Szekszárd Vidéke, 1889 (9. évfolyam, 1-67. szám)
1889-04-04 / 15. szám
I. évfolyam. 4. szám. Szekszárd, 1889. április 4. mammu. Szerkesztő-tulajdonos : Geiger Gyula, a kihez ugy a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, mint a hirdetési és előfizetési pénzek küldendők. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárd, Sétpatak-utcza 1113. Megjelenik minden hóban egyszer s állandó havi mellékletét képezi a ,,Szekszárd Vidékének“, s ennek előfizetői ingyen kapják. Külön megrendelve egész évre 2 forint 50 krajczár. Ha a beküldő IE3CircLe-tő czégeink szives figyelna.é'be.. íiildő hirdetményét a „Tolnamegyei Hölgyek Lapjában“ kívánja felvétetni, kérjük e körülményt különösen megjelölni. A divat-, női ruhák-, ékszer-pipere-czikkek, általában hölgyeinket érdeklő hirdetéseket lehetőleg itt fogjuk közölni. Hirdetési díjak : mint a főlapban. munkák- és Nőkről a nőknek. Bizalmas szavak megyénk bájos hölgyeihez. Jelige : Erst ‘prüfe, der sich ewig bindet. Hol hölgyekkel bizalmas beszédről van szó, ugy hiszem, szükségtelen az urakat figyelmeztetni, hogy ezen sorok olvasásakor ép oly indiskrécziót követnek el, mint egy nem hozzájok czimzett levél feltörésekor. Most tehát, miután magunk vagyunk hölgyeim, engedjék meg, hogy először is csekély személyiségemet mutassam be, melyből rögtön kitűnik, hogy önök előtt prototypusa áll az őszinteségnek és a legigazabb embereknek. Erre főleg azért tartom szükségesnek önöket figyelmeztetni, hogy a következő sorok tartalmában előforduló netalán nagyon is őszinte kifejezéseimet, jellemvonásom egyik kifolyásának tekintve engem azonnal feloldozzanak. Külső megjelenésemre vonatkozólag teljes bemutatásomul a szerénység nem sokat enged mondanom. Ha ki esi pék a mi ugyan ritkán történik, mert hiú nem lévén, azt tartom : a ki értékemet az egyszerű hüvely alatt nem ismeri fel, az nem érdemli, hogy díszkiadásban jelenjek meg előtte, — de ha kicsipek, akkor el nem mehetek hölgy mellett, a ki utánam ne nézne, megjegyezve, hogy „jaj de borzasztó, jaj de rettenetes szép fiú!!“ Az élet urai, a férfiak ha meglátnak, mosolyognak, de én ezen mosoly lehetőleg többféle különböző Őkait nem kutatVa, az egészet irigységnek tekintem és tu lmegyek rajta. Miután most a kedves hölgyek ismernek, az előadást introdukezió nélkül kezdve, kijelentem, hogy én „n őt keresek!“ Uczczu neki,.itt van ni! Tudtam hogy .rögtön érdekessé válók ! fogadni mernék, hogy már néhányan rokonszenveznek is velem. .v. Jól megfontolva a dolgot, kedves hölgyeim, egy férfi — nősülésekor macskát vesz zsákbau/talán szebben hangzanék ha „czíczát“ Írnék, — de az a közmondásnak nem felelne meg). Önök nem is képzelik, mily iszonyú feladat egy férfinak a kedvességtek közötti választás ! Ez a régi korban nem volt igy. Lehet, hogy akkor még önök sem voltak ily raffinirozott.... akarom mondani ily czivilizáltak. Lehet, hogy az ön- ékesitós terén a műipar sem állt ezen a fokon. No és mikor Amor urfi fiatalabb volt, ő is többet látott. Most vaktában ugyan neki megy a vén gyerek mindennek, és a sziveknek szánt nyilak ott diszknek az önök fejecskéjén iéltapé>,ozott pyramidális á la mikádó-épületeken. Kétséges dolog, s alig felel meg manapság a lehetőségnek, és mégis igaz, hogy én nem találok nőt. Pedig Idában vérteződnek önök elavult frázisaikkal, melyek szerint a férfiak csak pénzt keresnek stb. — Látják, én csak nőt, minden mellékes és felületes hozzáadás nélkül — egyedül csak nőt keresek, és nem találok. Volt idő — nem tagadom — midőn ón is hagytam magamat a vak Amor által vezettetni, és csak kicsinyben múlt, hogy Hy- mennek tövisláncza (melyet rózsásnak neveznek ugyan, de a tapasztalat eléggé bizonyítja, hogy ezen rózsák között a tövis dominál), hogy Hymen- nek tövisláncza hurokként szorult a nyakamra. Történt pedig az ekképen : Ködös őszi este a „Neptun“ hajó fedélzetén járkálva, utaztam a Dunán. A zavartalan perezeket szokásom szerint felhasználva a legmélyebb tudományok