák ma is tekintélyes illegális magánbeteg-forgalmat bonyolítanak le. Hajói belegondolunk, nem is nagyon tehetnek mást, hiszen ha a beteg ragaszkodik a „főorvos úrhoz", akkor kénytelen bejönni az intézménybe. A főorvos pedig állami kórházban, hivatalos munkaidőben, állami gyógyszerrel és műszerrel fogadja és kezeli a beteget. Aztán ezt megengedi a beosztottainak is. A beteg persze „hálásan" fizet. Nagyjából jól jár az orvos és a beteg is, az igazi vesztes az állam. A magánrendelők elsorvasztásával, a biztosítás kiterjesztésével soha nem látott tömeg zúdult az egészségügyre. Azonnal előállt a hiány, megszülte a maga hiánygazdaságát, s ennek ellensúlyozására a hálapénzt. Az egészségügyet nem termelőágazattá nyilvánították és a költségvetésből csak a maradékot kapta, miközben a befizetett járulék nagyságát tekintve egészen máshol kellene tartania. A TB-járulék olyan magas, mint Európában Olaszországon kívül sehol. A munkavállaló 10 százalékot fizet, míg a munkaadó 43 százalékot. Ez nagyon szépen hangzik, de a befizetés évtizedeken át folyt be az államkasszába, ahonnan csak csurrant-cseppent az egészségügynek. Az 53 százalék egyébként úgy oszlana meg, hogy ebből 10 százalék megy a nyugdíjalapra és 43 százalék megoszlik az egészségügy finanszírozása és a szociális kiadások között: gyes, gyed, családi pótlék. A baj csak az, hogy az a szétválasztás a valóságban soha nbm történt meg. A befizetések nagy részét pedig elnyelték a „fontosabb" kiadások, mint például Bős-Nagymaros. így a TB-nek nincs tartaléka, sőt többet fizet ki, mint amennyi az éves bevétele. . . .. .. (folytatjuk) Seszták Ágnes ,A lányokkal csak beszélgetni szabad!" Ez a csoda sem tartott három hétnél tovább Már az első lépcsőfoknál meglepődöm. Nem teijeng a tömény ammóniaszag, mint annak idején a jó öreg Garay-borozóban, ahol a lejáró mellékhelyiségei (tetszett, nem tetszett) nyilvános WC-k voltak. Ehhez csak az jött, hogy a szennyvíznek soha „nem volt kedve" annak rendjemódja szerint lefolyni. A másik hatás, ami ér, hogy a hajdani téglafalat egészen taszító kékre festették. De hát úgy mondják, egy szórakozóhelynek éjjel kell mutatnia, nem nappal. A villódzó fények, a csillogás, hozzá a zene meg a táncpartner... Persze, világos a dolog, de a téglák akkor is kékek. Városunk egészen fiatal és átváltoztatott szórakozóhelyéről, a Kaliforniáról (diszkó és éjszakai bár) az első időszakban kőkemény és zavaros mendemondák keringtek. Azt beszélték, hogy ott bizony alaposan megruházzák az e céllal foglalkoztatott „kidobólegények" a renitenskedőket, no meg mindazt, aki nem tetszik nekik. Másképpen: erőfölényüket fitogtatják, gyakorta ezt konkrétan bizonyítják is. A szekszárdi rendőrkapitányság munkatársai úgy fogalmaztak, hogy a szórakozóhely vezetője, Soldos László a nyitás napjaiban fölkereste őket, bemutatta biztonsági rendszerüket, sőt, amikor valamilyen balhé volt, értesítette őket. Kapcsolatuk pillanatnyilag korrekt, s a továbbiakban is ebben reménykednek. Szóbeszéd tárgyát képezte, hogy Soldos úr a szomszédos étkezőhelyen költi el reggelijét úgy tíz óra körül. Nagy fölhajtással, terülj-terülj asztalkámat varázsoltat, a rádiótelefont is kiteszi az asztalra - hangsúlyozandó fontosságát. Tehát először ott keresem Soldos urat és csapatát. Az éttermecske kongott az ürességtől. A személyzettől pedig megtudtam, hogy ők bizony délnél korábban még nem látták az urat, de inkább délután megy be, s akkor ebédel. Lent, a diszkóban találom Gáspár Lászlót, az üzletvezetőt. Nem túl magas, ám látszik, hogy nem ijed meg este az utcasarkon. Bármiről faggatom, őszintén válaszol, persze az üzleti szempontokat beleszövi mondandójába. Azon lehet vitatkozni, hogy szüksége volt-e ennek a kisvárosnak egy ilyen jellegű szórakozóhelyre. Gáspár László az egyre növekvő forgalommal érvel, mi pedig jól tudhatjuk, hogy a belvárosban nem igen volt korábban táncos szórakozóhelyük a fiataloknak. Az idetévedő üzletembereknek pedig Jár" a bár, ahol iszogathatnak, elgyönyörködhetnek a négy szovjet lány táncában, amit zsebkendőnyi pódiumon lejtenek, zsebkendőnyi textíliával magukon. - A lányokkal csak beszélgetni szabad a vendégeknek, akik meghívják őket egy-egy italra - hallom Gáspár úr magyarázatát, ám kíváncsi lennék a magvas beszélgetésekre, hiszen a lányok nem ismerik nyelvünket. Az éjszakai mulató keskeny és zsúfolt, falain újból kiütött a salétrom, amit a félhomány és a színes fények eltüntetnek. Megtudom, hogy több, mint tíz millió forintot áldozott a pincére Soldos úr - aki annak idején a Tűzkerékben zenélt - ám nem tudni, hogy a szennyvíz, a salétrom még mennyit követel. Az üzletvezetőn kívül még három kisportolt fiatalember vigyázza a rendet. Azért felelősek, hogy az ittasság okán nehogy elszabaduljon a pokol, nehogy nagyobb botrány legyen. A néhány balhét úgymond lerendezték percek alatt, de nyomban szóltak is a rendőrségnek, sőt, bezárták a mulatót. Lefegyverezték a gázpisztolyos támolygót, vagy a piás kislegényeket, akik borosüveggel fenyegetőztek. Lényegében ennyi történt eddig a csöppnyi helyen, nagyvárost idéző kicsiny városunkban, ahol a többség még mindig korán tér nyugovóra... V. Horv^ /