Szekszárd Vidéke, 1890 (10. évfolyam, 1-58. szám)
1890-01-15 / 5. szám
TÁRCZA-A_ kápolna titka. Egy régi monda nyomán irta: Szarvas Mariska. Jöjjön közelebb s üljön ide mellém ! Ne rendeljen Lámpát; a fény elrontja mesém hatását, elűzi varázsát. Higyje el, mesék elmondására csak a csendes alkony alkalmas, a midőn a távozó nap s a közeledő hold oly csodás árnyakat fest a falra, a midőn az éj nesztelensége születik meg. Lelkünk, ilyenkor összeolvad a mesék csodás alakjaival s ama különös érzelem vesz rajtunk erőt, a mely elől futnánk, de a melyhez máskor is szívesen visszatérünk. Maradjunk tehát igy félhomályban s figyeljen mesémre, a mely abban különbözik a többitől, hogy az utolsó szóig igaz. Volt egyszer egy kis falucska, épen olyan, mint a mienk, ilyen kétsoros házakkal, a házak előtt padokkal, terjeszkedő akáczokkal, s a kis kertekben illatozó borsfüvei s itt-ott orgonavirággal. De mikor az ón mesém kezdődik, már nem virágzott az orgona, csupaszon állottak a fák, vége lett a kukoricza-fosztásnak, kender-nyomásnak, elfogytak az ujnóták s a falu leányai, menyecskéi a fonóba jártak. Oda vitték piros pántlikával átkötött rokkáikat, alig várták, hogy elhúzzák a kis bádog- fedelü toronyban a hetet, dobták le a viselő ruhát, magukra öltötték a szebbnél-szebb szoknyát, pántlikás csipkés „előruhát“, a babos kendőt, aztán mentek a fonóba. Vig élet is volt ott! Egy fedél alatt a falu fiatalsága, legénye, leánya, s mindegyiknek meg volt a maga kedvese, a ki odaült melléje, felvette az orsóját, ha leesett, kacsintgatott, incselkedett, évődött vele, bele-bele dobta keszkenőjét a rokka gyorsan pergő kerekébe, s volt annyi vig kaczaj, hogy az öreg Panna, a mesemondó néne, sokszor majd hogy rosszra nem fakadt a sok „terefere“ miatt. A fonólányok közt ott volt Kökény Ágnes is. Olyan szép lány kettő sem volt a faluban, mint ő; bogár szemét, sarkig érő haját hét falu irigyelte s .mégis, csodálatos, nem akadt kedvese. Magánosán fonogatott az egyik szögletben, sokszor nem is kellett neki a fonalat megnedvesiteni, annyi könnye hullott rája. Árvának, elhagyatottnak érezte magát ! Mert hiába van annak apja, anyja, akinek nincsen szeretője, csak árva az !.. . azt mondom. Sokat foglalkoztak a Kökény Ágnes esetével akkoriban az öreg asszonyok is, s végre azt sütötték ki, hogy az bizony valami nagy „cselekvés“ a leányon, hogy nem találkozik a számára szeretőnek való legény ! Ha igy lesz a sorsa, bizonyos hogy megmarad az anyaszenytegyház tiszteletére. De biz a nem maradt. Csúnya, zimankós estén történt a dolog. A szél hordta a havat és halmokat rakott az utak szélére, befútta a hidak alját, s a fölvégben azt is beszélgették, hogy farkas is járt a faluban az éjszaka, de azért a leányok csak elmentek a fonóba. Mindenkinek volt kísérője. A szegény Agnes is kilépett a pitvar ajtón s aztán .. . eltűnődött. Hogyan menjen ő ebben a rút éjszakában, ebben a faluban, a hol még farkas is bolyong, egyedül a fonóházig ! Hátha éri valami ! Ha nem megy, kinevetik s azt mondják, nem jött, nincs kísérője, holnap dobra ütik, holnapután nóta lesz belőle s eldalolják a szégyenét, akár hova lép is. Könyek tolultak szép lekcte szemeibe s kínosan felsóhajtott: — En istenem, én istenem, mért nem adsz hát nekem is valakit, mit bánnám, bármi, bárki lenne ! Mikor a leány kimondta ezt, úgy érezte, mintha egyszerre megkönnyebiilt volna a szive. S íme alig hogy három lépésnyire haladott, ott terem mellette egy sugár növésű, gyönyörű barna legény ! A szemei csakúgy mosolyogtak a pörgő kis kalap alól, fekete posztó dolmány volt a vállára vetve. Megfogta