Szekszárd Vidéke, 1890 (10. évfolyam, 1-58. szám)
1890-05-15 / 26. szám
József káplánt Tolna nagyközség főjegyzőjét és biráját, valamint nagyszámú díszes hölgyközönséget. Holub János 10 órakor nyitotta meg egy jól átgondolt tartalmas beszéddel a gyűlést. A múlt ülésről felvett jegyzőköny felolvastatván észrevétel nélkül hitelesíttetett. Ezután egy bizottság hívta meg id. Geng József jubilált tolnai kántortanitót a közgyűlésbe, kit viharos éljenzéssel fogadtak és elnök meleg szavak kíséretében hivatalosan átadta Péchy József prépost- plébánosnak, mint iskolaszéki elnöknek id. Geng József veterán kartársnak Geisz László által megfestetett életnagyságu arezképét, hogy azt a későbbi nemzedék számára megőrizni szíveskedjék. Péchy József kiváló lelkesedéssel fogadta a felszólítást és kijelentette, hogy az arczkópet azon tanterembe függeszted ki, a melyben a nevezett derék tanító oly hosszú ideig oktatta az ifjúságot. Pénztárnok kimerítő jelentése tudomásul vétetett. A biráló-bizottság jelentését a gyűlés meghallgatta a beérkezett két pályamunkáról s azoknak felolvasása után a Il-ik számú munka lett szótöbbséggel, pályadijjal jutalmazva. Élénk s beható tanácskozás tárgyát képezték a IV. egyetemes tanító-gyü 1 ésre kitűzött tételek. Javaslatokat terjesztettek be: Berger Benő, Kovács Dávid. Holub János és Horváth Ignácz. Tiszteletbeli tagul választattak: Geisz László földbirtokos és Örlfy Lajos szekszárdi ügyvéd. A gyűlés után a sörcsarnokban kedélyes ebédre gyűltek össze a vendégek és egyleti tagok. Hallottunk sikerültnél sikerültebb felköszöntőket; éltették gr. Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi ministert, Péchy József prépostot, Varasdy Lajos tanfeliigyetőt, a kedves hölgyeket, a tanítóságot, id. Geng Józsefet stb. H, I, Színház. Lendvayné Fáncsy Ilona. A nemzeti szinház első rangú művésznője rán- dult le hozzánk ; két estén át valóban gyönyörködve jártunk a színházba, oly ritka műélvezet kínálkozott ott, hogy szinte remeg a toll arról számot adni. „A szép Márkiné“ annyira megbűvölt mindnyájunkat finomságával, a könnyed elegáns noncha- lenccel mivel diadalait szerzi, elmeséli a nagyvilági hölgy minden mozdulatával, mely tartózkodik a színészek szokásos gentikuláczóitól. 0 nem játsza az az úrnőt — ő az! Az életmód, mely a h: dolat elfogadásában és követelésében találja főezélját, teremti e nőt kinek öltözékén és udvarlóin egyéb gondja nincs és ő eszes, számit tudja mint kell a férfit lábaihoz erőszakolni 4 testi érzékük, úgy finomul meg szel 'emuk is, s az égi szikra feltartóztatlanul tör ki belőlük fel az éghez, a honnan azt nyerték. Csak ők láthatják a mennyei fényt túl a felhőkön, túl a csillagokon, a hová a mi gyenge szemeink elhatni képtelenek, látásuk által gátolt képzeletünk elérni gyenge. Irodalmunkban is van némi analógia. Egy szerényebb költőnk, Garay János utolsó évében szintén megvakult, s ekkor mondatolta költeményei leg - szebbikét: „Szent Lászlót.“ Miltonnak utolsó soraival teljesen összevágó idézetet találunk Madáchinak „Az ember tragédiájáéban. Ismeretes e nagy alkotónak boldogtalansága ; neje, kit imádott, rútul megcsalta. Magát festi Kepler csillagászban, s mint a kinek többé a föld örömet, enyhet nem adhat, szintén az égiek- ben keresi lánglelkére a gileadi balzsamot: „Oh ! tárd ki, tárd ki végtelen nagy ég, Rejtélyes és szent könyvedet előttem ; Tönényidet, ha roár-már ellesém, Felejtem a kort s mindent körűiéin. Te örökös vagy, inig az mind múlandó, Te felmagasztalsz, mig amaz lesújt.“ (VIII. szin.) A fény az, a miben Milton az atyát szemlélteti, a ki „ — — — oly vakitón Ragyog, hogy a legfényesebb szeráfok Szemeiket két szárnyukkal befödve Mernek csak közeledni.