Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-11-17 / 12. szám

, SZEKSZÁRDI VASARNAP 1991. NOVEMBER 17. A felsővárosi férfi telefonon előadja, azért fordul hozzám, mert nem régen írtam a környékben megkezdett közművesítési munkálatokról, de az az igazság, hogy rendesen átvágtak. Átvágott a polgármesteri hivatal, a körzet képviselője, a műszakiak, meg mindenki. Mondta is, hogy ez természetes, hiszen összejátszanak valamennyien. Mert hát, tudhatom, azok az átkosbéli összefonódások megmaradtak, legfeljebb még rútabbra váltottak. Aztán jött némi „büdös kommunistázás", mire csak azt mondhattam, hogy azért a szakember az akkor is az volt, ma is az. Ne keveijük össze a szezont a fazonnal, mint ahogy mondani szokták. Na, erre vissza is szívta a megjegyzéseit, bár kerített helyébe másikat. Másikakat. Ám ezekkel úgy voltam: hiszem, ha látom. Hiszem, ha meggyőződöm az igazukról, vagy nem hiszem, ha az ellenkezőjük derül ki. Nem szeretném untatni az Olvasót a többrendbeli megbeszélések részletezésével, de az érthetőség kedvéért néhány momentumot kénytelen vagyok papírra vetni. Az első menet a városházán zajlott. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a „panyaszos" által felvetetteket tárgyszerűen adjam elő Szeleczki Józsefnek, a - röviden - műszaki iroda vezetőjének. Ebben (hogy is mondjam?) kitűnő harcostársra leltem dr. Tóth Csabában, a körzet képviselőjében, hiszen előző nap telefonon őt is sikerült kellően felheccelnem, s lelkét feldúlnom a „botrányos átvágás-sor" okán, hiszen csakis azt hallottam, hogy becsapták az ott élőket, hogy a tehetetlen öregek nem tudnak még az utcára se kijönni, az egyik fuvaros kiállt a kocsijával, de azt reggelre valósággal szészedték, hogy a mentő, a tűzoltó baj esetén meg sem tudja közelíteni az öregek lakta házakat, azok nem tudnak segítséget hívni, hogy kerek egy hónapon át nem dolgozott a kivitelező stábja, hogy a lakók szabályosan dagonyáztak a sárban, amikor tejért, kenyérért mentek az üzletbe, hogy iszonyatos balhék nyomán vitték el a sáros trutymát a Kápolna térre, s néhány billenccsel a köz erejéből épült játszótérre... Szeleczki úr tételesen cáfolt mindent, s rendre hangoztatta, hogy az egyik munkarész átadási határideje november 30., a másiké pedig december 20. A képviselő pedig előadta, hogy azon fondorkodnak, hogyan lehetne például mikrobuszjáratot beállítani ideiglenesen - természetesen. Amikor személyesen beszéltem a „panaszossal", mit mondjak, betelt a pohár. Az enyém legalábbis. Közölte, hogy a Kablár közben csupán rózsaszínű álom lehet a gáz. Ugyanis a szennyvízelvezető csöveket lefektették, gázvezeték nem került mellé, az árkot betemették. És nincs tovább. Noha a lakók fizettek. Telefonon villámgyorsan összetrombitáltam az érdekelteket, hogy kérem szépen, most már végleg eljött az idő, amikor a Játék" már csakis szemtől szemben folyhat, s ha már a pohár úgyis tele, tartalma legalább tiszta víz legyen. Kérem, félre ne értsenek, nem a „sajtó nagyhatalom" című nagyjelenet főpróbájaképp buzgólkodtam, hanem egyszerűen azért, mert hiszem, hogy az újságírót egyebek között azért „tartják", hogy a nyilvánosság erejét fölhasználva tisztítsa, szűrje a vizet, vagy próbálja azt lecseréltetni. No, mielőtt a Bethlen utca sarki találkozóra mentem, fölhívtam a Kablár közben lakó Kovács Zoltánná tanárnőt, aki közölte, hogy két hét