a leány kezét, bele nézett fekete szeméhe, aztán megszólamlott. — Agnes elkísérem a fonóházba. A leány lesüti szemeit., . . szive dobog örömében, nem kérdi kicsoda, micsoda, nem tudakolja honnét jött, csupán arra gondol, hogy az ő árvaságának is vége, mennyire- irigylik majd tőle ezt a deli, barna legényt a többi leányok. Mikor beérnek a fonóházba, már javába folyik a dinom-dánom, pereg a rokka,, hangzik a dal: „Elmehetsz már akár alá, akár föl,“ de mikor Kökény Ágnes benyitja az ajtót, elcsendesül a nóta, de még a rokkakerék dübörgő , hangja is 'elnémul egy-két perezre, mindenki azt a szép legényt bámulja, még a férfiak is. ügyen ki lehet ? Mi lehet ? Honnét jött ez ? Hiába tűnődtek, törték a fejőket, senki sem emlékezett arra, hogy valamikor, valaha találkozott volna a szép barna legénynyel. A leányokat elfogta az irigység, az öreg asz- s/.onyokat meg a kíváncsiság, mindannyian csodálkozva bámulták az uj jövevényt, csupán az öreg mesemondó Panna néne rángatta összébb fakó széles szeműidéit, melyek úgy néztek ki, mint a kuszáit kender. A legény pedig csendesen köszönt, leült a leány mellé s nem nézett se jobbra, se balra. így folyt ez aztán több ideig, egészen karácsony tájig, a legény elkísérte a lányt a fonóba, ott ült vele, házakisérte a házikóig, de amúgy soha meg nem látogatta; a leány édesanyja rendkívül böstörködött a legényre, hogy micsoda fránya ke- vély „magának való“ ember lehet az, mórt kerüli az ő tisztességes házuk táját, mért nem toppan már egyszer be hozzájuk. Ágnest is bántotta a dolog, kérte is a legényt már többször, hogy jöjjön oda haza, de mind hasztalan, ilyenkor megcsókolta a leány piros két or- czáját s azt mondta, hogy majd eljön annak is az ideje, várjon addig, s legyen türelemmel. A leány várt, várakozott mindaddig, inig bánatában, szép piros arcza a színét, sötét szeme meg a fényét kezdte veszíteni. Egyszer összetalálkozik az „ivó kutnál“ Panna nénével, éppen a vedret eresztette le, mikor az öreg asszony odaért, szegény öreg asszony nagyon vén volt az istenadtája ; a szája fogatlan, az ajka szederjes, a bőre száz ránczu és sárga, bozontos sze- möldei alól azonban még villogtak az apró tüzes, szürke szemek, melyeknek tekintete arra mutatott, hogy Panni néni se hiába élte a világát egykor. Csontos kezeit kék köténye alá dugva, kissé görnyedtél! állt a leány mellett.-— Tartsa ide a korsóját nénémasszony, majd megtöltöm, szólt a leány. — Köszönöm Agneskám, mormogá fogatlan szájával Panna itt van töltsd meg, hanem késsél még ogy kicsit, egy pár szóm volna hozzád ! Ágnes a kút szélére dülleszkedett. Mondjad csak édes lányom, miféle „szerzet“ az a te mátkád ? A lány vállat von. — Hát én tudom . . , — Micsoda — nem is tudod, hogy ki az a legény, a ki mindenütt a sarkadba jár, de még az édes apád asztalához sem ült, talán azt sem tudod hova yaló ! .. . hát hol ismertétek meg egymást. Ágnes elpirul., . — Nem mondhatom el ángyom. — Már mért ne mondhatnád ! El kell mondanod, semmi jót sem sejtek, nagyon villog a szeme annak a legénynek Ágnes ! A leány felnéz az öreg asszoi^yra s ugy tetszik neki, mintha annak a szemei is tüzesen forogva villognának ! Egyszerre meleget és zsibbadást érez tagjaiban, mintha félne valamitől, belekapaszkodik a kút kávájába, hogy el ne essék. Az öreg asszony figyelmesen vizsgálja a leány arczának színváltozását, aztán megfenyegeti csontos kezeivel. — Vigyázz! Vigyáz Ágnes, újra mondom, nem jót sejtek .. . mond meg hol találkoztál leg- elsőbb a szeretőddel, aztán majd én mondok neked valamit. — Sűrű havazó éjszakán — beszéli zavartan Tol na