“ (III. 381—84.) Yárkonyi Endre. és ez mind csak könnyű és rövid hadjárat, ha itt ott lövöldeznek is egymásra, csak hiúságát növeli, mert szivét nem mozdította meg egy sem. Sa művésznő alakítása ezt oly világosan, oly megfoghatóan és oly bájosan értette meg velünk, hogy szinte féltünk a vihartól, mely a dráma keretében kérlelhetlenül gomolyodik. A jelenet miben székhez lánczolva a rémület minden fokozatán keresztül megy : mesterien volt adva. Nem ugrik, nem sikoltoz — az úrnő — tudja hiába. Még mikor a legnagyobb rémület fogja el '— szépségéért remeg, az önkénytelen iszonyat mozdulata sem nyúl az erős ecsethez tüstént észhez tér, csáberejének varázsát próbálja meg, kór rimán- kodik e dölyfös nő, ki nyugodtan és fennhéjázva várta a halált. Jóformán csak az arcjátékból láttuk mi mindezt, mint keletkezik benn fokról-fokra az érzelem, mint eszmél öntudatra tulajdonkópeni tettének, mind ébred a bánat, a fájdalom— a szerelem. A vonagló szép alak, a könyörgő gyönyörű szemek, bennünket bizony hamarább lágyítottak meg, mint a tábornokot, csak úgy tomboltunk, tapsoltunk éljeneztünk — és a végjelenetben — sírtunk. Ezt a csendes fájdalmas megadást, ezt a halált látni, lehetetlen meg nem könyezni. * Delange Marquisnéért könyeink árja folyt — Cora a mestitz nő velőnket rázta meg. Cora a megtestesült szenvedély, mely akadályba viharba ütközik — rögeszmévé válik. Hiszen, ha valami képes egy nőt megőrjíteni, az a szépsége elvesztése, midőn annak tetőpontján áll. Nem hiszem, hogy akadjon csak három színésznő Magyarországon, ki igy adjrv ezt a különös szerepet, mint Lendvayné. Az ő Corája a szenvedély elementáris ereje, mely mindig kénytelen kitörni, hol gyűlölet, hol bosszú, hol szerelemben nyilvánul. Az alak, az arcz, a nagy szem, melyben minden indulat tükröződik, s mely a tárgyalási teremben már néha tétován, mereven néz, az ideges rángatozás, mi néha végigfut rajt, a folytonos izgatott legyezésben egyedül látni a felkorbácsolt szenvedélyt — türtőzteti magát, tudja hol van. Már a tárgyalási jelenetben a művésznő mesteri játéka sejtette velünk a végkifejlődést. Az a mérhetlen bosszú, mi egy szép nőre nézve a legiszonyúbb sorsa után erős vad érzelmeit elfoglalja, rögeszmévé kell, hogy fejlődjön. Bámulva láttuk játszani fokról-fokra mig művészete az őrülési jelenetben tetőpontra hág. Az a sikoly, mikor vetély társ nője előtt megmutatják rútságát, a félelem, hogy kisiklik boszuálló kezéből, mikor már leljesnek vélte a megtorlást, az betetéz; az agyroncsolás müvét. Mesteri volt az a felvillanása szemének, midőn rögeszméje kapcsán eszébe jut a keresett, kutatott szó a már őrült félelme a belépő cseléd előtt — megrázó, borzasztó szép volt! Kis színpadunkon először láttunk ilyet, A taps, a kihívás a szekszárdi műkertészet összes kinyílt virágai, mi az mind az ily istenadta művészettel szemben — azt mi csak csodálhatjuk, de meg nem jutalmazhatjuk soha. Végül még bámulatra méltó az Ízlés és pompa, mit a művésznő öltözékeiben kifejtett. A márkiné rózsaszín toilettje az életkedvet, fényt, Ízlést jelezve Cora sötét vörös fekete csipkével borított ruhája a tárgyalási jelenetben valóságos tanulmány. Ép úgy mint a következő felvonásokban már a gazdag párisi nőt látjuk ruháiban. Színészeink igyekeztek tűrhető keretet nyújtani a művésznő körül. Nagy Vilma igen szép eredménynyel játszott. A 47-ik czikk estéjét soha sem fogjuk feledni, bár a bájos művésznő már elhagyta városunkat és a boldog pestieket segíti gyönyörködtetni napról-napra. 