Szekszárd Vidéke, 1889 (9. évfolyam, 1-67. szám)
1889-12-04 / 60. szám
Mécsvilága lobban Kicsike szobába Deli barnalegény Halvány homlokára! Örzsikéra kedvesem Szomorú virágom, A múlt éjjel jaj de Gyászos álmot láttam ! Hosszú utón jártam Kedves esti ködbe, Piros vőfény kendő Karomra volt kötve ! Piros vőfény kendő Lassú lobogása, Az én piros vérem Gyászos hullajtása! * * * Közeleg az éjfél Gyertyafény kialszik, Csak az éji szellő Zokogása halszik. Sötét éjszakába Fokos fénye villan, Éjféli homályban A futó fény illan. Halkan suttog a szól A tarlott mezőnek Sötét szállás vihart Hivja szemfedonek. Igazgassad anyám Fehér fejpárnámat Yard meg anyám, várd anyám Halotti ruhámat! Tedd be az ablakot Igen nagyon fázom, Havas eső esik Jaj de nagyon ázom ! Zörrenik az ajtó Fénylő fokost látok Jaj a ki elárult Átok érje átok ! Merre megy, merre jár Az én átkom érje Zokogásom hallja Panaszom kisérje! * . * ¥ Csöndesül a szoba Léptek nesze dobban, Csillag fut az égről Fénye végsőt lobban ! Végsőt lobban fénye Hanyatló életnek Harang szól — harang zúg Temetnek — temetnek.... I — Egy jö nőről — a nőknek. Az 1888-iki Borbála estély emlékeiből. Ha a csillagos égboltra tekintve elgondoljuk, hogy a végtelenségben földünk is ott lebeg és tündököl a számtalan égitest között: nem támadhat kétely keblünkben, hogy ég lakói vagyunk, minthogy annak földünk is egy részét képezi. Miért csüg- geszti fejecskéjét oly kétkedőleg kedves olvasónő ? Talán egét a földön nem találja fel ? Vagy oly erős a hite, hogy ott a csillagokban a boldogság a vakító fénynek felel meg ? Öltsünk szárnyakat, és emelkedjünk azon csillaghoz, mely oly ragyogóan int felénk. Csak feljebb, bátran előre fel! — Nem Ikarus szárnyain emelkedünk, tolláinkról, melyeket — önismeretünk érdekében — a tudnivágyás nemes szálai fűznek egymáshoz az igazság napjának hő sugárai csakis az elfogultság és a hamis kételyek dermedt burokját olvaszthatják le. És most a mint közeledünk, a csillag fénye mindegyre homályosabb lesz ; majd különböző színeket ölt utóbb mint egy óriási ködgolyó lebeg fölöttünk, és midőn elértük, lábaink alatt ismét csak föld terül. Föld, melyen előttünk minden idegen rideg és setét. lm ön öszsze borzad, és a mint feltekintve abban a ragyogó kis csillagban felismeri az elhagyót kedves földet sietve repül vissza ; nem vágyódik többé ismeretlen fény után, hanem alkotja, és feltalálja menyországát szerettei karjai között, Fényes csillagként tündököl a boldogságnak képzelt lét előttünk, melyet az elérhetetlenség sokszor még kápráztatóbb fényben tüntet elő. Felé törekszünk, minden vágyódásunk annak elérhetése, még szivünk egyik leghőbb óhaját a jelenhelyzet változtatása képezi, melyet akkor már az elégedetlenség setét leple takar. Egünket önmagunknak kelll alkotnunk, a mennyet mennyé csakis annak lakói, — az angyalok teszik. És ezen szerepre a nők vannak hivatva. Visszásnak tetszhetnék, hogy én mint nő, eny- nyire felmagasztaloin nemünket, ha az éremnek másik oldalát nem fordítanám az olvasó felé, melybe a tapasztalat mélyen véste keserű de igaz szavait, melyek szerint a mai korszak hölgyei vajmi kevesen felelnek meg hivatásuknak, és igen sokszor kiesnek szerepükből. Tolnamegyei Hölgyek Lapja. Ezen szavaimmal bizonynyal ellenem lázitám a kedves hölgyeket, és többen helyesen fogják megjegyezni, hogy annak legkevésbé sincs oka a nők hivatásáról beszólni, a ki a főzőkanalat az ecsettel és a