múlva lerakják a gázvezetékeket, ugyanis a betemetett árokban műszaki okok miatt (ez előre tudható volt és tudták is!) a gázvezetéket nem tehették. Például a megfelelő védőtávolságot nem tudták volna tartani, vagy éppen a villanyoszlopok alá kellett volna ásni. Ekkor kezdtem nem érteni a dolgot. A „találkozón" az említetteken kívül ott volt Főglein Ferenc, a megbízható építőcég vezetője, Klein Antal művezető, Hadurné Molnár Edit műszaki ellenőr és a környező utcából is egyre kis csapatunk köré szállingóztak a lakók... Kuhajda Ferenc, Kelemen Józsefné... Mindkét idős ember egyre azt mondogatta, hogy bizony remekül folyik a munka, és micsoda áldás ez az egész. Hiszen évtizedeken át ez a városrész semmit nem kapott, most meg?! Meg hát hol a szüretet kell figyelembe venniük az építőknek, hol a kukoricatörést, a nyári záporokról és a téli fagyokról ne is beszéljünk, ugyancsak az előre nem látható pincebeszakadásokról. Igaz, hogy október utolsó tíz napján nem tudtak dolgozni az építők, de vagy az eső zuhogott, vagy a korai fagy parancsolt megállást nekik. Amúgy pedig Főglein Ferenc nyomatékosan hozzátette, ki az az őrült vállalkozó, aki csak úgy lazán elkóborol az embereivel együtt a munka elől - olyan szerződéssel a zsebében, miszerint, ha nem végeznek határidőre, napi harmincezer forint kötbért fizetnek. „Utóbüntetésül" pedig nem kapnának többé megbízást. Lehet, hogy a belső, házi használatra szánt építési ütemterv másként szól, mint a munka menete, de az természetesen nem számol az időjárás viszontagságaival, a közbejöhető akut problémákkal és sok egyébbel. Szívből remélem, hogy a végeredményekről is módom lesz beszámolni olvasóinknak, bár az ezzel kapcsolatos határidőm nem olyan szoros, mint Főgleinéké, hiszen én csupán a lap megjelenésének vagyok alárendelve. Egy valamivel viszont jól tudom, adósa maradok az Olvasónak. Egy^ felsővárosi ember bajkeverési indí^ tékának megéneklésével, akarom mondani, elmotyogásával. Ugyanis az is megérne egy misét! V. HORVÁTH MÁRIA A lll/lll-as kabát esete a miniszterelnökkel Mindennapi cirkuszunkat add meg nekünk ma..." Mindent lehet mondani Torgyán Józsefről, kisgazda pártvezérről, csak azt nem, hogy unalmas lenne körülötte az élet. Legutóbbi - legalábbis lapzártánkig utolsó - nagy húzása az volt,, hogy nyilvános tévévitára hívta ki a miniszterelnököt, ugyan tisztáznák már mindketten ország-világ előtt saját, esetleges III/III-as múltjukat, vagy egyéb pártállami bűnüket. E húzása annyira meglepően jó ötletnek tűnik első ránézésre, hogy akár zseniálisnak is mondhatnánk, ha nem lenne tragikusan komikus. Miért is? Mert Torgyán nyilvánvalóan azért olyan magabiztos, mert azt hiszi, vagy tudja magáról, hogy nem lehet megfogni, ezt igazolandó tárta nyilvánosság elé azokat a dokumentumokat, melyek végkicsengése az volt, hogy az előző rendszer titkosszolgálata őt „beszervezésre alkalmatlannak" találta, s ezért nem lett besúgó. E tény valóban ténynek tűnik, bár látott már a világ, s Magyarország is csodálatos hamisítványokat, melyek első látásra igazinak tűntek, elég, ha csak az állítólagos Hitler-naplóra gondolunk, melyről csak hosszas vizsgálódás után derült ki, hogy nem valódi. Ebben az esetben azonban legyünk jóhiszeműek, és higygyük el Torgyánnak, valóban alkalmatlannak bizonyult arra, hogy spicli legyen. Feltételezem azonban, hogy jó néhányan ebben