0. A. A színtársulat múlt szombaton „Peking Rózsája czimü eredeti operettet adta, melyet tetszéssel fogadott a közönség; Mátray Margit primadonna helyett Guthy Sarolta énekelte az egyik főszerepet és sok tanujelét adta annak, hogy szorgalommal idővel igen hasznavehető énekesnő válhatik belőle, ha hangja kissé megerősödik, mert énekelni tud, ízlése, hallása van, s- hozzá még törekvő, ambiczi- ózus színésznő. Szigeti Mari szép megjelenése, kelSrzelcszáircL "V icLélce. lemes énekével ismét tetszett, valamint Dobó és Tukoray arattak megérdemelt tapsokat. Kedden „Tyukody Lőrincz famíliája Budapesten“ nem sokat érő bohózatot és szerdán a „Vadorzók“ czimü jeles vígjátékot hozták színre szintén sikerrel. társulat itteni működésével bebizonyította azt, hogy a közönség pártolására nagyon is méltó volt. Igazgatói kifogástalan jellemű és tapintatos emberek, kik feladatuk magaslatán állva a társulatban a fegyelmet s rendet épen kifogástalan ma- gukviséletóvel fen tudják tartani. A társulat tagjai viszont a legkorrektebbül viselték magukat a társaséletben is, a színpadon pedig jó készültségük által kellemes benyomást tettek. Mátray Margit, Nagy Vilma, Szigeti Mari, Csókáné, Dobóné, Dobó S., Pesti I. Lajos, Tukoray, Viola, Kiss Sándor, Krémer S. mind tehetséges színészek, kik kellemes emléket hagynak maguk után. A társulat tőlünk Komáromba távozik s kívánjuk nekik, hogy az ottani közönség is méltányolja érdemüket és megérdemelt pártolásban részesítse a színművészet jeles munkásait. Fővárosi krónika. Budapest, 1890 május hó. (A pékstrike. — Ha ketten veszekednek, a harmadik — fizet. — A kik nem strike-ólnak.: tisztviselők, hírlapírók, színészek. — András bácsi hősiessége, vagy a tótok veszedelme.) A strike (népszínházi helyesírással „sztrájk“) jelvénye alatt állunk ; a péklegónyek zúgolódva vo- nultak az újpesti szunyogszigetre s onnan a biztos révből remélik kibőjtölhetni a mestereiket. Difficile est, satyram non scribere! Valóban nevetséges már a napi közleményeket olvasni, hogy hányadán állanak az alkudozások, a pékmesterek és elégedetlen famulusaik között; az ember mulathatna is rajta jót, ha azon kiflik és zsemlyék, melyeket jelenleg a kávéházakban kapunk s melyek kezdőktől s kontároktól gyártatnak, nem lennének oly nagyon kezdetlegesek és gyarlók. Sokkal jobban illenék rájuk a „főzemény“ mint a „sütemény“ elnevezés, mert halavány szinök nem árulja el, hogy sütőkemenczéből kerültek ki, és a mi formájukat Heti, sokkal szebb zsemlyéket ettem a szed- r e s-h i d j a i nagykorcsmában, mint szemünk fénye, Budapest főváros bármely elegáns kávéházában mostanában. Hiába ! A katonapéknek a „ko- misz-lájblik csinálásához szokott nehéz keze nem ért a finom, gyöngéd kiflik sütéséhez és formálásához, és igy elvégre is létre jövend, a kibékülés. * * * Két veszekedő fél között rendesen tertius gaudet, örül a harmadik; de a pékmesterek és péklegények között tertius solvet, fog a harmadik fizetni. Ezen harmadik pedig nem lesz más, mint a nagyérdemű közönség, igazi publicum c o n t r i- b ii e n s. Ha a kő ráesik a korsóra, jaj a korsónak! ha a korsó esik a kőre, jaj a korsónak ! Mindig csak jaj a korsónak ! Ha a szegény péklegónyek haragusznak mestereikre, és nem dolgoznak: jaj a közönségnek ! mert rossz a sütemény és drága ! Ha a poczakos pékmesterek azután kibékülnek legényeikkel és ezek megint felveszik a munkát: megint jaj a közönségnek, mert a sütemény kisebb és drágább ! Szóval, mindig e bárány-türelmü p. t. pubicum kénytelen megadni a pék-strike-nak az árát. Kint mindig, úgy most is fogunk kapni kisebb kifliket drágábbért, s a béke helyreálland. ❖ ❖ * Az utolsó időben sokat hallottunk és olvastunk a strikeoló munkásokról; a hírlapok naponta díszhelyen sorolták fel azon iparosokat, kik beszüntették a munkát. De azon munkásokról, azon kézművesekről, kik nem strikeoltak, nem lehetett olvasni semmitsem. Legyen tehát az igazság kedvéért itt említve 1 — 2 munkásosztály is, melyek tagjai az általános strikeláz közepette is békésen folytatták a munkájokat. Es itt első helyen szólok a tisztviselőkről, vulgó Írnokokról. A munkáskáte ugyan tiltakozik az ellen, mintha a tollforgató napszámos is a kézmunkások közé tartoznék és a megvetés egy nemével „fejmunkásnak“ nevezi a tisztviselőt. Pedig mily jogtalanul ! Az írnok, ki 7 órától 12-ig és d. u. 2 órától 7 óráig arcza veritékében a tollal keresi kenyerét, ép oly kézmüve«, mint a szabó vagy