tollal cserélte fel. Belátom, igazuk van hölgyeim, de viszont önök befogják látni, hogy a hol van belátás : ott még van remény a javuláshoz is. Hát bizon én is csak azokhoz tartoztam, a kik a jelent mindég setét fátyolon keresztül tekintik, és csak annyiban különböztem a fentebb említettektől, hogy habár törekedtem is egy bizonyos czél felé, de ott boldogságot se nem reméltem se nem vágytam, és ezt azért, mert nem hittem, hogy a világon igaz boldogság létezhetik — vagy ha létezik is, hogy azt a bánat oly elválhatatlanul követi, mint a fényt az árny. Az emberek untatását a legnagyobb bűnök közé sorolva, letérek e setét gondolatokról és bevezetem a szives olvasót Ií. urhölgyek pazar fénnyel világított vendégszerető termeibe, hol az egyik kedves hölgy névünnepének előestélyén díszes társaság volt összegyűlve. A terem középén egy kör alakult. Pajzán fiatal alakok környezték választott királyukat — egy a gyermekkort még csak alig meghaladott fiatal embert, ki egy magaslaton a a legkifogástalanabb elegancziával ülve magas hivatásának teljes tudatával tekintett alattvalóira, még a miniszterül kiszemelt hölgyecske egyiktől a másikhoz ment meghallgatni a dicséreteket panaszokat, az uralkodóval meg- és megnem elógedéseket, hogy azokat később, az igazságnak megfelelőleg juttassa ő felsége trónja elé — (Boldog kis állam, hol a miniszter a nép füle hallatára kénytelen beszólni a királylyal és nem ficzamitkatja, nem idomíthatja annak szavait a saját tetszése s haszna szerint. Jobbról a zongora mellett ült a társaság ked- vencze, az ógszin szemű Nuczika, ki apró ujjacs- káit művészi technikával jártatta a fehér billentyűkön, még balról a kanapé szegletét a legszebb asz- szony foglalta el, ki leírhatatlan boldogság és megelégedés kifejezésével forditá igéző tekintetét az előtte játszó fiatalság felé, mely között az ő egyetlen fia e perczben oly méltóságteljesen felelt meg királyi hivatásának. A zajos mulatságokat nem igen kedvelem, sőt lehetőleg kerülni szoktam. Ez már nagyon ismert volt a köztiszteletben álló H. urhölgyek előtt, kik azonban ezen szokásom ellenszerét is ismerve tudták, hogy ha meghívásukhoz azon szavakat csaszelidülve, átalakulva, újjászületve borult annak az ifjú nőnek a kebelére, a kiben már nem remélt boldogságot lelt föl, a ki megértette egy feldúlt lélek tópelődéseit! Ily boldogan vándoroltak tovább városról- városra, mindenütt kedves emléket hagyva maguk után ! De a gólya megtalálta a vándorcsaládot is, s hogy boldogságukat megszilárdítsa, egy kis angyalt hozott közéjük. Mennyi tisztult, fenkölt öröm dobogtatta meg az apa szivét a viharos múlt után. s az anya azt a delejes mámort érezte kis lakásukban, mit eddig csak a színpadon. Úgy tapasztalta, hogy összes álmai megvalósultak. Pedig csak álom volt ez is, mely nem soká tartott. Első évét töltötte be fiacskájűk s ennek örömére szerény kis vacsorát rendeztek néhány társuk részvételével. Másnap kora reggel tovább kellett indulniok, még pedig kocsin, mert a színi Saison nagy deficzittel végződött, s azt remélték, hogy a szomszéd megye gazdag székvárosában ki fogják azt heverni. Oly örömmel készülődtek oda, a férj abban a városban lépett először a színpadra, s miután már hosszabb idő óta nem volt ott színtársulat, egy kis anyagi haszon is kecsegtette őket. Ködös reggel volt, mikor a kocsi előállott, ügy tervezték, hogy az igazgató fiával, menyével és kis unokájával utazik együtt. Az igazgató fián sajátságos bágyadtságot konstatált, de ezt az éjjeli fenmaradásnak s a korai kelésnek tudta be. Alig helyezkedtek el azonban a kocsiban, midőn a burlesque egyszerre hányát dőlt, kidüllesztette szemeit, majd csendesen lehunyta és — megszűnt élni. tSzivszólhüdés érte! „Férjem!