az országban felteszik magukban, vagy nyilvánosan a kérdést: lehet-e büszke valaki arra, hogy még besúgónak sem volt alkalmas? Másik, ennél sokkal fontosabb és elgondolkodtatóbb kérdés: ismerve az előző rendszer sokszor nyakatekert és kifacsart, de az ilyen esetekben általában következetes logikáját: ha valóban megbízhatatlannak tartották Torgyán ügyvéd urat arra, hogy - finoman szólva - információkat szolgáltasson a rendőrségnek környezetéről, akkor hogyan engedhették meg ugyancsak neki, hogy az ország első számú ügyvédi irodájában dolgozhassák, és jó néhány, a hatalom szempontjából „cikis" ügynek számító perben nem éppen az állammal és a párttal rokonszenvező polgárokat védjen - ellenük? Jól ismert eseteket hoztak már nyilvánosságra az utóbbi időben, melyek arra világítottak rá, hogy ennél sokkal kisebb mértékű „ellenszegülés" következtében nemhogy egy ilyen menő irodából, de még a jogászi pályáról is eltávolítottak embereket! Torgyán doktort nem. Vajon miért? S most ő nyilvános tévévitára hívja ki a miniszterelnököt, mintegy azt sugallmazva, hogy ő éppen tiszta, de ugyanez esetleg nem mondható el Antaliról. Két eset lehetséges: Torgyán vagy blöfföl, vagy tud valamit. Ha blöfföl, sokat kockáztat ugyan, de jól ismeri az ominózus kabátlopási esetet, arra számít, hogy két év múlva a választásokon az emberek arra emlékeznek majd, hogy ő tisztázta magát, de a kormányfő valami III/III-as ügybe keveredett... S ha esetleg tud valamit, s Antall József múltjában tényleg van valami takargatnivaló? Nos, ebben az esetben a nemzet megmentője szerepében tetszeleghetne, s biztos esélye lenne a következő miniszterelnöki bársonyszékre. Mármint szerinte, persze. A lényeg azonban az, hogy Torgyán, kitűnően ismerve a kormányfőt, lehetetlen helyzetbe hozta őt. A közismerten igen hűvösen viselkedő és gondolkodó első miniszter akkor sem fog nyilvános tévévitára vállalkozni, ha igaza van,- és nincs semmi vétke. Ha viszont nem áll ki, az emberekben megmarad a gondolat, hogy esetleg azért nem, mert nem mer? Mert félnivalója van? S ezzel kitűnő doktorunk máris elérte célját: kételyt támasztani a választókban a legnagyobb koalíciós párt első embere iránt. Erre mondják azt, hogy ügyes... Ugyanis bejött az, amire Torgyán számított: a miniszterelnök titkársága^ jól figyeljünk, nem ő személyesen! eljuttatott egy nyilatkozatot a tévéhíradóhoz azon melegében, a felhívást követően, melyet a második kiadásban olvastak föl, tehát kevesen látták, hallották, s amelyben igen zavarosan, és az átlagember számára pláne teljesen érthetetlenül elhatárolják magukat a doktor „tetemre hívásától", mintegy jelezvén, hogy Antalinak esze ágában sincs leereszkedni, különösen nem a tévé előtt. S ettől kezdve már csak Torgyán jöhet ki győztesen az ügyből, én már várom, mikor hangzik el először a szájából, hogy a miniszterelnök nem mert kiállni vele a nyilvánosság elé, egymás múltjának tisztázása céljából... A sztori itt egyelőre véget ér, ha igazi demokráciában élnék, csak nagyot nevetnék az egészen, de mivel Magyarországon lakom, némi félsz is él bennem, vajon hová vezet ez a mi állítólagos szabadságunk, s reménybeli piacgazdaságunk. De leginkább attól félek, hogy ezek a cirkuszok kizárólag azért zajlanak nap, mint nap, hogy a kenyeret még csak kérő és nem követelő nép figyelmét elvonják a mindennapi nyomorérzéstől... Wágner