fürkószésére, gondolataim által a légin agasb régiókba hagyára, magam ragadtatni, és éppen azon tépelődém : mi által vethetne az emberiség gátot a nátha áradatának, — midőn könyes szemeim egy hölgyet pillantanak meg, ki egész nonchalaneziával nyújtózott végig a kemény fakanapén'és egy hosszú tárggyal, melyet kezeiben tartott és melyet én eleinte egy óriási esernyőnek tárták, de melyben csakhamar egy portatif festő-állványra ismerők, — maga előtt mindenféle torzalaku vonásukat húzott. Ah tehát egy művésznő! Ki volt boldogabb mint én ! — mert akkor még a czivilizált nőket valami kiváló különös istenterem téseinek teldn tettem. A fedélzet elhagyott; — az idő alkalmas ; — a hölgy csinos volt. Ez a három tényező az én szivem perpendiklijét hevesen ingatá meg. Miután már akkor is nőt kerestem, sietve elhatároztam, hogy ezt a ködbe burkolt kedves alakot késedelem nélkül elveszem. Bátorságom á toute épreuve — (cela va sans- dire) e szerint a bosszú esernyő forma állványtól sem hagyva magam konfundáini, egyenesen oda álltam ő drágasága elé, kinek egy hatalmas tüszszen- tés után mindjárt el is’ kezdtem feltűnő formás lábait magasztalni. Heptczi ! kedves nagysám — azt mondom — szebb lábacskákat móg'soha sem láttam életemben. Mint melyek ? — azt kérdi. Mint az önéi — azt mondom. Hát hol látja maga az ón lábaimat — azt mondja — maga kopott sörte ecset, (ez gyengéd ezélzás volt bajuszt,alanságomra) ha magát égy pár félig elhordott czipő ilyen extázisba hozza ; akkor egy czipész kirakat előtt szive olvadásnak indult fejetetejón ugrik ki. He-heptczi ! drága angyal — azt mondom — (figyelembe sem véve az ingerült feleletet, tudva, hogy a nők szeretik magukat tetetni és „csak ugy“ tesznek) engem a leglázasb érzelem — heptczi! — vonz önhöz és én önt szeretném ..............(itt zsebke ndőmet voltam kénytelen használatba venni, mi alatt ő kedvessége a beállt pauzát felhasználva hozzá tévé, hogy ő is szeretne engem (!) Önismerettel telve, az elértnek vélt gyors győzelem nem igen lepett meg. Jól van, mondám odaadólag — jól van kedves életem — heptczi ! — én az öné vagyok — és ön ? ? En — azt mondja — én most E—ott kiszál- ■ lók és maga pár nap múlva megjelenhet műtermemben „módéinak.“ Ezen nyilatkozat hiúságomat bár igen legyezte, de a lényeges útról egy kissé leterelt. Hogy kérem ? hát engem csak heptezi-nek — izének, módéinak szeretne ? Igen. Tudja ön az emberben akarata ellenére is olyan Böklm-féle gondolatokat ébreszt. Nekem a maga láttára jó eszmém támadt és egy vázlatot fogok most készíteni azon korból, midőn még a természet harczolt az elemekkel. Teljesen ugyan nem értettem mit akar velem, annyit azonban átláttam, hogy itt vagy rögtön hódítani vagy veszteni kell. Felegyenesedve, keresztbe kulcsolt karokkal, félig hunyorított szemekkel nézve rá, igazi arisztokratikus modorban orrhangon beszélve és az „r“-et erősen rácsogtatva mondám: Nagysádocskának talán nem tetszik tudni, hogy hogy én, a ki itt incognitóban állok, hogy én, ki vagyok ? hogy magasztos hivatásom, mely a szárazföld minden zugának felkutatására késztet, mily dicső '? ! A hölgy érdeklődve nézett végig, azután azt kérdezte : talán „szúnyog vadász“ vagyok, a mire én elfojtott méreggel felelém : hogy egy „nő kereső “-vei van szerencséje találkozva beszélhetni. Ezek után nem rejthető el csodálkozását és sokat beszólt, melyből azt is kivettem, hogy olyan magam forma ■ritka példány, megérdemelné, hogy spirituszban örökítessék meg. De akkor már én tűzben lévén, nem hallgattam magasztalásaira és mindig csak a „szúnyog vadász“ elnevezés dongott füleimben. Mégis megfeledkezve a hölgyek iránt előirt udvariasságról, egy nagyot toppanták lábammal mondva, hogy heptczi! csak csoda, hogy nagysám nem nézett verébijesztőnek ! Olló barátom, azt mondja, ahhoz tekintélyesebb alak igény éltetik! Erre türelmemet vesztve, btenhozzád nélkül akarám ott hagyni, midőn lábaimmal az általa tarJMelléklet a „Szekszárd Vidéke“ 15-ik számához.