“ sikoltá a hű nő, és ájul tan borult férje holttestére. Az öreg direktor meg nagyot káromkodott s egyre azt orditá: „De- ficzit, deficzit!“ Orvost hivattak, de az csak a halál beálltát erősítette meg. A természet boszuálló ! Az ifjúkori kicsapongásokat megbünteti a férfiúban, hiába vezeklik már megjavult életrenddel! A nő magánkívül volt, nem lehetett vele beszólni; az igazgató meg felejtette, hogy ez fia, csak a defi- cziten járt az esze, s egyre azon évelődött, hogy nem mehet tovább, pedig holnap estére már ját- szaniok kellene! Végre mégis erőt vett rajta az apai érzelem, hogy menyével még másnapig ott marad, fiát eltemetted, de a temetés után azonnal kocsira ülnek, hogy harmadnapra már — játszhassanak ! Ezalatt nagy szinlapok hirdették a szomszéd megyében Váryné Szabó Kata asszonynak, a vidék első nópszinműénekesnőjének felléptét! „A Sárga csikó“ volt kitűzve előadásra, s este zsúfolt ház várta az elhiresztelt színésznő megjelenését. A függöny felgördül, s a. rendező hajlongva kér bocsánatot a nagyérdemű közönségtől, hogy „közbejött körülmények miatt“ as énekesnő nem érkezett meg, igy egyik társnője volt szives szerepét elvállalni. A közönség türelmetlenkedett, zúgolódott, nem is gyanította, hogy mily végzetes volt az a körülmény, mely megérkezését gátolta. Végre három nap múlva, mert az igazgató gagie-elvonással, szerződés-felbontással fenyegette, kénytelen volt fellépni, bár a fájdalom úgy megtörte, hogy roskadoztak lépései. „A vereshajut“ adták. Alig tudott a színpadra lépni s mikor azokat a fájó dalokat énekelte, úgy reszketett, hogy egyszer csak a fájdalom jaja tör ki ajkain, s könyözön borítja el arczát. Az előadás elég vontatottan ment, s a többi színészen is meglátszott a leverő hatás, mit társuk hirtelen halála okozott! De hát ez is véget ért. Másnap a helyi lap reflektált az előadásra, s elég szigorúan mondta el kritikáját. Az előadást vontatottnak találta: „az énekesnővel pedig — igy irta — kár volt oly nagy hűhót csapni, mert éppen nem élénk, mit a szerepe megkövetelt, fürge lépéseket vártak, s e helyett csoszogott, dalai pedig túlságosan is fájdalmasak, meghatók akartak lenni. Több élénkséget ajánl, s kevesebb érzékenykedést, mert ezzel nem hat!“ Pedig hát a kritika is máskép hangzik, ha Írója ismerte volna a „közbejött körülményeket“ ! Éppen kis gyermekét öltöztette könnyek között, a mint figyelmes háziasszonya behozta ama lap példányát. Elolvasta. „Hát egy színésznőnek férjét sem szabad gyászolni!? Egy színésznőnek a világ bolondjának kell lenni!?“ sikoltá kaczagó jajok közt és sírva borult mosolygó gyermekére ! Vége volt a színpad hatásának ; kiesett az a rugó, mely eddig oly vidám sikereket arattatott vele. Hasztalan erőltetett jókedvet, fanyar mosolylyá vált az arczán; a hű nő szive meg volt törve, melyet az idő sem volt képes begyógyítani. Érezte, hogy szi- nipályára többé nem alkalmas, első nem lehet, utolsó nem akar lenni. Felbontotta szerződését, lelépett a színpadról, s visszavonult kis fiával özvegy anyjához, abba a csendes kis házba, a hol még pár óv előtt a vén súgó regéi mellett aranyszálakból szőtte álmait! ——•