megyei Hölgyek Lapja. Agnes — ott nálunk a pitvar ajtóban, mintha most is látnám, mikor hozzám lépett, tele volt a szivem búbánattal keserűséggel, meguntam az életemet, sértem a jó istent, küldjön már egyszer valakit... alighogy kimondtam, ott termett mellettem, azt mondta, hogy elkísér a. fonóba. Panna néni csak hajtogatta s szederjes szája széle még jobban remegett mint azelőtt. — Sütött-e akkor este a holdvilág ? — Éppen tölte volt! ~ — Ej, ej, Ágnes leányom, Istent kisértettél, eresz alatt szóltál, napnyugatnak fordulva, ej, ej. A leány rémülten tekint reá . . . — Tudod-e mit fiam, kísérj el engem a lakásomra, ott mondok neked valamit, tedd le addig a korsódat oda a gilicze tüske bokorba, nem találja meg senki . . . Mikor Panna néni házához értek, az öreg asz- szony előre beküldő a leányt a szobába, maga pedig még egy „gyukat“ rőzse s kukoricza szárt vetett a „banya“ kályhába, aztán benyitotta a fakilincset. Ágnes ott ült a szalma lóczán s az óra ide- oda járó sárga réz ingáját nézegette. Mikor az öreg Panna belépett, felemelte a fejét... az pedig oda ült melléje s halkan szólott hozzá : — Estére öltözzél fel szépen, vedd rád a „tüzes kana“ szoknyádat, a babos kendődet, de megfordítva ... a színe legyen belől, a visszája kívül, a harisnyádat is a viszáján húzd fel, aztán eredj el a fonóba, ha a legény melléd ül, ne szólj neki semmi különöset, ne mutasd haragodat, hanem tégy ugy mintha véletlen leesne az orsód, aztán ne hadd érte lehajolni a legényt, hanem kapd fel magad gyorsan s akkor nézd meg, hogy milyen lába van a te mátkádnak ! A leány rémülten húzódott a kályha mellé s félve tekintgetett az ablakra . .. Panni néni biztatta szóval.. . — Ne félj lányom semmit! Mindenütt Isten kezében vagyunk. Akármit látnál is, megne ijedj semmit de semmit, hanem itt van ez a gombolyag fonál, háromszor belemártom szentelt vízbe, látod... ennek a végit akaszd valahogy a ruhájára, aztán fogd a fonalat a kezedbe, eregesd a szálat, aztán menj utánna, a merre megy mindenfelé, majd akkor megtudod, hogy kicsoda! De még egyszer a lelkűdre kötöm, hogy semmit se félj, mert az téged nem lát ám, arra való a kifordított kendő . .. mikor aztán mindent megtudtál és láttál, jöjj el ón hozzám s beszóld el nekem, de másnak ne ! Még az édes anyádnak se — érted ! . . . * & % Harmadnap este, mikor már az egész falu lenyugodott, rémülten, halott halványan, őrült szemeknél nyitott be Panna néni szobájába a leány s erőtlenül rogyott le a lóczára. Panni megtapogatta s rögtön kitaláltá, hogy megijedt valamitől; majd megdörzsölte a hidegtől dermedt tagjait, megmosta szenes vízzel, Szentgyörgy napi harmattal, mire kissé magához tért. . . — Ugyan mi talált Ágnes ?! Szólj, beszólj, uram bocsáss, olyan vagy, mind a ki megzavarodik az elméjében! A leány félve tekintget körül, majd fogvaczogva beszél: — Elmentem, s megtudtam ki a mátkám — most már tudom . . . örökös pokol, örökös kárhozat a helyem — tudom . . . tudom . . . Panna néni közelebb ment hozzá. — Mondd el sorra leányom, hadd hallom a sorodat, hiszen minden bajon lehet segíteni, a jó Isten fűbe, fába rejtette a gyógyirt. — Engejn is az gyógyít meg — válaszolja Agnes — a koporsóm fája, meg a fű, ha majd a síromon nő . . . az ! — De hát mondd el ... . mi történt, hogy történt ? . — Azon módon cselekedtem — folytatja a leány — a mint kehned tanácsolta, felöltöztem, elmentem a fonóba, mellém ült a legény, mikor egy darab ideig fontam, leejtettem az orsóm, fölkaptam magam — s majd holttá váltam, lólába volt a mátkámnak 1 Vert a halál vize, de nem szóltam Folytatás a mellékleten.
